Avagy családi autós túra az indiánok és cowboyok földjére – lehetne a mai poszt alcíme, és az is, ha ragaszkodunk a szerző, Susan meghatározásához (és miért ne tennénk). És akkor már továbbítom a kedves figyelmeztetést is: hosszú poszt következik, kávé / üdítő, esetleg rágcsálnivaló bekészítése ajánlott. :)

Milyen az élet egy vegyespáros egyik tagjaként? Ha a párod más nemzetiségbeli, oszd meg velünk a tapasztalataid, jókat és kevésbé jókat egyaránt, sikereket és buktatókat! A cím: hataratkeloKUKAChotmail.com.

Közhely, és itt Határátkelőn is sokszor elhangzott már, hogy Amerikának rengeteg arca van, ezért képtelenség róla általánosságban beszélni. Nem is ez a célom, hanem pontosan abból adni egy kis ízelítőt, mennyire színes és változatos nemcsak az USA földrajza, történelme, hanem az egymás mellett élő kultúrák is.

Nehéz pontosan körülírni, miért és hogyan, de – annak ellenére, hogy hagyományos értelemben vett határok nincsenek - valahol megérzi az ember, amikor átlépünk (átautózunk) két szövetségi állam képzeletbeli határán (na jó, a Welcome táblák egy kis segítségül szolgálnak :)).

Közel 9 éve élünk Kaliforniában, és bár eddig csak töredékét fedeztük fel ennek az államnak (egy autós túránkról már írtam itt HA-n valamikor), idén a tavaszi szünetben úgy döntöttünk, tágítjuk a horizontot, és ellátogatunk pár, a „szomszédságunkban” levő államba, az igazi „Vadnyugatra” (legalábbis egy részére). Az útiterv: Grand Canyon és Antelope Canyon, Arizona – Monument Valley, Zion Nemzeti Park, Utah – Las Vegas, Nevada.

Route 66

Kiszabadulva Los Angeles autó- és betonrengetegéből, a 66-os út előttünk nemcsak szimbolikusan, de szó szerint is a szabadságot jelentette. Férjem – nem meglepő módon – inkább a néhol már kicsit hepehupás, de láthatólag a végtelenbe nyúló, üres, 2x1 sávos utat választotta, mint a szokásos autópályát.

És hogy miről is nevezetes ez a 66-os út (Route 66)? Az Amerika nagy részét északkelet-délnyugat irányban átszelő utat az USA „főutcájának” (Main Street of America) is nevezik.

A 66-os számot hivatalosan 1926-ban kapta meg a Chicagót Los Angelesszel összekötő, közel 4000 km-s autópálya. A cél az volt, hogy az addig elszigetelt kisvárosokat bevonja az ország keleti-nyugati vérkeringésébe.

Az alig több, mint 10 év alatt megépülő autópálya rendkívül népszerű lett, több okból is. Egyrészt a 30-s évek elején kezdődő gazdasági válság, és a hírhedt „Dust Bowl” (több éves aszály) elől menekülők ezrei választották ezt az útvonalat, hogy Kaliforniába menjenek, ígéretes mezőgazdasági munkát keresve.

Másrészt a többnyire sík területeken vezető út könnyűvé tette a közlekedést a gépjárműveknek. A növekvő forgalom eredményeként egyre-másra nyíltak az út mentén a kis családi üzletek, éttermek, motelek, benzinkutak.

A későbbi évtizedekben, ahogy az államok közti autópálya-rendszer bővült, és a növekvő forgalom előnyben részesítette a többsávos pályákat, a 66-os út jelentősége csökkent, így a sorsa megpecsételődött.

A 70-es évekre gyakorlatilag teljesen kihalttá vált, és csak a 90-es évek elején kezdték el a történelmi-muzeális értékét felismerni. Manapság végigautózni a teljes útvonalon vagy akár egy rövidebb szakaszon felér egy időutazással.

Mi is úgy éreztük, visszacsöppentünk az 50-es évekbe. Kalifornia mediterrán zöldjét elhagyva és közeledve az arizonai határhoz, megcsodáltuk a félsivatagos-sziklás tájat, a virágzó kaktuszokat. Az út mentén árválkodó, és megkopott épületek egy letűnt kort idéztek.

A kisváros az 1920-as években egy itteni aranybányának köszönhetően jelentős szerepet töltött be a nyugati parti aranybányászatban. Mi sajnos már nem találtunk semmi aranyat, de helyette „összebarátkoztunk” Oatman jelenlegi „sztárjaival”, akik szabadon sétálnak a városban, helyiek és turisták örömére.

Williams, a Grand Canyon kapujaként aposztrofált kisváros, jellegzetes főutcájával már igazi vadnyugati hangulatot idéz Arizonában. Innen már csak egy órányira várt ránk a világ hét csodájának egyike.

A Grand Canyon

Az ember annyi képet látott már róla, hogy úgy érzi, tudja, mire számítson. Az élmény mégis leírhatatlanul más! Miért? Talán annak köszönhetően, hogy órákon át vezetve az enyhén emelkedő úton, nem érzékeljük, hogy több mint 2000 m-es magasságba autózunk fel, aztán – kifizetve a Nemzeti Parki belépőt (személyautóknak egyszeri belépésre $30), és parkolóhelyet találva valamelyik nagy parkolóban – kb. 2-300 m-s séta után egyszer csak ott látjuk az orrunk előtt az egész kanyont, mintha a semmiből bukkant volna elő.

Nehéz szavakba önteni a látványt és az érzést! Március végén, április elején még nincs akkora tömeg, mint a nyári hónapokban, így élvezetesebb odasétálni 1-1 kilátóponthoz, vagy a hop on-hop off alapon működő, ingyenesen igénybe vehető iránybuszok egyikére felszállva hosszabb útvonalat bejárni.

Ezek a környezetbarát járművek járnak szinte minden nemzeti parkban, könnyebbé téve a sokszor hatalmas parkok felfedezését. Mi is kiválasztottunk pár útvonalat, hogy megcsodálhassuk a kanyon napszakonként, és időjárástól függően változó arcait.

A „semmi” közepén, az arizonai vörös szikla-sivatagban meglepően komfortos kis motel, a hozzá tartozó – indián kézműves tárgyakat árusító - üzlettel és galériával kellemes szálláshelyül szolgált 2 éjszakára.

Az étteremben, mint ahogy a motelben is, sok navajo indián dolgozik. Férjem az amerikaiak ismert barátságos stílusában megkérdezte a minket kiszolgáló fiatal pincért, hogyan mondják navajo nyelven, hogy jó reggelt. Hát, megismételni nem tudtuk - egy kis nyelvlecke itt.

Arizonai élményeink a következő napon folytatódtak, amikor is Antelope Canyonba látogattunk el. Naptárakról, prospektusokról ismert ez a fantasztikusan érdekes, és látványos hely.

A szűk kanyon egyedülálló formáit a homokkő főleg esőzések általi eróziója hozta létre. Fotósok ezrei zarándokolnak a felső ill. alsó kanyonba, hogy megörökítsék ezt a csodát.

A kanyonba több cég is szervez túrákat, külön profi fotósoknak (valamivel drágábban) ill. egyszerű „halandóknak”, mint mi is. A profi idegenvezetők fotós tippeket adnak, hogyan is készítsük a legszuperebb képeket. Egy pár ízelítőnek az enyémekből.

Másnap izgalmasnak ígérkező út állt előttünk. A cél Monument Valley, amely Arizona és Utah határán található, és a sok westernfilmből mindenkinek ismerős. De már az oda vezető kb. 2 órás út is fantasztikus.

Először is megálltunk Glan Canyon Damnél, amely a Colorado folyón épült duzzasztógát. Nem annyira híres, mint a legnagyobb – Hoover Dam – de legalább annyira érdekes.

Idegenvezetős túrák is vannak, de mi eléggé ki voltunk számolva az idővel, így csak körbejártuk, és az információs központban levő kis múzeumban tanulmányozhattuk a gát építésének és működésének minden részletét.

Tovább folytatva az utat, a következő megálló Lee’s Ferry, ami talán az egyedüli olyan pontja a folyónak (legalábbis Arizonában), ahol az ember könnyűszerrel le tud menni a partra, és megcsodálni az itt elég sebes folyású Coloradót testközelből (Grand Canyonban turistautak vezetnek le a folyóhoz, de a nagy szintkülönbség miatt a folyónak erre a megközelítési módjára nem túl sokan vállalkoznak).

Miután a Grand Canyon északi peremén végigautóztunk, végre elértük aznapi úticélunkat. Az embernek tényleg olyan érzése van, hogy egy westernfilmbe csöppent. A ragyogó kék ég, fehér bárányfelhők és szikrázó napsütés, amely a hatalmas, vörös sziklák hátteréül szolgál, még egy kezdő fotós képeiből is díjnyertes alkotást tud varázsolni.

A parkot, amely egyébként már a Navajo indián törzs területén fekszik, jó 2 órás kocsikázással (15 mérföld/óra engedélyezett) be lehet járni, de akár egy fél napot is simán el lehet itt tölteni.

Némelyik népszerűbb megállóhelynél az indiánok kínálják kézműves ékszereiket (nagyon szépek), és nehéz nekik ellenállni. Mi is vettünk pár szuvenírt. :)

Egy üzleti szellemmel megáldott indián pár dollár fejében kisétál lovával arra a bizonyos sziklára, amely nagyon sok filmből ismerős (például ebből vagy éppen ebből).

Még egy kicsivel több dollár fejében pedig akár mi magunk lehetünk a lovasok :) (kisebbik lányom élt is az alkalommal). Miután kigyönyörködtük magunkat, elbúcsúztunk a vadnyugati világtól és újra nekivágtunk az útnak, hogy estére a szálláshelyünkre érjünk a Zion Nemzeti Park szomszédságában levő Hurricane nevű kisvárosba.

Sajnáltuk, hogy idő hiányában a Parkon csak átautóztunk, de még így is élmény volt. Itt is több napot el lehetne tölteni túrázással a lenyűgöző sziklák, szűk kanyonok, szurdokok világában.

Vacsoraidőben értünk Hurricane-be, így valami helyet kerestünk, ahol ehetnénk valamit. A lányok egy mexikói étteremre szavaztak (hja, Dél-Kaliforniából jöttünk :)).

A következőkben megtapasztaltuk a „kultúrák találkozását”, avagy (kis) kultúrsokkot amerikai módra... Szóval, kaliforniai szokás szerint udvariasan megálltunk az étterembe lépve, és vártuk, hogy a host(ess) az asztalunkhoz vezessen minket. Pár perce álltunk már ott, de még mindig senki... ekkor fedeztünk fel egy jókora kolompot az ajtó mellett felfüggesztve, rajta felirattal: kongasd meg! Így is tettünk, erre egy mosolygós férfi intett az étterem másik oldaláról, hogy kerüljünk beljebb. (kultúrsokk #1)

Le is ültünk az asztalunkhoz. Kisebbik lányom, a tizenévesek őszinteségével, és egy tősgyökeres Los Angeles-i etnikai sokszínűséghez szokott szemével, halkan odasúgta nekem: mama, miért van itt ennyi fehér ember? :) Azért, Noémi, mert Utah-ban vagy, és nem Kaliforniában. :) (kultúrsokk #2)

Ahogy írtam, Kaliforniában az ember eléggé el van kényeztetve autentikus mexikói ételek terén, így a lányaim már fenték a fogukat valami finom burritóra vagy ilyesmire. Nos, az étlapon pár mexikói ihletésű étel szerepelt ugyan, de közel sem az a választék, amire számítottak (hát, az ember Utah-ban van, nem Kaliforniában, nem igaz? :))

Na, akkor a burrito helyett legyen vegetáriánus pizza, javasolta a kisebbik lányom, vegetáriánus lévén. Amikor megkapta a pizzáját, amin pár hagymakarika, és pár darab paprika szelet árválkodott, megint csak kerekre nyíltak a szemei. (kultúrsokk # 3)

Én, mint a gyerek látókörének tágításáért felelős szülő, halkan megjegyeztem,hogy talán a utah-i helyi mezőgazdaság nem látja el olyan bőkezűen a piacot, mint nálunk Kaliforniában, de az is lehet, hogy ez csak az étterem saját specialitása… Nem tudom, meggyőztem-e őt.

A vacsora összességében jó volt, és remek alkalom arra, hogy belekóstoljunk (szó szerint) egy másik kultúrába. A vidéki Amerika (és ez talán bármelyik országra érvényes), mindig más, mint egy város.

Több Amerika

Mi, akik egy metropolisz vonzáskörzetében és kulturális hatásait érezve élünk, megtapasztaltunk egy egészen más Amerikát. Kicsit olyan érzésem volt, mint a filmekben (mennyire elcsépelt klisének tűnik, de így van), amikor a városi ember becsöppen a vidéki, családias, mindenki-mindenkit-ismer típusú közegbe, és kicsit esetlenül, egy kívülálló csetlő-botló ügyetlenségével próbál alkalmazkodni a helyi szokásokhoz.

A város-vidék különbség persze csak hozzáadott ahhoz az érdekes tapasztalathoz, amit a miénktől (kaliforniai) eltérő szokású és kultúrájú Arizona és Utah nyújtott.

Nehéz röviden összegezni, vagy megragadni 1-1 állam jellegzetességét anélkül, hogy beleesnénk az általánosítás hibájába. Ugyanakkor azért mindenhol tapintható egyfajta helyi miliő. Ha megpróbálnám leírni, akkor Kaliforniára az etnikai sokszínűség, a „laid-back” laza, „élvezzük a napsütést” mentalitás jellemző, keveredve a Hollywood diktálta „legyünk szépek, és gazdagok” kissé felszínes gondolkodásával.

Ha Arizonát, Utah-ot akarnám jellemezni (nagyon felületes, így nem feltétlenül mérvadó benyomásaim alapján), akkor azt mondanám, a „gyökerekhez”, az amerikai tradíciókhoz jobban visszanyúló, vagy talán azt jobban őrző mentalitás az, amit láttam.

Las Vegas

Ha eddig eljutottál az olvasásban, gratulálok! Már nincs sok hátra, kitartás! :) Egyhetes túránk végén, ismét a „civilizációba” (ahogy a lányaim megjegyezték) tértünk vissza, hiszen útban hazafelé megálltunk Las Vegasban. A nevadai sivatagban felépült város nekem olyan, mint egy hatalmas díszlet.

Végigautóztunk a főutcán, ahol gyakorlatilag az összes látványosság megtalálható. Alig kellett pár mérföldet kocsikáznunk, és bejártuk a fél világot. Jól kitalálták ezek az amerikaiak!

Pár pillantást vetettünk Egyiptom piramisaira, majd „átruccantunk” Velencébe és Párizsba (nagyobbik lányom, aki tavaly egy szemesztert Európában töltött, meg is jegyezte, hogy azért az eredetiek jobbak), integettünk a Trump toronynak, elsétáltunk a Kincses Sziget kalózhajói előtt, majd búcsúzóul még lefényképeztük a Belagio hotel előtti híres szökőkutat, amelynél annak idején George Clooney, Matt Damon és a többiek elmélkedtek az élet nagy dolgain egy jól sikerült kaszinó-rablás után. :)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!