Noha az egyik mai ajánlott írás szerzője határozottan állítja, hogy semmilyen belső információja nincs a Volkswagen-botrányról, azért pár érdekes dolgot mégis megtudhatunk a wolfsburgi hétköznapokról, főleg, hogy Edit férje a gyárban dolgozik… Aztán megnézzük, tényleg bunkók-e a hollandok, végül ellátogatunk abba az országba, ahol a legtöbb nő látható miniszoknyában terpeszben nyílt utcán.
(Fotó: flickr.com/Bruno Kussler Marques)
Kezdjük Németországgal és az utóbbi idők egyik legnagyobb botrányával. Igen, a Volkswagenről van szó, ráadásul az az érdekes helyzet állt elő, hogy az Élet a határon túl blog szerzőjének, Editnek a férje a gyárban dolgozik. Persze mesélni nem mesélhet semmit, de azért mégis érdekes kicsit közelebbről megnézni, hogyan is csapódik le a mindennapokban az egész vállalatot és a német autóipart is megrázó balhé.
„Még a botrány kezdetén megkérték az összes dolgozót, hogy ne nyilatkozzanak semmiről, és amennyiben lehet maradjanak távol mindentől, ami ezzel kapcsolatos. (..) Munka van, sőt lesz is. Az ő projektjük nem állt meg, de érezhetőek változások.
Nos, az első a költségcsökkentés. Nincsenek felesleges plusz kiadások, sőt nem felesleges kiadások is alig. Mindig várjuk, hogy mit nyilatkozik a szakszervezet, de persze van, hogy hiába. Volt egy nagygyűlés a dolgozóknak szervezve, ahova a Zuram is szándékozott elmenni, mert még tök jó pólót is adtak.
A gyűlés előtti estén azonban kapott a Zuram egy telefont, miszerint a főnöke behívatta egy külön meetingre, és szó nem lehet arról, hogy ő gyűlni menjen. Volt morgás aznap este rendesen, de nincs mit tenni, amit a főnök mond, az úgy van.
Persze másnap kiderült, hogy azért kellett bemennie, mert a gyűlésen elhangzott információkat a főnöke már hamarabb megkapta, így az első lépéseket ehhez meg kellett tenni.
Ehhez persze tudni kell, hogy a Zuram kezében fut össze a program teljes pénzügyi része, ő tervezi, engedélyezi, vagy nem engedélyezi a kiadásokat, tehát most az ő feladata meghúzni a költségeket. (...)
Annyi már most érződik, hogy vannak szerkezeti átalakítások, létszám-optimalizálás is. A Volkswagennek nagyon sok alvállalkozó dolgozik be, ezeknek az alvállalkozóknak számolni kell azzal, hogy a projektjük végeztével nem biztos, hogy van folytatás, sok kölcsönzött munkaerő kerül vissza eredeti helyére. A külföldi gyárakból érkezett dolgozók közül sokakat visszarendelnek a hazájukba, hogy az eredeti gyárban folytathassák a munkát. (...)
Annyi biztos csak, hogy minden nappal, héttel változhat, és változik is a helyzet, amit az egyik pillanatban kőbe vésnek, a másikban simán törlik, és viszont. Ez persze csak az én személyes tapasztalatom, véleményem, amit mint wolfsburgi lakos, és egy dolgozó felesége szereztem. A Zuram meg nem mondhat semmit se.
A Magyarországon megjelent cikkek is elég érdekesre sikerültek. Voltak csak simán félrefordítottak, voltak simán baromságok is. A kedvencem a Wolfsburg, mint szellemváros. Kínunkban itt röhögtünk, hogy tök jó, hogy Wolfsburg szellemváros lesz, mert tönkremegy a gyár, és akkor nem lesz munka, és mindenki el fog költözni.
Én meg láttam magunkat, amint a tök üres városban élünk az új házunkban, a kertben termesztjük a zöldséget, gyümölcsöt, tartjuk a tyúkokat. Persze a cikk első bekezdésében már annyi tárgyi tévedés volt, magáról a városról, hogy az tényleg vicces. A kedves újságírónak nem lett volna nehéz dolga, ha már egy wikipédia szócikket elolvas, kevesebb hülyeséget ír le, a szellemvárosos vízióját nem vitatom, mert bármi lehet, de ebből ma még semmit nem láttunk.
Bementünk a városba nézelődni és az outlet centerben bizonyos boltokba nem lehetett bemenni, csak ha sorba állt az ember, pedig esett az eső. Tehát még nem szellemesedünk, vagy éppen hogy igen, azért vásárolt mindenki, mert tartalékol.
Michael Kors táskákból legalábbis biztosan, mert ott volt a legnagyobb sor. Nem álltunk be, én tartalékolok másra, hátha tehenet is vennünk kell, dacára annak, hogy félek a tehenektől, majd csak megbarátkozok eggyel, mert nekem kell a tej a kávémba.
Viccet félre téve, egyáltalán nem rózsás a helyzet, de nem is olyan sötét, mint ahogy azt sokan lefestik. Élünk, ahogy eddig, mindenki teszi a dolgát, figyel, vár.”
A teljes posztot itt olvashatjátok el, a magam részéről erősen ajánlom, Németországról pedig itt olvashattok többet.
Bunkó-e vagy?
Él egy olyan kép a hollandokról, hogy „bunkók”, de legalábbis a magyartól eltérően értelmezik az udvariasság fogalmát (amivel azért nincsenek egyedül, teszem hozzá). Mint a Holland Waffel blog szerzője írja, ők a maguk részéről meg is örültek ennek, mert ha tényleg ami a szívükön, az a szájukon, akkor ez nem is lesz olyan rossz.
„Végre nem kell gondolatot olvasnom, hogy ki mire gondol, miközben valami teljesen mást mond, hanem mindenki tisztán nyílt lapokkal játszik. Ehhez képest, az igazság az, hogy se a munkahelyen, se a privát életben nem találkoztunk ilyen jellegű „bunkó” megnyilvánulással.
Mindenki abszolút segítőkészen, barátságosan állt hozzánk. Sőt a munkahelyen egy olyan dologra is felfigyeltünk, ami Magyarországon – és szerintem sok más országban sem – egyáltalán nem jellemző: a munkához és a munkatársakhoz való teljesen laza hozzáállás. Egy holland cégnél az első számú legfontosabb cél nem az eredmény, hanem, hogy mindenki jól érezze magát.
Ez persze nincs így világosan kommunikálva, mert naná, hogy vannak tervek, és elvileg kell hozni az eredményeket és számokat, de például, amikor én nagy lendülettel belevetettem magam a munkába, akkor óvatosan felvilágosítottak, hogy ne rohanjak annyira, hanem majd szép lassan, rengeteg fölösleges meeting során majd szép lassan közösen eljutunk egyről a kettőre. (...)
Amikor elkezdtem naponta vonatozni a munkába, akkor rájöttem, hogy a hollandok tényleg „bunkók”, ha tömegközlekedésről illetve, ha specifikus akarok lenni, akkor, ha sorban állásról van szó.
N.-val megdöbbenve tapasztaltuk, amikor elkezdtük figyelni, hogy a hollandok nem tudnak sorban állni. És az elvárásunk még csak nem is közelít az angolokéhoz, akik még a buszmegállóban is fegyelmezetten sorban állnak, hanem csak egy átlagos magyar sorban állást vártunk volna el.
De nem, itt, ha kinyílik a vonatajtó, akkor a felszálló tömeg megkezdi a felszállást, tekintet nélkül arra, hogy esetleg valaki leszállna, és egymást tapossák az ülőhelyekért.
A hektikus sorban állásra egyébként mindenhol lehet példát találni, egy gyorsétteremben vagy a parkolóautomaták előtt az egy sorból villámgyorsan kialakulhat két sor, majd vissza, szóval résen kell lenni, és fel kell venni a sorban állás dinamikáját. :)
Ezzel szemben viszont nem egyszer fordult elő a szupermarketben, ha csak egy vagy két termék volt a kezemben, hogy előre engedtek a sorban.
Tehát összességében semmiképpen nem tekinteném a hollandokat bunkónak, sőt, mindössze a tömegközlekedés és a tömegben való közlekedés egyszerűen eltér a Magyarországon megszokottól.”
A teljes posztot itt találjátok, ha pedig Hollandia érdekel, akkor itt érdemes keresgélni.
Imádnivaló őrület
Nagyon sokáig az egyik kedvenc blogom volt a 90 millió fülöpke, ami sajnos aztán elhallgatott, ám most, bő egy évvel később újraéledt (legalábbis egy poszt erejéig biztosan, de én reménykedem a folytatásban), méghozzá egy nagyszerű, Vietnamról szóló írással. Amit persze erősen ajánlok a figyelmetekbe.
„Az ünnepek jöttek, én meg mentem Vietnamba, mert dec. 24. és jan. 4. között kettő darab munkanap volt fülöpéknél és ki akar 10 napot eltölteni egyhuzamban Manilában úgy, hogy nincs munka?
Volt kedvezményes jegy HCMC-be - Ho Chi Minh Citybe, amit eredetileg Saigonnak hívtak, de Ho Chi Minh, a nagy hazafi tiszteletére átkeresztelték halálakor - ráadásul lakik ott egy kedves ismerős házaspár, Rita és Áron, akik elszállásoltak. Egy élmény volt, pláne Olivér fiúkkal - 2 éves - kötött barátságom, aki igen élénk érdeklődést mutatott mindenfajta elektronikai cucc iránt.
Vietnam bájos hely, csak kicsit nehéz bánni a pénzzel, mert 1 amerikai dollár 22.500 vietnámi dollárnak felel meg és kell egy kis idő még rááll az egyszeri turista agya - 2 év kihagyás után nyugodtan tekinthetek magamra így - a százezrek és milliók szórására.
Sok kellemes élményben volt részem, de legjobban talán az maradt meg, hogy sosem láttam még ennyi nőt miniszoknyában terpeszben nyílt utcán, ahogy ülnek a robogókon - és még csinosak is. Az országban ugyanis 40 millió motorbicikli jut körülbelül 91 millió emberre.
Őrület a forgalom, de imádom, egy nagy káosz, de lehet folyamatosan haladni, nem úgy mint a manilai forgalom, az is őrület, de azt utálom - pláne, amikor mindenki megkapja a fizuját és 3-4x-ére nő aznap és másnap mindenfajta menetidő, mert mindenki megy rögtön szórni a pénzt.
Sok mindent láttam már szállítani motoron az elmúlt pár évben, de a kerítéskapu, amit itt láttam, az emelt egyet a téten. (...)
A következő közlekedési szabályok vannak érvényben:
1. A piros jelzés csak amolyan mellékes fényforrás az éterben - az egyik xe om-om elég lassan ment egész utunk során, kb. 30-al, de következetesen hajtott keresztül minden piroson.
2. Forgalommal szembe menni nem gond, csak dudálni kell.
3. Ha dugó van az úttesten, használd a járdát
4. Zöld jelzésnél elől állva nyugodtan beszélgess, ha nem indulsz el, majd kikerül a mögötted levő 100 motoros.
5. Bárhol megfordulni vagy bármi olyat csinálni, amiért mondjuk Oroszországban a mögötted levő kiszáll a kocsiból és a YouTube-ra feltöltött fedélzeti kamera felvételén azt látod, hogy agyonver, azt lehet, csak dudálj hozzá. (...)
Ami érdekes volt még számomra, hogy egyáltalán nincsenek érméik, csak papírpénzük, amit itt a fülöpöknél is nagyon bírnék, mert a sok kis vasbuznyák nagyon tudja húzni az ember zsebét.
Ittam finom vietnami kávét, enni viszont nem ettem jókat, pedig az volt a fejemben, hogy finom konyhájuk van, meg olvastam máshol is, de valahogy engem elkerültek az igazán jó ételek.
A teljes írást itt találjátok, olvassátok és nézegessétek a képeket!
A moderálási alapelveket itt találod.
Utolsó kommentek