Vajon mi történik akkor, amikor egy magyar egy teljesen más kultúrájú országba kerül? Ragaszkodjunk-e saját, jól megszokott életvitelünkhöz, vagy alkalmazkodjunk az adott ország szokásaihoz, életmódjához, tempójához? Ezeket a kérdéseket is feszegeti Nóra posztja. (A képeket is ő küldte.)

„Szűcs Nóra vagyok, most már négy éve Bécsben élek, korábban Svédországban és az Egyesült Királyságban éltem. A Határátkelő megkért, hogy írjam meg, milyen számomra a külföldön élés, és mi vezetett a külföldön élő magyar nők mindennapjairól szóló könyv, a Szárnyak és gyökerek megírására.

Számomra a külföldön élés egy ajándék. Egy ajándék, hogy jobban megismerjem és fejlesszem önmagamat, hogy megismerjek és kipróbáljak más, a magyartól elsőre idegennek tűnő gondolkodásmódokat. Szabadságot ad arra, hogy eldöntsem és kedvemre játsszak azzal, hogy adott helyzetben a magyar vagy a helyi felfogás szerint reagálok-e.

Mondok egy példát: egyszer Trinidadban, egy karibi országba utaztam egy helyi barátnőmet meglátogatni, és nem mellesleg, hogy kipróbáljam a híres pávatollas, csillogó minikosztümös karnevál hangulatát.

Sapkában és nagykabátban, mélyen a gondolataimba mélyedve, még az otthoni tennivalókkal a fejemben szálltam le a repülőgépről. Elvoltam a kisvilágomban. És ekkor megcsapott valami. Meghallottam a zenét, megláttam a rikító színeket.

Hozzáállás kérdése

Ott voltam én, a gondterhelt magyarországi lelkületemmel, körülöttem pedig az életet könnyedén vevő színes-szagos-zenés-pálmafás „don’t worry, be happy”-karibi világ, ahol az órát még hírből sem ismerik, hiszen a dugók és a partik kiszámíthatatlansága miatt teljesen felesleges azon erőlködni, hogy percre pontosan megérkezzünk a megbeszélt találkozóra, jó lesz az, fél vagy egy óra elteltével is!

Mit kezd egymással a két világ, Magyarország és Trinidad? És mit kezdek én a két eltérő világgal? Görcsösen ragaszkodom a terveimhez, elképzeléseimhez, az előre megbeszélt időpontokhoz vagy hagyom, hogy haladjanak az események a maguk útján, lecsatolom a karórát, és én is beszállok a vidám táncolásba, éneklésbe?

Mindkettőnek van létjogosultsága, hiszen egyik kultúra sem rosszabb a másiknál, s úgy döntöttem, hogy ez egyszer beleugrom és kipróbálom a karibi életmódot.

Így történhetett, hogy én, a fehérbőrű, sápadt európai pár nap múlva már együtt zengtem önfeledten a feketebőrű helyi lakosokkal, hogy „Palaaaance” (ez volt a karnevál hivatalos himnuszának a refrénje).

Ha pedig két-három órát dugóban ücsörögtünk, bosszankodás és a késés miatti aggódás helyett kipróbáltam, milyen, ha egyszerűen elfogadom a helyzetet és kellemesebbé teszem a szituációt, például trinidadi standup-fellépések hallgatásával, vagy utastársaim helyi szokásokról való faggatásával.

Egész jól működött a lazulás

Meg is tetszett néhány elem ebből a mentalitásból, ezért hazatérve is megtartottam belőle néhány dolgot: karórát azóta sem hordok (minek aggódni az idő miatt?!), ha pedig túltervezném a dolgokat, emlékeztetem magam a trinidadi „ úgyis minden jó lesz”-szemléletre.

Vegyítettem egymással a karibi és a magyar szemléletet. Gazdagodtam, változtam, a külföldi élmények gyarapodásával egyre nőtt a személyiségem „tarkasága” is: a magyar alapokhoz hozzáadtunk egy kis svéd, angol, német, osztrák és karibi fűszert. 

Jó ezeken a változásokon, fejlődéseken néha elmerengeni. Tudatában és büszkének lenni. Jó néha mások történeteiből inspirálódni. Ezért volt fontos a számomra, hogy interjúkat készítsek más külföldön élő magyar nővel, és hogy feltárjam a külföldön élés önismereti vonatkozásait egy könyv formájában.   

Nem vagyunk egyedül

De nem mindig gondoltam ajándékként a külföldön élésről. Amikor először költöztem hosszabb időre külföldre, féltem, tele voltam szorongásokkal. Elég jól beszélek angolul? Rendesen ki fogom tudni fejezni magam?

Mi lesz, ha nem értem meg, amit a többiek mondanak? Mit csinálok, ha hiányoznak a magyarországi barátaim, a családom, a magyarországi ízek? És még sorolhatnám őket.

Persze, most, hogy a külföldön élés tanításával és kutatásával foglalkozom, tudom, hogy ezek természetes kérdések és aggódások, és hogy a külföldre költözők 90%-ában felmerülnek hasonló gondolatok, csak épp nem beszélnek róla.

Pedig jó tudni, hogy nem vagyunk egyedül a kérdéseinkkel és kihívásainkkal, hanem a kávézóban mellettünk ülőt is hasonló kérdések foglalkoztatják. A külföldön élő magyar hölgyekkel készített interjúk során számtalanszor rácsodálkoztam, mennyire hasonló érzések és gondolatok merülnek fel bennünk, külföldön élőkben.

És persze, jó ötleteket és életvezetési eszközöket is kapni a megoldásukra, és kilépni a passzív önsajnálatból vagy mások hibáztatásából, hogy olyan életet alakítsunk ki az új országban, amelyben jól és magabiztosan érezzük magunkat.

Hát, ezek motiváltak a könyv megírására. Bízom benne, hogy szívesen fogadják majd az olvasók, és megkönnyíti a külföldön élés mindennapjait a számukra, a Magyarországon élő családtagok pedig jobban megértik külhonban élő rokonaik viszontagságait.”

A moderálási alapelveket itt találod.