Az eheti blogajánló az emberi kapcsolatok kérdését járja körül (legalábbis szándékom szerint). Először megnézzük, milyen a kapcsolat az amerikai magyarok és az angliai magyarok motivációi, tervei között. Aztán Svájcba látogatunk, ahol a generációk kapcsolatának erősítésére vannak érdekes kezdeményezések, végül, de nem utolsósorban Brazíliáig megyünk egy esküvő kapcsán.

Kezdjük rögtön egy érdekes összehasonlítással, amit a Prehryfarkas blog végzett el a saját, idei, az amerikai magyarok körében végzett, és a tavaly tavaszi, az angliai magyarok körében lefolytatott Menjek/Maradjak felmérés között. Lássuk, mire jutott!

„Az angliai magyarok átlagéletkora 12 évvel alacsonyabb az amerikai-magyarokénál. (33 vs. 45 év). Ez a rendkívül jelentős különbség talán még jobban érezhető akkor, ha egy másik szemszögből vizsgáljuk meg ugyanezt az alapadatot, ugyanis az angliai magyarok 72%-a esett a 25 és 40 éves kor közé, míg ugyanennek a korcsoportnak az aránya Amerikában csupán csak 35% volt. (...)

Az angliai magyarok döntő többsége (65%) csak 2009 után érkezett a szigetországba. Sőt a 2004 előtt érkezettek a minta csupán elenyésző részét képezik Angliában. Az amerikai-magyarok érkezési éve ezzel szemben sokkal nagyobb szórást mutat és itt 2009 után csak 22%-uk érkezett az Újvilágba. (...)

A Menjek⁄Maradjak felmérésben a budapestiek számaránya lényegesen magasabb mint az amerikai-magyar felmérésben (40% vs. 25%). (...) Az angliai magyarok leginkább gazdasági okokból költöztek Nagy-Britanniába, míg az amerikai magyaroknál nem ez volt a meghatározó és döntő motiváció. Sőt ott nem volt egy, a többihez képest jelentősen domináló motiváció sem a letelepedésre.

Az MTA kutatói – egy másik kérdésből – az Angliába költözés legfontosabb okának a munkavállalást találták, ugyanis a válaszadók több mint háromnegyede – saját bevallásuk szerint – dolgozni ment a szigetországba.

Ezzel szemben az amerikai magyarok esetében – és valószínűleg a kérdésfeltevés eltéréséből kifolyólag is – nem a magasabb életszínvonal volt a döntő motivációs tényező a megkérdezettek többségének kiköltözésében. Ezt mindössze csak 21%-uk említette. Sőt ebben a felmérésben a válaszadók majdnem kétharmada (62%) kifejezetten nem gazdasági jellegű okot hozott fel az Újvilágba való elköltözésére.

Amíg az angliai magyarok esetében a résztvevők döntő többsége (73%) nem tervezi a közeljövőben a visszatérést Magyarországra, addig az amerikai-magyaroknál ez a minta kicsivel kevesebb, mint a felére érvényes csak (48%).

Érdekes viszont, hogy mindkét felmérés válaszadóinak csupán egészen elhanyagolható töredéke (6% és 3%) akar csak 1 éven belül hazatérni. Ezen túl, a soha vissza nem térésnél is (38% és 35%) meglepően megegyező az arány a két felmérésben.

Mindkét felmérésben résztvevők legnagyobb mértékben egészségükkel, legkevésbé pedig társasági életükkel elégedettek. Külön figyelemreméltó, hogy az amerikai magyarok egészséggel kapcsolatos elégedettsége statisztikailag is igazolható mértékben nagyobb a Menjek/Maradjak felmérésben résztvevőkénél.

Hasonlóan meglepő a társasági élettel való elégedettség pozitív különbsége az amerikai-magyarok javára. Ez talán a két minta külhonban eltöltött időtartalmának köszönhető, mivel az amerikai-magyar válaszadók lényegesen hosszabb ideje élnek új otthonukban. Így ebből kifolyólag valószínűleg több idejük és lehetőségük is volt beilleszkedni, új ismerősökre szert tenni Amerikában. Jelen összehasonlítás nem egy kinyilatkoztatott vagy sejteni vélt értékítélet egyik minta eredményei mellett vagy ellen.”

A teljes elemzést az eredeti posztban olvashatjátok el.

Generációk együtt vagy külön?

Rengeteget halljuk, régen mennyire természetese volt több generáció együttélése. Ez mára eltűnőben van (az okokról könyvtárnyi szakirodalom született már), annak ellenére is, hogy az anno minden résztvevő számára előnyös volt. Ma is vannak azonban kezdeményezések, ezek közül mutat be párat a Svájc és más blog.

(Fotó: pixabay.com / PublicDomainPictures) 

„Ma már minden magára valamit is adó fiatal azonnal önálló életre vágyik, és elköltözik a szülői házból, amint megteheti. De nemcsak külön költöznek, hanem be is darálja őket a rohanó élet, és szüleikkel, nagyszüleikkel gyakran alig marad idejük beszélni, találkozni.

Még rosszabb a helyzet, ha más városba, netalán más országba sodorja őket a sors. Ily módon előfordulhat, hogy az unokák már szinte alig találkoznak a nagyszülőkkel és nem nagyon van kapcsolatuk idősekkel. Az idősebbek pedig pont abban az életkorban maradnak magukra, amikor szükségük lenne a támogatásra, társaságra, segítségre.

Svájcban több jó példát is láttam ennek az űrnek a - legalább részleges - betöltésére.

Létezik pl. egy online platform (www.rentarentner.ch), ahol nagyszülőt lehet örökbe fogadni. Az apropót az adta, hogy ma már egyre később szülnek a nők és bizony mire megszületik az első gyermek, már nem biztos, hogy élnek vagy nagyon aktívak a nagyszülők.

A másik oldalról nézve nyugdíjas emberek felnőtt gyermekei csak nagy sokára örvendeztetik meg őket unokákkal, pedig már nagyon vágynak unokázni. Erre kínál megoldást ez a platform. Nagyjából úgy működik, mint egy társkereső portál. (...)

Ugyanezen az oldalon munkaközvetítés is folyik. Adottak a szaktudással, tapasztalattal és szabadidővel rendelkező nyugdíjasok és a kisebb-nagyobb feladatok elvégzésére segítséget kereső fiatalabbak.

Legyen szó egy szekrény összeszereléséről, kutyasétáltatásról vagy a nyaralás alatti viráglocsolásról, bármi meghirdethető. De komolyabb munkákat is kínálnak a nyugdíjasok számára. (...)

Van olyan is, hogy egy fiatal még nem költözne el otthonról, de tanulmánya más városba szólítja. A lakbér Svájcban igencsak magas, különösen egy diák számára.

Gyakran többen bérelnek egy lakást (Wohngemeinschaft, röviden WG), de van olyan lehetőség is, ami az eredeti családi felálláshoz hasonlít. Idős emberek, akiknek van üresen álló szobájuk és azt szívesen kiadnák fiataloknak, ma már szervezett formában tehetik ezt.”

A teljes posztot a Svájc és más blogon olvashatjátok el.

Kapcsolatok a világ túlsó végéről

Miközben az északi féltekén a telet várjuk (már aki várja…), addig Brazíliában lassan nyár lesz, jönnek a 40 fokos hónapok, a forró délutánok… A Szerelem Salvadorban blog szerzője pedig férjhez ment (ezúton is gratuláció neki), de legutóbbi posztja nem ezért érdekes nekem elsősorban, hanem azért, amit az emberi kapcsolatokról írt benne. Lássuk!

(Fotó: szerelemsalvadorban.wordpress.com)

„Így ünnepeljük majd a Karácsonyt is, kisruhákban,  a ropogós grillhúsok meg a napkrém illatában megfürdőzve. Sehol egy igazi fenyőfa, vagy a didergető tél elől meghittséget adó fahéj meg narancs illatú csendes otthon, nyoma sincs az európai kultúrának.

Néha hiányzik a hideg, az esős szürke délutánok, ahogy munka után még összefutunk az Oktogonnál a barátaimmal, azokkal, akikkel egészen kisgyerekkorunk óta tanúi vagyunk egymás életének.

Aztán arra gondolok, hogy most éppen arról teszünk tanúbizonyságot, hogy tart tovább is a szeretet, mint a városon, vagy az ország határain belüli egy-kettő vagy száz kilométer. Látom, kristálytisztán látom és értem az otthon hagyott kapcsolataim erősségét, milyenségét, hogy kinek mennyit érek én, ha megannyi ország és a végeláthatatlan óceán választ el bennünket.

Nem volt könnyű döntés az oltár elé állni, folyton csak a papa járt a fejemben, álmatlan éjszakáimon fel-alá jártam a nappaliban, az alvó lakás csendjében hallottam még a cigarettától eltorzult, vén dörmögő hangját, ahogy azt mondja, hogy kisleányom, az intéseit, és úgy vágytam a bogárszemű, nedves, szerető tekintetét az arcomon, hogy azokban a pillanatokban mellettem legyen, hogy ne legyek olyan végtelenül magányos ennek a trópusi díszlet színfalai mögött. (...)

Nem lehet mindig futva élni, nem lehet megállás nélkül rohanni az élet elől, az nem lehet, hogy a jól ismert régi mintáimban maradva játszom újra és újra a saját történetem, miközben a díszleteket, a szereplőket kényem kedvére cserélgetem.

A nagy nap előtti éjszaka a bordó bőrkanapén ültem csöndesen, fejemben az utóbbi huszonhat év filmkockái peregtek, a vágyaim, amelyek valaha elérhetetlen távolságúnak tűntek, a félelmeim, amelyek mindig olyan szorosan közel a szívemhez, jobbra nézve az én nyúlcipőm, a másik szobában pedig a férfi, záloga a valakihez tartozásnak, az elköteleződésre való képességemnek.”

A teljes posztért ide kattintsatok!

A moderálási alapelveket itt találod.