Sok szempontból is érdekes a mai poszt, hiszen Csilla és családja több mint három évtizede lépte át a határt, és kötött ki végül Izraelben. A címben feltett kérdésre is megszületett a válasz, méghozzá az első hazalátogatás alkalmával, ami nem volt egy egyszerű dolog.
„Harminckét évvel ezelőtt jöttünk el Magyarországról akkori férjemmel és az akkor hároméves fiammal. Három év múlva megszületett a lányom, és ma már (a lányomtól) egy kétéves unokám is van.
Először is azzal kezdeném, hogy Magyarországról nem anyagi problémák miatt jöttünk el. Ez még a szocializmus idején történt, elég jó megélhetésünk és munkánk is volt, sőt, éppen az eljövetelünk előtt kaptuk volna meg a tanácsi lakásunkat.
Az első hazalátogatás traumája
Az eljövetelben több dolog játszott szerepet, de most csak a saját okaimról beszélek, miután évek óta elváltan élek és emiatt a volt férjem nevében nem beszélhetek.
Kezdetben úgy hittem, hogy leginkább a kalandvágy motivált és ez adta a „lökést” az induláshoz. Valójában csak egy idő után értettem meg, hogy elsősorban gyerekkori traumáim és a rendezetlen családi kapcsolataim miatt nem maradtam Magyarországon.
Ez akkor tudatosult bennem igazán, amikor hét év után visszamentünk látogatóba, és ahogyan a repülőgép földet ért és az ablakon keresztül megláttam a hazai tájat, embereket, legszívesebben azonnal visszafordultam volna, anélkül, hogy kiszállok a repülőből.
Nem mintha valami bajom lett volna az ottani tájjal, illetve az ott élő emberekkel, csupán a látványuk nagyon sok rossz gyerekkori emléket idézett fel bennem, és ezek elől akartam újra elmenekülni.
Svédország helyett Izrael
Amikor elindultunk, én mindenképpen Európában szerettem volna maradni, és leginkább Svédországba vágytam. Ehhez azonban előbb be kellett volna költözni a bécsi menekülttáborba egy időre, amire a volt férjem nem volt hajlandó. Mivel ő zsidó származású, ő döntött úgy, hogy Izraelbe jöjjünk, amibe végül én is beleegyeztem.
Ekkor volt Izraelben az első libanoni háború, amiből az országon belül nem lehetett érezni semmit, de azért nagyon szomorú volt, hogy elég sok izraeli katona meghalt az összecsapásokban.
Először szembesültem azzal, milyen egy olyan országban élni, ahol állandó terrorveszély van. (Noha akkoriban ez még a mai helyzettel összehasonlítva viszonylag ritkán fordult elő.)
A kezdetek
Az államtól minden segítséget megkaptunk a beilleszkedéshez. Egy befogadási központban kaptunk azonnal lakást, annyi pénzt, amiből meg tudtunk élni, és amíg ott laktunk, addig sem lakbért, sem számlákat nem kellett fizetni.
Az akkor három éves fiúnk rögtön óvodába került, és mi is igen hamar elkezdtük a nyelvtanulást egy olyan iskolában, ahol napi öt órában, hetente ötször tanultunk. Nekem egyébként sem volt nyelvi problémám azelőtt sem, hogy ivritül megtanultam volna.
Elég jól beszéltem oroszul és franciául, és abban a kisvárosban, ahol éltünk, ezzel a két nyelvvel is egészen jól el lehetett boldogulni. Természetesen azonnal valamennyien állampolgárságot is kaptunk, ami nagyon megnyugtató volt.
Ivritül igen gyorsan megtanultunk mindannyian, ami részben a kiváló oktatásnak és részben annak volt köszönhető, hogy nagyon fiatalok voltunk.
A beilleszkedés
Az élet Izraelben nagyon más, mint Európában és Magyarországon, amihez nem volt egyszerű hozzászokni. Az emberek itt sokkal közvetlenebbek, barátságosabbak, mint az előző hazánkban, és igen nagy a segítőkészség szinte mindenki részéről.
Másrészről viszont sokkal inkább bele is szólnak egymás életébe, ami nekünk kezdetben furcsa volt, de egy idő után egészen jól megszoktuk. Az időjárás sokkal kellemesebb itt, mint Európában, a szociális háló sokkal erősebb, mint Magyarországon.
Én az itteni iskolarendszert is jobbnak találom, mivel elsősorban gondolkodni igyekeznek megtanítani a gyerekeket, és nem lexikai tudással tömni a fejüket.
Az élet, a megélhetés - abban az időben, amikor jöttünk - elég könnyű volt itt, ma valamivel nehezebb, de meg mindig sokkal könnyebb, mint a jelenlegi Magyarországon.
Nem szakadtam el a magyar kultúrától
Én nagyon megszerettem az itteni életet, ezt a helyet - és elsősorban Jeruzsálemet, ahol élek - érzem a hazámnak, otthonomnak. Igen közel kerültem a zsidó valláshoz, és boldoggá tesz, amikor látom, hogy az unokámat a zsidó hagyományoknak megfelelően nevelik az óvodában.
Mindkét gyerekem jól beszél magyarul, a lányom magyarból, mint választható nyelvből érettségizett is. Az unokámat is tanítjuk magyarul, ezt fontosnak érzem, részben, mert miért ne tanulna meg gyerekként még egy nyelvet, és mert számomra nagyon kellemes, hogy magyarul is tudok vele beszélni.
A magyar kultúrától nem szakadtam el, évekkel ezelőtt írni kezdtem magyarul verseket és novellákat, amelyek egy része Magyarországon meg is jelent. Fordítottam továbbá izraeli irodalmat magyarra, ezek a fordítások ugyancsak megjelentek több helyen és még a Népszabadságban is kaptam elismerő kritikát ezzel kapcsolatban. (Etgar Keret izraeli író novelláinak fordításáért.)
Úgy az írástól, mint a műfordítástól elvette azonban a kedvem az a tény, hogy noha munkáimat mindenhol szívesen közölték Magyarországon, fizetni soha nem fizettek értük.
Úgyhogy sajnos ezt a tevékenységet abbahagytam, ami nem csak nekem nagy kár, de szerintem a Magyarországon élők számára is, hiszen amennyire tudom, nem sokan fordítanak ivritről magyarra irodalmat, noha nagyon sok szép itteni irodalmi alkotás van, amiket valószínűleg a magyar irodalomszeretők is élvezettel olvasnának.
Hát ennyit magunkról, illetve a kivándorlásunk történetéről.(A gyerekeimről szándékosan nem írtam részletesen, mivel úgy gondolom, hogy az ő döntésük, milyen információkat osztanak meg magukról és miket nem.)”
(Fotó: pixabay.com / 696188)
A moderálási alapelveket itt találod. Izraelről itt olvashatsz többet, bővebben.
Az utolsó 100 komment: