Ma ismét egy olyan poszt következik, melyben egy réges-régi történet szerzője írja meg kérésemre, hol tart sok év után. És a sok év most tényleg sok, nem csak azért, mert Kinga több mint négy éve írt a blogra, hanem azért is, mert az akkor az útját kereső 16 éves lány ma már a levele szerint tudja, mit akar.

Hadd kezdjem azzal, hogy idézek Kinga akkori írásából, hogy kicsit felfrissítsem az emlékezeteket, vagy hogy aki nem emlékszik, az megismerkedhessen az akkori helyzetével.

(Fotó: pexels.com)

Négy éve…

„Kedvenc unokanővérünk több mint 15 éve Londonban él, van egy férje, három gyönyörű gyermeke, és annak ellenére, hogy csak Ő dolgozik (a férjét leszázalékolták) nagyon jól megélnek, bár az is igaz, hogy egy öttagú családnak nem túl kényelmes egy polgári kis lakás. De elköltözni nem szeretnének, mert központi helyen laknak és ezt a fajta kényelmet nem adják fel. (...)

Mindennap mentünk valahova, rengeteg dolgot láttunk, mégis úgy érzem, hogy ez semmi ahhoz képest, ami valójában ott van. Ennek ellenére, ha felmerül, hogy menjek ki külföldre, nem Londont választanám.

Azért nem mondok Angliát, mert vidéken elképzelhető, hogy tetszene, de a nagyvárosokat én nem szívlelem. Bár nagyon csábító, hogy mielőtt felszálltam a gépre, unokanővérem azzal köszönt el, hogy ha úgy döntenék, hogy kimegyek tanulni, vagy dolgozni, esetleg élni, a kezdetekben szívesen segítenek - csak menjek.

Két és fél éve konfirmáltam, és akkoriban jöttek az első kérdések, hogy mi is leszek, ha felnőttnek mondhatom magam. Én már akkor tudtam, hogy az egyik legnehezebb, mégis legszebb pályát választom: lelkésznek fogok tanulni. Így kerültem Kecskemétre.

Ahhoz, hogy elvégezzem a teológiát és felkenjenek lelkésznek, itthon kell maradnom. De én ezt akarom- e? (...)

Jó, tegyük fel, kimegyek, szerzek tapasztalatot. Mire az érettségi bizonyítványt megkapom 3,5 év+2 év külföldön+6 év teológia. Tehát, ha szeretném megvalósítani az álmaimat úgy, hogy közben ne menjek tönkre és lehetőleg egyedül vigyem véghez, 11,5 év elmegy az életemből.

27 éves koromra én már egy boldog családanya szeretnék lenni, aki kimarad a politikából és azt teheti, amihez a legjobban ért, és amit szeret: másokon segíteni. De ha úgy szeretném csinálni, ahogy, akkor örülök, ha addigra elvégzem a tanulmányaimat - feltéve, hogy felvesznek.

Az a legelkeserítőbb számomra, hogy nagyon sok velem egyidős gondolkodik így és arra a következtetésre jutottunk, hogy menni, menekülni és vissza se jönni.”

(A teljes posztot itt olvashatjátok el.)

… és ma

 „Azt mondod, felnőttem. Mit jelent felnőni? Mondhatom, hogy felnőtt lettem, mert meghalt az anyám? Vagy mert leérettségiztem és elkezdtem az egyetemet? Vagy mert idén férjhez mentem és elköltöztem otthonról? Vagy mert egy héten belül töltöm a húszat?

Szeretném azt hinni, hogy felnőttem, igen. Közben meg újra rájövök, hogy ugyanazokat a gyermeki hibákat követem el újra és újra, mint 10 évvel ezelőtt.

Négy éve én azt írtam, hogy szeretnék kimenni külföldre, nyelvtanulás és egyebek miatt.

Ma azt mondom, hogy itthon a helyem.

És nem csak azért, mert kiváló nyelvoktatásban részesültem (na persze nem az iskolában, hanem magántanárnál) és azóta megvan az egyik a nyelvvizsgám, illetve készülődöm a másodikra, hanem azért is, mert Magyarországon kívül elvesznék. Meg persze azóta kiderült jó néhány dologról, hogy mekkora hülyeséget gondoltam róluk.

Aki számít, itt van

Amikor elkezdtem a gimit, mindenki teletömte a fejemet azzal, hogy kint kell szerencsét próbálni. Apától vég nélkül ezt hallottam, mert neki nagy álma volt mindig is, hogy külföldön éljen, hátha megtalálja élete célját, s azt gondolta, nekem is így kell hozzáállnom a dolgokhoz.

Az unokatestvérem, aki kint él Londonban, szintén hitegetett, hogy akár lakhatok is náluk, ha úgy döntenék, szeretnék kint tanulni, mert megérné, stb.

Akkor elhittem ezeket a dolgokat, mert azt gondoltam, külföldön igazán „nagylánynak” érezhetném magam. Ma már nem mennék sehova, mert mindenki, aki számít, itt van. És ahol a család (akár a régi, akár az új), ott az otthon, s azt gondolom, ettől a felismeréstől lettem „nagylány”.

Én voltam a különc

Hívő ember vagyok, teológiára járok. Minden egyes pillanatát élvezem, mert az ország legnagyobb koponyái tanítanak, és vezetnek a lelkészséghez vezető nagyon- nagyon göröngyös úton.

Általános iskolában és gimnáziumban mindig én voltam a különc. Mivel Budapestről költöztünk vidékre, voltam pesti. Mivel két férfi nevelt fel, voltam fiús. Aztán amikor elkezdett kinyílni a szemem, és ismerkedtem a zenével, voltam rocker.

Amikor megtértem, én voltam a fura lány, aki teológiára készül. Voltam koravén, stréber, igénytelen, elviselhetetlen, túlbuzgó, szóval érthető, miért nem éreztem magam jól a környezetemben.

Egészen addig, míg meg nem kérte a kezemet a férjem, én mindent elhittem, amit mondtak nekem az emberek. És amikor eljöttem az egyetemre, egyszerűen azt éreztem, hogy itthon vagyok.

Ezt a feladatot kaptam

Persze rengeteg dolog áll még előttem, ezt nem tagadom. Igen, néha szóba kerül a külföld, főleg, hogy férjem egészen augusztus végéig nemzetközi fuvarozó volt (illetve lehet, hogy visszamegy). Beszélünk néha arról, hogy esetleg egy- két évre kimennénk valahova „világot látni”.

De itt a helyünk, itt kell elvégeznünk, ami ránk lett bízva.

Nem panaszkodom, nem elégedetlenkedem. Nem okoskodom, hogy kinek mit és hogyan kéne csinálnia. Csak egy baj van: itthon a legtöbb embernél ezek elől hiányzik a „nem”, így az, hogy én hogyan állok a dolgokhoz, szinte semmit sem jelent, mert mások lenézik, amit teszek. De ezzel nekem nincs problémám, mert ezt a feladatot kaptam, hát ezt csinálom.

Jó lenne még megérni azt, hogy egyszer valamiben az egész ország egyetért.

Amikor előítéletek nélkül tudna mindenki hozzászólni valamihez.

De úgy vélem, ez nem csak itthon probléma, tehát mi értelme lenne máshol szembesülni vele?

Mindez nem lemondás, inkább felismerés. S ha esetleg megbotlanék, tudom, hogy a közelemben vannak azok az emberek, akik megtartanak, és biztatnak, hogy menjek tovább és tegyem, amit kell.

Mert ők itt vannak.

És én is.

És itt is maradunk.”

A moderálási alapelveket itt találod.

Csináljunk egy sorozatot a határátkelők egy napjáról – akinek van kedve, az végigfotózhatná (vagy videózhatná) egy napját, és ha elküldi nekem pár soros leírással (a szokásos hataratkeloKUKAChotmail.com címre), érdekes képet kapnánk a mindennapokról. Remélem, lesz kedvetek hozzá!