Nyaralni nem csak nyáron lehet, vonhatjuk le a következtetést Puhacica mai posztjából, persze más kérdés, hogy valószínűleg ők sem olyan pihenésre készültek, mint ami végül lett belőle – de azért írása alapján így sem lehetett olyan rossz. Lássuk tehát, mi volt ez a valami sziget. (A képekért természetesen hálás köszönet!)
„Valami szigeten jártunk, utószezonban, mert elbambultuk a szabadságkérést és nem jutott korábbi időpont. Hogy könnyebb legyen számolni, most az idei nyaralásunkról küldök összefoglalót, ami az előzőhöz hasonlóan ismét személyesebb hangulatú, mert a saját blogomba is ez fog kikerülni.
Mindemellett szeretném megmutatni, hogy fél év alatt is el lehet érni azokat a dolgokat, amikre az ember vágyik, minimálbérhez közeli fizetésből, szakképzettséget nem igénylő munkákkal is. És még tévére is futja.
Úgy vártuk ezt a nyaralást, mint még egyiket se. Ennek megfelelően a lehető legrosszabbul sikerült. Kezdjük az időjárással! Londonból indultunk Mallorcára, onnan Barcelonába, majd végül haza. Ahonnan indultunk, ott jó idő volt, ahova megérkeztünk, ott nem. Mutatom:
Na. Ilyen vicces kedvében volt Meteorológus Mihály.
Hétfő
Szóval megérkeztünk, átvettük a bérelt autót, egy Smart for4-t, elkocsikáztunk Port d'Alcudiaba, pequeņo spanyol tudásomra támaszkodva meginterjúvoltam egy helyi arcot, merre van az arra, aztán végül megtaláltuk a hotelt, megkaptuk a kulcsot, a házirendet és jól meglepődtünk: mindenért fizetni kellett, a szobaszéfért, a távirányítóért... ezekről a webes tájékoztatóban elfelejtettek beszámolni.
Port d'Alcudia
A berendezés a 90-es évek elejéről maradt ott, viszont nagyon tiszta volt minden, naponta takarítottak, cserélték a törölközőket, még akkor is, ha kértük, hogy ne tegyék, a személyzet kedves és udvarias volt.
Első este nem igazán történt semmi érdekes, elállt az eső, így lesétáltunk a partra, majd ettünk egy jóféle házi paellát, amit helyi sörrel öblítettünk le, találtunk egy hiperaktív macskát, végül visszasétáltunk a hotelbe, ahol azzal biztattak bennünket, hogy csak másnapig lesz rossz idő. Hát, nem jött be a jóslat.
Kedd
Fogtuk a reptéri ingyenes térképet, a recepción megtudakoltuk, hogy hol van a híres keddi alcudiai piac, aztán a lovak közé csaptunk. A piacot könnyen megtaláltuk, parkolóhelyet viszont nehezen se, de nem az, hogy a környéken nem, hanem a faluban sehol. Hát, így nem láttuk a piacot.
Gondoltuk, akkor megnézzük a sziget legészakibb csücskét, tehát Cap Formentor felé vettük az irányt. Útba esett egy kisebb kilátó, ott megálltunk kicsit kilátni.
Cap de Formentor
Én természetesen remegő lábakkal, ugyanis rettenetesen félek a hegyi, kanyargós, szűk utakon, illetve a magas helyeken általában, és addigra már többet „nyomtam” a féket, mint N, aki igazából vezetett. :D
Itt még nem tudtam, hogy az eredeti célunkig vezető 15 km-en csak a szentlélek tartja a helyén a padlólemezt, úgy „fékezek” majd. Pedig egyébként gyönyörű tájon jártunk, minden félelmem ellenére is megérte felmenni.
A vége előtt azonban vissza kellett fordulnunk, kilométeres sor állt a parkoló előtti úton, mi meg nem akartunk órákat várakozni. Helyette mentünk, amerre az út vitt bennünket, így kerültünk egy picike faluba, Cala Sant Vicencbe.
Aprócska öböl, erős szél, hatalmas hullámok, zárt vendéglők... Irány Port de Pollenca, együnk valamit! Mire odaértünk, az eső is eleredt, pont jó volt az időzítés, beültünk egy tengerparti étterembe.
Port de Pollenca
Nachos és fajitas volt a menü, úgy jól laktunk, mint a duda. Kérdezte is a pincér, hogy ugye milyen jó dolog a szieszta. :D Ebéd után nagy nehezen visszavonszoltuk a testünket a kocsihoz, kinéztük a következő állomást és elindultunk.
Aztán igen gyorsan meg is álltunk, mert a falu utolsó házait elérve óriási puffanást hallottunk. A kocsi puffant. Gyorsan félrehúzódtunk, körbenéztünk, sehol egy lélek, de még egy madár se. Jól van, nem ütöttünk el senkit, senki nem halt meg, a többi nem számít. Erre egy fal mögül előkerül egy gyerek, hogy elnézést, de fociztak és kirúgták a labdát, az pattant a kocsi tetején. Nabzmeg.
Délután még elmentünk megnézni egy közeli falut, Son Baulót. Itt láttam olyat, amilyet még soha. Egy kisebb, sziklás öbölbe hordta ki az áramlat a tengerifüvet (?), amitől olyan feketék lettek a hullámok, mintha sarat dobált volna a víz.
Itt N-nak volt még egy kis incidense a hullámokkal, picikét későn ugrott, mindezt igen érdekes hangeffekttel kísérte, ezen aztán annyit röhögtünk, hogy a könnyünk is kicsordult. :D Nagyon elfáradtunk, de reménykedve vártuk a másnapot és a jó időt.
Szerda
A másnap megérkezett ugyan, a jó idő viszont nem. Konkrétan bokáig ért a víz az utcákon.
Reggeli után kocsiba ültünk, és mivel előző nap a hegyek felé vettük az irányt, most Keletre indultunk, amerre kevésbé volt sötét az ég. Mindig a világosságot követtük, így jutottunk el Manacorba, Porto Cristóba, Calongéba, s'Alqueria Blancába, a Mondrago Nemzeti Park egy részébe, majd Cap de ses Salinesbe.
s'Alqueria Blanca
Ez a pont a sziget legdélebbi csücske. Egy világítótorony van és semmi más. A part sziklás és csodaszép. Holdbéli a táj, mindenfelé kisebb-nagyobb kőépítmények vannak, mi is építettünk egy picurkát. Talán még áll. :)
Ez volt az a hely, ahol napokig el tudtam volna bámészkodni. A robajló tenger, a szikrázó napsütés (mert közben a nap is előbújt), a mandulafenyők illata mind-mind arra ösztönöztek, hogy maradjunk, de még hosszú út állt előttünk, indulni kellett.
Palmába elég későn érkeztünk, ráadásul az eső is pötyögni kezdett, ezért csak egy „gyors sétára” futotta a katedrális környékén. Közben ránk sötétedett, az autópályán pedig olyan esőbe keveredtünk, hogy szinte semmit se láttunk. De a többiek se sokat, 50-nel haladt a kocsisor. Nagy nehezen hazavergődtünk.
Addigra olyan szél kerekedett, hogy azt hittük, ránk dől a hotel. A nyílászárókon úgy fütyült a szél, hogy Hacki Tamás elbujdoshatott volna, ha hallja. Próbáltuk pléddel szigetelni az ablakot, de így nem tudtuk becsukni, aztán kínlódtunk még egy kicsit a törölközőkkel, de azok meg túl vékonyak voltak, szóval hagytuk az egészet és hallgattuk a füttykoncertet hajnalig.
Palma
Ezen a napon ettünk olyan tapast, amilyen elvileg nincs, szerintem a maradékokat szedték össze, volt ott minden, a rákrudacskáktól a kroketten át a marhapörköltig minden. :D És jól meg is fáztam, innentől kezdve nem csak a rossz idő határozta meg a hangulatom, hanem a takonykór is.
Csütörtök / péntek
Arra ébredtünk, hogy csend van. Elállt a szél és az eső is, de olyan hideg volt, hogy a strandolásra gondolni se mertünk. Megnéztük a térképet, a nyugati part mellett döntöttünk, elindultunk hát arra.
Itt kell elmesélnem, hogy az ingyenes térképünk nem egy igazi autóstérkép volt, aki csinálta, nagyon nagyvonalúan bánt az utakat jelző girbegurbákkal. Sárgával jelölte a főútvonalakat és pirossal az autópályákat, minden egyéb utat pedig zölddel. Már amit jelölt, mert szerintem a felét se rajzolta rá a mallorcai úthálózatnak.
Mivel a zöld csíkból nem tudtuk kideríteni, hogy kétsávos aszfaltút vár ránk vagy kavicsos, gödrökkel teli szamárterelő ösvény, felkeveredtünk egy olyan hegyi útra, hogy öröm volt nézni, csak autózni ne kellett volna rajta. Egy idő után vissza is fordultunk, tartva attól, hogy annyira összeszűkül, hogy később erre már nem lesz lehetőségünk.
Mindez Alaro városka után történt, mi Castell d'Alaró felé akartunk menni, végül viszont Santa Maria del Camin át jutottunk Bunyolába, onnan pedig egy alagúton jutottunk át a hegyen.
Deia volt az első, ahol megálltunk. Állítólag a sziget egyik legszebb öble itt található, persze, hogy mi is meg akartuk nézni. Találtunk is egy táblát, ki volt írva, hogy fél órás gyaloglással érhető el a part. Nekivágtunk.
Deia
Egy idő után kezdett gyanús lenni, hogy ez nem egy könnyed délutáni séta lett, mindenki túrabakancsban jött felfelé. Egy angol pár mondta is, hogy az én „cipőm” nem a legjobb választás. Tényleg nem az volt, de azért lejutottunk a partra.
Cala de Deia tényleg gyönyörű, amikor ott voltunk, hatalmas hullámokat vetett a tenger, tátott szájjal bámultuk, mekkora ereje van a víznek.
Miután kigyönyörködtük magunkat, visszamentünk Deiába, egy kis vendéglőben ettünk egy nagy tál nachost és ittunk egy-egy mango smoothiet, közben a fél lábam lerágták a szúnyogok, összecimbiztünk egy újabb macskával, majd Banyalbufar felé vettük az irányt.
Végig a tenger felett vitt az út, elmesélhetetlen, milyen gyönyörű az a szakasz. Kb. tíz méterenként lehetett volna megállni nézelődni és fényképezni. Az egyik kommentelőtársunk küldött is fotót, mielőtt mentünk, az egyik kanyarban üldögél és néz le a városra. Na, ugyanott üldögéltünk most mi is, nem tudom miért, de nekem ez tökjó érzés volt. :)
Elmentünk még a Torres des Verger nevű bástyaszerű kilátóig, itt egy vaslétrán - remegő lábakkal - felküzdöttem magam a toronyba, de megérte. Csak magamat tudom ismételni: Mallorca meseszép.
Torres des Verger
A teljes naplementét nem vártuk meg, nem akartunk éjjel a vaksötétben bóklászni a hegyen. Így is eltévedtünk párszor, hála a részletes térképünknek, de azért hazaértünk, majd elfogyasztottuk azt a vacsorát, amit nem kellett volna.
Vagyis nekem igen, kardhal steaket ettem, sangriáztunk, semmi bajom nem volt, N viszont beválasztott. Steaket evett, amit valószínűleg rosszul tárolhattak, mert olyan ételmérgezést kapott, hogy azt hittem, kórház lesz a vége.
Egész éjjel a WC-csészével kommunikált, hol alulról, hol felülről. Másnapra úgy legyengült, hogy a hotel medencéjéig bírt csak lesétálni. (Mert természetesen ezen az egy napon, amikor hotelfogságra voltunk ítélve, száz ágra sütött a nap.) Aztán mégis inkább a szobát és az ágyat választotta.
Itt hangzott el az a mondat is, hogy „Haza akarok menni Mapi Úrhoz!” (Mapi Úr a kis puhacica egyik beceneve.) Elképzelhető, mennyire volt beteg N, hogy ez kiszakadt belőle.
Végül elszundikált, én pedig lesétáltam a partra, gondoltam, szétnézek, ha már ilyen jó az idő. Annak a fehér homokos tengerpartnak, ami előző nap még megvolt, nyoma veszett. Az éjszakai vihar kihordta az összes gazt, ami a szigetet körülvevő vizekben volt.
Úgy nézett ki az egész, mint a trágyadomb, és a szaga is hasonló volt. Markolókkal pakolták föl traktorra csatolt pótkocsikra. Ilyet se nagyon láttam még, a trakeszeket valahogy nem a beachre képzeli az ember. :D
Visszafelé vettem magamnak egy adag tengeriherkentyűs paellát, N-nak kekszet, a nap hátralévő részét pedig szundikálással és olvasgatással töltöttük.
Szombat
A nagy pihenés után az utolsó nap délelőttjén volt annyi szerencsénk, hogy mire elértünk Cala Mesquidába, kisütött a nap és végre megmárthattuk testünket a habokban. Kristálytiszta, türkizkék vízben fürödtünk, a hullámok libegtettek bennünket rendesen, nagyon vicces volt, pancsoltunk, mint a gyerekek. Épp annyi ideig sütött még a nap, hogy megszáradt a fürdőruha rajtunk, aztán beborult és újra esni kezdett.
Cala Mesquida
Amilyen vak vagyok egyébként, itt esett meg velem az a nagy eset, hogy elmentem fotózni az öblöt és egyszer csak besétáltam a nudistastrandra. :D Nem sok fénykép készült, úgy is mondhatnám, hogy egy darab se. :D
Ha már esett az eső, beültünk egy vendéglőbe ebédelni, aztán megnéztük még a Punta de Capdepera nevű kilátót és az onnan eső kilátást, majd visszamentünk a hotelbe. Összepakoltuk a motyónkat, készülve a másnapi utazásra. Az úticél: Barcelona.
Vasárnap
Időben indultunk, így simán belefért egy kisebb eltévedés is, mégse menjen már olyan simán minden. Felszálláskor tündöklő napsütéssel búcsúzott tőlünk a sziget, Barcelona pedig borongós, esős, szeles idővel fogadott.
Jól vissza is pattantunk a kifutóról, persze nem volt vészhelyzet, csak izgalmasabb volt a landolás a megszokottnál. Tesóm, anyukám és tesóm élettársa várt minket a reptéren. Velük először elmentünk ebédelni, majd kimentünk a reptér melletti parkba. A leszálló gépek mind itt suhannak el, „karnyújtásnyira”. Érdekes volt nagyon, néhány percenként érkeztek az utasszállítók felettünk.
Felmásztunk egy rögtönzött kilátóra is, vagyis engem feltoltak-húztak, lett is belőle nagy röhögés. Főleg, hogy a „tolószemélyzet” egyik tagja évekkel ezelőtt ugyanígy segített, akkor is engem akartak felpakolni valami magas helyre. :D Hiába, nekem nem az extrém sportok az erősségem. Kisétáltunk még itt is a tengerpartra, de mivel kezdtünk kockásra fagyni, inkább hazamentünk tesómékhoz El Serratba.
Hétfő
Családi kirándulásos, beszélgetős, pihengetős nap volt az utolsó, megnéztük Santpedort, délután pedig Manresában jártunk. Szerintem nagyon szép kisváros, tesóm élettársa ki is röhögött, mert szerinte viszont egyenesen ronda, de hát ízlésen nem lehet vitatkozni.
Manresa
Jó volt találkozni húgommal, két éve nem láttuk egymást, csak Skype-on, anyu is kint volt náluk, egyedül öcsém hiányzott. Őt majd decemberben látogatjuk meg otthon.
Kedd
Természetesen mikor eljöttünk Barcelonából, kisütött a nap, mire hazaértünk Londonba, ott már 30 fok volt. Itthon meg ugye... A hazaút egyébként nagy élmény volt, mi még csak fapados társaságokkal repültünk, most viszont a British Airways reptetett bennünket.
A gép maga nem volt nagy, csak a szokásos A320, viszont bőr (műbőr?) ülésekkel volt szerelve, nem volt kopott, szakadt, lepukkant, klasszikus zene szólt, végig követhettük az útvonalat, merre járunk, milyen városok vannak alattunk, hány fok van, magasság, hátralévő idő, tea, kávé, sütike, udvarias kiszolgálás... amit akarsz.
Felszállás előtt még a pilótafülkébe is beengedtek, sőt, a másodpilóta még azt is felajánlotta, hogy beülhetek a helyére, de amilyen szégyenlős (= marha) vagyok, nem éltem a lehetőséggel. Már persze bánom, de biztos lesz még rá alkalom.
Összességében jól éreztük magunkat, csodaszép a sziget, és már így pár nap távlatából se olyan rossz visszaemlékezni, de akkor, ott nagyon szomorúak voltunk, alapvetően a rossz idő miatt. Passzív pihenést, tengerparton fetrengést képzeltünk magunknak, ehhez képest 720 km-t raktunk bele a bérelt kocsiba a szűk egy hét alatt egy zsebkendőnyi szigeten. :D
Azt az egyet megfogadtuk, hogy utószezonban nem utazunk többet, maximum olyan helyre, ahol garantáltan meleg van. Csak remélni tudjuk, hogy a jövő évi nyaralás jobban sikerül, várom is a tippeket, hova utazzunk szerintetek.
Horvátországban, Görögországban és Spanyolországban voltunk már. Nekünk Olaszország, Portugália, a sokat emlegetett Albánia és Görögország / Santorini birizgálja a fantáziánkat, de kíváncsi vagyok, ti hova utaznátok Európán belül, ahol tenger is van és az idő is jó, értsd: tutira meleg van.”
Ha képeket szeretnétek még nézegetni (van mit…), akkor irány Puhacica oldala! További írások, posztok, cikkek Spanyolországról pedig itt olvashatók.
(Ha pedig nektek is van hasonló nyári, vagy őszi élményetek, ne habozzatok megírni a hataratkeloKUKAChotmail.com címre!)
Utolsó kommentek