A határátkelés egyik kevésbé kellemes vetülete, amikor a (házas)pár egyik fele külföldön dolgozik, míg a másik otthon marad. Különösen nehéz a helyzet, ha mindezt kisgyerek(ek)kel kell végigcsinálni. A jelenséget sokféleképpen nevezik, nekem leginkább az árva pár tetszik, de ki is találhatunk neki valami más, jellemzőbb magyar kifejezést is. Októberben ezt a témát próbálom több posztban körüljárni, remélhetőleg a ti segítségetekkel – írjátok meg, ti átéltétek-e és ha igen, hogyan ezt a hosszabb-rövidebb időszakot! A cím a szokásos: hataratkeloKUKAChotmail.com!

(Fotó: pixabay.com / Antranias)

Egy normális, működő párkapcsolatban nyilván senki nem szeretne a másiktól külön élni, akár rövid időszakra sem. Megint más kérdés az, hogy az ember elfogadja, ha ilyen-olyan okból muszáj így tenni, de ettől még nem lesz könnyebb, és mindenképpen érdemes felkészülni rá.

Egy-egy ilyen élethelyzet akaratlanul is feszültséget okoz egy kapcsolatban, még akkor is, ha egy belátható időszakról, akár csak pár hónapról van szó addig, amíg a pár egyik tagja előkészíti a többiek kiköltözését, vagy csak egy átmeneti kiküldetésről van szó.

Ez történt az észt Riinával is, akinek férjét nyolc hónapra küldték Pekingbe, a nő viszont úgy döntött, ennyi időre nem adja fel tanári munkáját, inkább Tartuban marad kisgyerekükkel együtt.

„Nehéz volt, hogy nem volt velünk minden nap. A kislányunk csak 18 hónapos, és nagyon szomorú, hogy a férjem mindenből kimarad” - mondta Riina, aki természetesen rendszeresen beszél a férjével, és nagyon fontosnak tartja, hogy az esetlegesen felmerülő feszültségeket azonnal megoldják.

Az ő esetükben persze segít a tudat, hogy csak átmeneti időszakról és élethelyzetről van szó, és ennek fényében tudnak majd legközelebb dönteni arról, hogyan tovább.

Kiküldetések esetén egyébként egyre több cég ismeri fel, mennyire fontos, hogy támogassák az alkalmazott párjának beilleszkedését, nyelvtanulását is, hiszen egy boldogtalan munkavállaló nyilván gyengébben is teljesít.

Párban vagy egyedül?

A kérdés foglalkoztatta Sámánt is, aki egy korábbi írásában ki is tért erre. Amikor kiérkezett Londonba, a Facebookon létrehozott egy, javarészt ismerősökből, barátokból, rokonokból álló közel 50 fős csoportot. Ennek a fele már szerencsét próbált Angliában, voltak páran, akik haza is tértek Magyarországra.

„A csoporttagok közel fele párkapcsolatban él. A 13 nem független emberből 9 hazament, vagy nagyon közel áll hozzá, hogy hazamenjen. Együtt sokkal nehezebb ezt megálmodni, beleszeretni az ötletbe, az új közegbe, vállalni a sok megpróbáltatást. Hét esetben gyerek is van, egy esetben vágtak neki több gyerekkel.

Az összes gyerekes család azt a modellt választotta, hogy az apa nekivág egyedül és később csatlakozik a család. Ebből eddig egy esetben csatlakozott a család és 4 esetben fordult vissza az apa egy-két hét vagy 6 hónap után.

Odahaza összehívtam egy tréninget azok számára, akik családostul fontolgatják a kitelepülést, de valamelyik családtag vétója miatt nem indulnak útnak. 16 felnőtt volt a meghívottak listáján, ezek közül mindössze egy család települt ki azóta, de náluk sem dőlt még el, hogy maradnak-e. Ez a tréning végül is nem működött, mert a legtöbben lemondták.

Az lett volna a célom ezzel a műhellyel, hogy önismereti munkával támogassam a csoport résztvevőit. Pontosan tudom, hogy mekkora lelki munka meghozni ezt a döntést. Majd minden családnál komoly egzisztenciális krízis ad motivációt, de a félelmek nagyobbak.” (A teljes posztot itt olvashatjátok el.)

Egyedül – a férfi története

Gábor még anno Angliából írta meg történetét, melyből nagyon erőteljesen kiviláglik, miért is olyan nehéz egyedül külföldön.

„Akik vállalták azt az áldozatot, hogy kijöttek, otthon hagytak családot, barátokat, szerelmeket, márpedig ezek azok a dolgok, amik valójában számítanak. Az otthon maradottaknak mi betű formában létezünk, videó beszélgetésben hallhatnak-láthatnak minket. S szépen lassan elkopnak.

Házasságok mennek tönkre, barátok tűnnek el a semmiben. Szerelmek törnek ketté a távolság miatt, hiszen nem mindenki meri megkockáztatni a teljesen új életet.

Szerencsésebbek azok, akik közelebb tudtak munkát vállalni, akik megtehetik, hogy 3-4 hetente hazalátogatnak, de az is csak egy pótlék, hiszen nem veszünk részt a szeretteink mindennapi életében, nem éljük át személyesen velük a gondokat, bajokat. S ők sem velünk. Az erősebbek kibírják, a gyengébbek elvéreznek, hazamennek, vagy egyedül tengődnek itt.

Hogy miért is egyedül?? Nem elég beszélni egy nyelvet, nem elég megérteni a szavakat, én érezni mindig is magyarul fogok. Magyarul gondolom ki az álmaimat, magyarul tudok verset írni, szavalni. A szív szava csakis magyarul szól bennem...

S rájövünk arra, hogy a legfontosabbat minden nap elveszítjük, egy kedves ismerős személyében, egy barátéban, s összeomlunk a szerelmek kínlódásában. S mégsem mehetünk haza. mert már nincs miért. Nincs kiért.

Így lettünk hazátlanok. Akik oda már, ide még nem tartoznak. A szerencsésebbek családostul tudtak jönni, a párjukkal. Igazából nekik sikerült, nem nekünk, akik létezünk, messze távol minden emberi kapcsolatunktól.. minden álmunktól...”

Egyedül – a nő története

Aztán ott van az a döntés, amikor valakinek a párja vág bele, ő pedig vagy marad, vagy vele megy a számára bizonytalanba. A helyzetet nehezíti, ha gondok adódnak a nyelvtudással is – mint ahogyan ez történt Orsi esetében is.

„A környezetemben egyre gyakrabban találkozom családokkal, ahol az egyik szülő (általában az apa) külföldön keresi a betevőt családja számára. Én mindig úgy éreztem, hogy képtelen lennék így élni, távkapcsolatban, mindennapos találkozás nélkül.

Történetem 2008-ban kezdődött, amikor megismertem a jelenlegi páromat. Ő 25, én 20 éves voltam. A dolog pikantériája, hogy Ő (érzéseim szerint a nagy Ő..,) akkoriban Londonban élt és dolgozott.

Pizzafutár volt, s akinek van fogalma a kinti életről, az tudja, hogy ez a legalja kategóriába tartozik. Unta már a megalázó melót, az állandó éjszakázást (déltől hajnal 1-ig, 2-ig szállított), ráadásul megjelentem én is az életében.

Aztán érkezett egy telefonhívás a párom öccsétől, hogy megüresedett a cégüknél egy hely (kertészkednek) és szerencsét próbálhat, de jövő héten már kezdenie kell.

Annak idején úgy jött HAZA, hogy soha többé nem megy el, mert honvágy kínozta és itt szeretne családot, gyereket. De a sok negatív tapasztalat és kudarc után rájöttünk, hogy itthon nincs esélyünk. Így most külön országban, külön kontinensen élünk.

Én levelezőn még végzem a jogot és vizsgaidőszak után szeretnék kimenni a párom után. Viszont egész életemben németet tanultam, így elég gyér az angoltudásom.

Ha kimegyek, el tudok helyezkedni bentlakásos babysitterként és anyagilag előreléphetek, tanulhatom a nyelvet, viszont ismét külön fogunk élni és 4 év után már mindketten szeretnénk együtt lakni, eljegyzést, jövőre esküvőt. Szóval a kapcsolatunkban ez egy visszalépés lenne.

Nem tudom, mi a jó megoldás, és ha nem lenne Ő, eszembe sem jutna alapfokú nyelvtudással nekivágni egy idegen országnak, de nem tudom annak van-e értelme, hogy kint ismét a randizgatás fázisában éljünk.

Haladni akarunk előre, de most úgy érzem, döntenem kell, hogy a magánéletemben, vagy az anyagi biztonságom érdekében lépek előre. És ha nem vállalom el az au pair-i munkát, akkor alapszintű nyelvtudással milyen melót kaphatok? Nem vagyok naiv, szinte semmit.”

Ketten sem mindig sikerül

Persze a sikerre akkor sincs garancia, ha ketten indulnak neki. Különösen akkor igaz ez, ha a páros egyik fele (a következő történetben ez Sylvia), valójában mintha kényszernek érezné a határátkelést. Ebből sok jó nem szokott kisülni…

„Volt egy lakásom, autóm, igaz, hitelre, de a fizetése nem jelentett gondot. Voltak barátaim és családi életem. Rengeteget jártunk színházba, moziba, kirándulni, vagy csak a munka után beültünk valahová. Rendszeresen sportoltam és hastáncoltam. Azt hiszem teljes és boldog életem volt.

Amikor a párommal összejöttem, soha sem titkolta előttem, minden vágya az, hogy külföldön élhessen, hiszen már próbálta és bejött neki. Ahogy az idő telt, mi éltünk boldogan, de Ő nem tett le róla, így döntenem kellett megyek, vagy maradok. Úgy gondoltam, teljesen egyértelmű, hogy megyek, mert szeretem, bár elejétől fogva voltak kétségeim és azt is hozzá kell tennem, Ő sohasem erőszakolta.

Rengeteg negatív példát láttam a környezetemben is, hogy a távolságot nem bírja ki a szerelem, így ez is egy érv volt mellette. Azt hiszem, egy ideig megy, de hosszú távon a két élet elkezd más síneken futni és a végén már, ami addig összekötött, megszűnik létezni. Szóval elkezdődött az életem, életünk felszámolása.

Eleinte kritikán aluli, koszos lakásban, igénytelen külföldiekkel voltunk elszállásolva, amit a foglalkoztatónk biztosított számunkra. És hiába volt pénzünk, hogy esetleg sajátot béreljünk, mivel nem volt múltunk, referenciánk esély sem volt rá.

Mindennap bőgtem, és amikor nem, akkor is csak azért, hogy ne keserítsem el a páromat még jobban. A lényeg az, kemény munkával két hónap alatt elértük, hogy jobb munkát kapjunk és irodában dolgozhassunk, négy hónap után már biztos munkahelyi referenciával és persze sok pénzzel kibéreltük az első pici lakásunkat és úgy tűnt, végre minden jó lesz.

Ahogy könnyebb lett az életünk és több lett a pénzünk, egyre többet veszekedtünk, hosszas kínlódás és két és fél év kinn tartózkodás után szakítottunk (megjegyzem, otthon semmi komolyabb vitánk nem volt). Nyolc hónapig éltünk külön, majd újrakezdtük és én utána költöztem Londonba.

Számomra kezdődött minden elölről. Munkát kellett találnom, ami a válság miatt nehezebb volt. Két hónap után találtam is, de az jóval kevesebbet fizetett, mint az előző állásom és Londonban az élet sokkal drágább, így anyagi gondjaink is adódtak.

Újabb két és fél év után, tele csalódással és fájdalommal ismét itt vagyok egyedül és bár közben a munkámban felfelé megyek, a magánéletem romokban hever. Erre sajnos nem Mi vagyunk az egyedi példa, a környezetemben nincs olyan párkapcsolat, amelyik kibírta volna Angliát és ez azért figyelemre méltó.”

Vannak persze sikertörténetek is (lesz még majd szó ezekről is terveim szerint), ám a fenti sztorik szerintem egyvalamire mindenképpen rávilágítanak: egy ilyen döntést mindenképpen érdemes nagyon alaposan átbeszélni előzetesen, és a dolog csak akkor működik, ha minden érintett fél százszázalékosan elkötelezett mellette.

A moderálási alapelveket itt találod.