Valóban elveheti a motivációt a könnyebb siker, és zsákutcába vihet? Roland már néhány éve Londonban él, munkakeresésének történetét egy korábbi posztban már leírta. Most arról osztja meg tapasztalatát, hogy miért érdemes minél jobb nyelvtudásra és valódi szakmai tapasztalatra törekedni, nem elbízni magunkat. Persze, akinek nem inge, nem kell, hogy magára vegye a tanácsokat.
(fotó: Puhacica)
„A napokban megfogalmazódott bennem egy gondolat, amiről úgy érzem, hogy érdemes lenne egy írást közreadni. Ezért nagy tisztelettel meg is írtam. Arról fog szólni, hogy ne essünk át a ló túlsó oldalára a saját professzionalitásunk tekintetében.
Két eset kapcsán gondolkodtam el a témán. Az első eset a már annyiszor átbeszélt nyelvtudás. Londonban élek (még 2 hónapig) és volt szerencsém találkozni elég sokféle nyelvi szinten mozgó honfitársunkkal.
Van, aki éppen csak tud valamit, van, akit a magyar oktatási rendszer elbizonytalanított és még azt sem meri mondani amit tud, akad aki anyanyelvi szintre csiszolta a tudását és van egy típus akikről szeretnék beszélni. Ők azok, akik tudni vélik magukról, hogy nagyon jó a nyelvi szintjük, pedig tele vannak hibákkal.
Miért történik?
Véleményem szerint ennek több oka is van. Az egyik az angol nyelv jellegéből adódik. Volt szerencsém anyanyelvi francia magántanárhoz járni Budapesten mielőtt Angliát választottam volna. (Igen, szerintem is vicces. :) )
A tapasztalatom az, hogy elég egy apróság, amiben nem biztos az ember és máris megáll a tudomány, a mondat nem áll össze, át kell fogalmazni, egyszerűsíteni, helyettesíteni, amíg tanul az ember.
Ezért évek telnek el úgy, hogy ha ledobnak Párizsban, lassan és dadogva tudok csak fogalmazni franciául. A némettel ugyanez a helyzet. Angolul ezzel szemben hallottam embereket nap mint nap „megélni” 2-300 szavas szókincsből, ami habár minősíthetetlen, de aki akarja, megérti.
Mi történik ezekkel az emberekkel az évek alatt?
Ha mégis Párizsban akarnék élni, csak akkor mennék oda, amikor már szépen megy, korábban semmiképpen, mert nem valószínű, hogy alkalmaznának, ha meg sem tudok szólalni. Ha esetleg mégis korábban kellene mennem, keményen kellene tanulnom minden nap, hogy elérjem a megfelelő szintet.
Angolul pedig 300 szóból meg lehet oldani a munkát, banki ügyeket, hivatalos ügyintézést, bevásárlást, szinte bármit. Ezért könnyen juthat el bárki arra a következtetésre tévesen, hogy nincs is mit tanulnia tulajdonképpen.
Aki mindent elintéz, megbeszél bármit bárkivel az profi kell hogy legyen nemde? Akkor is, ha a vonal túlsó felén Mr. Angol Telefonos Ügyintézőnek össze kell szednie minden tudományát, hogy az összedobált szavak egyvelegéből kihámozza a mondanivalót.
Na jó, ez nem hangzik különösebben ijesztően tudom. Legalábbis közel sem annyira, mint amennyire veszélyes valójában. Nem arról van szó, hogy nem szép dolog kellemetlen perceket okozni a hivatali ügyintézőknek.
Sokkal inkább arról, hogy azért jöttünk ide, hogy ne legyünk kívülállók, hanem beilleszkedjünk és otthon érezzük magunkat még akkor is, ha valaki visszavágyik Magyarországra.
A napjaink minőségét a lehetőségeink határozzák meg. A szabadságot veszi el saját magától mindenki, aki ebbe a csoportba tartozik. Jó eséllyel évek múltán sem lesz lehetősége azt és úgy csinálni, mintha az anyanyelvén kellene kommunikálnia.
Csak akkor adok tanácsot, ha kikérik a véleményem. Azzal hogy megtisztelsz azzal, hogy az írásom olvasod, úgy tekintem, hogy ez történt. Azt tanácsolom, hogy vizsgáld felül magad és szállj le a földre.
Menj el a könyvtárba és vegyél elő egy brit regényt, (nem amerikait / ausztrált vagy más nyelvről fordítottat) és kezdd el olvasni. Azonnal tudni fogod, hogy van-e még feljődnivalód. Ha pedig van, kezdj el tanulni. Megéri.
Valóban nem olyan fontos a minőség?
A másik téma is ugyanez kérdéskör. Emberek hasonló következtetésekre hajlamosak jutni szakmai szempontból is.
Magyarországon nehéz/nehezebb boldogulni. Ha jó asztalos akarok lenni, nem árulhatok gagyit mert az emberek odafigyelnek, hogy mire költik a kevesebb és több munkával megkeresett pénzüket. Ezzel szemben Angliában bőven akad, aki megveszi a gyengébb minőséget, mert közel van, kényelmesebb, nem nézi meg, nem érdekli igazán.
Az asztalos példánál maradva, ha Magyarországon középszerű asztalosként nem tudok megélni, mert nem elég jó a termékem, Angliában pedig megveszik, mert közelebb vagyok, mint a legközelebbi Ikea vagy vállalok házhoz szállítást az ebayen, akkor szükségszerűen jobb asztalos lettem? Pedig többet keresek, mint az ott maradt mesterem… A példa abszolút nem személyes, senki ne vegye magára.
Van személyes példám is. Olyan dolgokkal foglalkozom, amit nem lehet eleget tanulni. Weboldalakat készítek, photoshopolok, programozom, fotózom. Azt érzem, hogy bármennyit tanulok, csak még többet akarok tudni és hogy ez a folyamat nem ér véget.
A photoshopot teljesen megtanulni 200 órát vett igénybe és az egyik legkisebb falat volt. Nem vagyok szerény, ismerem a munkám értékét, de soha nem mondanám, hogy már eleget tudok. A tudás mélységének ismerete és az az iránti alázat megadja a lehetőséget, hogy egyszer majd tényleg jegyezni fogják a nevemet ott, ahol én szeretném. Pedig a jelenlegi tudásom töredékével is lehet pénzt keresni és lényegesen többet, mint mondjuk Magyarországon.
Ma már bárki össze tud rántani egy középszerű weboldalt valami beépített szerkesztővel, és ha a neve után írja, hogy photography, akkor már profi fotós is. Angliában el is tudja adni mindkettőt.
Ez pedig ugyanaz, mint a nyelvtudással kapcsolatban. „Már eleget tudok. Nekem már nincs mit tanulni.” Ezzel pedig mindenki saját magát fosztja meg annak a lehetőségétől, hogy igazán naggyá váljon.
Itt „Európa egyik fővárosában” a „fejlett nyugaton” fantasztikus lehetőségeink vannak. Sokkal könnyebb időt és pénzt szánni a fejlődésre. Azt hiszem, hogy a kiemelkedő teljesítmény nem áll messze a magyar emberektől, ha hajlandók és tudnak tenni érte. Itt tudnak.”
A moderálási alapelveket itt találod.
További angliai posztokat, híreket, érdekességeket pedig itt olvashatsz.
Az utolsó 100 komment: