Aligha vagyok egyedül, aki csak kapkodja a fejét az elmúlt hetek zűrzavarában és aligha vagyok egyedül, aki egészen rémisztő történeteket hall arról, hogy a menekültkérdés miként oszt meg barátokat, adott esetben családokat. És aligha vagyok egyedül, aki azt gondolja, nem jól van ez így. Erről szól az egyik mai ajánlott poszt, a második egy kis határátkelés előtti ügyintézést mutat be (mindig tanulságos), végül, hogy lazítsunk egy kicsit, Ausztráliába látogatunk, ahol látunk majd delfint és bálnát is, mert hát Ausztrália már csak ilyen hely.

(fotó: Migration Aid / Facebook) 

Nehéz a menekültügyben újat mondani, és kifejezetten próbálom is a blogot megóvni attól az őrülettől, ami ebben a témában az emberek között zajlik, ám a Távol a fikától blog legutóbbi bejegyzése sok olyan kérdést vetett fel, amit szerintem is érdemes felvetni, szóval most kivételt teszek. Annyit érdemes tudni a szerzőről olvasás előtt, hogy másfél évig élt egy iszlám országban és saját bevallás szerint nem örülne annak, ha a szomszédjában mecset épülne, miként a tömeges menekültáradatnak sem híve. Most azonban egy olyan aspektusát boncolgatja az eseményeknek, amelyek nagyon is érdemesek boncolgatásra, ez pedig a személyes emberi kapcsolatok változása.

„Ahhoz, hogy alakítója legyél az eseményeknek, energiát kell befektetned. Időt és energiát kell rászánnod arra is, ha úgy döntesz, segítő leszel, ételt osztasz, vizet osztasz, tájékoztató szöveget szerkesztesz, és energiát kell szánnod arra is, ha úgy döntesz, felemeled a lábad és gáncsolsz, vagy kiszállsz a Porschédból és honfitársaidnak ígérsz halált. (...)

Mikor döntöttél úgy, hogy aktív alakítója leszel az eseményeknek és pont ilyen irányban? Vissza tudsz még egyáltalán emlékezni arra, hogy egy évvel ezelőtt mit gondoltál a szír polgárháborúról és azokról, akik áldozatául váltak? Vagy – hogy ne sarkítsuk a kérdést kizárólag háborús menekültekre – azokról, akik elhagyják az országaik kilátástalanságát, hogy más országban találják meg a boldogulást? Köztük a saját magyarjainkról?

Kész lettél volna egy évvel ezelőtt is gáncsolni, gránáttal fenyegetni vagy a határra menni verekedni? Vagy valami megváltozott benned azóta, valamit megváltoztattak benned azóta?

És örülsz-e ennek a változásnak? Jó érzés-e a legváltozatosabb Facebook-megosztások alá bekommentelni, hogy te bizony géppuskákat telepítenél a szerb határra és halomra lőnéd az összeset, mindezt neveddel és arcoddal vállalva? Jobb érzés-e, mintha – ha már segíteni rajtuk nem tudsz/nem akarsz – nem csinálnál semmit?

Tudatában vagy-e, miközben a fotelből kommentelsz, hogy egy gondosan felépített kampány csereszabatos alkatrésze vagy, vagy szentül hiszed, hogy amit írsz, a saját véleményed? És meg tudnád-e védeni ezt a kommentet tizenöt év múlva is, ha a gyereked megkérdezné, hogy apa/anya, ez mégis mi volt? (...)

Új szintre sikerült emelnünk az egymás elleni gyűlöletünket és az egész folyamatot tömegtermelésre váltottuk. Percenként gördülnek le a futószalagról új Áronok és Péterek, akik, bár életükben nem találkoztak még, és talán mindkettejüknek hobbija a horgászat, a hajómodellezés vagy a kertészkedés, amelyekről tartalmas beszélgetéseket folytathatnának, ők ismeretlenül is gyűlölik egymást.

Nem az embertelen és cinikus gépezetet gyűlölik, amelyik időt és közpénzt nem sajnálva szisztematikusan elhitette velük, hogy egymás ellenségei. Nem, ők egymást gyűlölik. Mert mást gondolnak valamiről, mint amit az általuk önkéntesen egyedüli igaznak elfogadott források állítanak.”

A teljes posztot itt lehet elolvasni, szerintem érdemes, mert elgondolkodtató.

Az ügyintézés sötét bugyrai

Ügyet intézni általában nem olyan egyszerű, de egy határátkelés előtt különösen sok a teendő, pláne, ha az ember nem csak a szokásos utat kénytelen bejárni, hanem plusz teendői is vannak. Erről szól a Feljegyzések Svájcból blog legfrissebb posztja, amely az indulás előtti ügyintézés viszontagságait ecseteli.

(fotó: flickr.com / Duncan Hull)

„Nem lehetsz elég felkészült - ezt tanultam a magyar bürokrácia mélyebb megismerése után. És igen, megint beleestem abba a hibába, hogy biztosra mentem. Utánanéztem, mit, hol és hogyan lehet elintézni. Kiszámoltam a - szerintem - lehetséges leglassabb időt, és nekivágtam. De amit ott találtam, arra senki nem készített fel! (...)

Az első legfontosabb elintézendő ügy a nevem megváltoztatása volt. Nem egy nagy dolog, az asszonynevemet rövidítettem meg, hogy Svájcban ne kelljen folyton magyarázni, betűzni és nem érteni, kit szólítanak. Anyakönyvi hivatal pipa, új házassági anyakönyvi kivonatra várok... kb. másfél hónapot. (...)

Abban már biztos voltam, hogy személyit nem csináltatok, hiszen úgyis le kell adnom az országból való kijelentkezésnél, de a többi muszáj volt. Az útlevelet 2 hetes sürgősségivel csináltattam, 4 nap alatt elkészült (ekkor azt hittem, minden ilyen simán megy majd).

A többihez pedig bevetettem magam egy okmányirodába, és amíg meg nem lett mind, ki sem jöttem. Otthagytam persze egy vagyont, de ez ilyenkor már a legkevesebb. A jogsira azt ígérték, hogy kb. egy hét, hát nem. Még jó, hogy visszakértem a régit. Kb. egy hete küldték ki (Budapestre)...

De ez csak a kezdet volt! Ott volt még az egyéni vállalkozásom. A könyvelőm felszívódott, így kénytelen voltam magam ügyfélkapuzni és megszűntetni a vállalkozást.

Nem mondom, hogy egyszerű feladat volt, itt jöttem rá, hogy a digitális világ és az adóhivatal két külön fogalom. Van program, ami fut, vagy nem. Windows 10-zel biztos nem. Mindenesetre pár napot eltöltöttem ezzel, az utolsó pillanatra lett kész. (...)

A budapesti lakással kapcsolatban is belefutottunk egy nagyon kedves történetbe. Mivel kijelentkezünk a lakásból, de az továbbra is a miénk, adózni kell utána.

Az önkormányzat adóhivatala tűnt megfelelőnek az ügy elintézésére. Nekik viszont foglamuk sincs, hogy az ingatlan valóban hozzánk tartozik-e vagy sem, mert vásárláskor a földhivatal nem árulja el nekik. Nekünk kéne. Erről viszont mi sem tudtunk. A lakcímkártyán viszont ez a cím van, amihez kellett adásvételit mutatni. Ez csak a szomszéd iroda. Még most sem igazán értem, hogy van ez.

És végül a kijelentkezés. Bevallom, kétszer mentünk. Egyszer a hét elején. Volt időnk, gondoltuk, most vagy soha. Ja, azt most nem, mert akkor elveszik a lakcímkártyám, és nem kapok újat azonnal (külföldi cím felirattal), 21 nap az ügyintézés.

Már megint adtam az értetlent: de hát amikor az új nevemmel kellett lakcímkártyát cserélni, 2 perc alatt laminálták az újat. Most azt miért nem lehet? Aha, hogy az más, mert ez most külföldre költözés. Aha. Tehát a címet be lehet gépelni, azt, hogy „külföldi cím”, azt nem. Hmm…”

A kálvária teljes történetét az eredeti bejegyzésben olvashatjátok el.

Fogmosásos delfinhesszelés

Végül egy jóval lazább (hétvégi…) téma, méghozzá egy ausztráliai kirándulásról, melyhez az Ausztrália A-tól Z-ig blog szerzőinek volt szerencséje és tényleg szerencséjük volt, hiszen egy reggeli fogmosás közben egészen váratlan látványban volt részük, úton Sydneytől a Seal Rocks-hoz.

(fotó: azausztralia.blog.hu)

„Nagyjából éjjel egyre érkeztünk meg, totálisan készen és fáradtan. Ráadásul sötétség lévén fogalmunk sem volt, hogy mi van körülöttünk, így egy parkolóban ad hoc megálltunk, megágyaztuk a csomagtartót, és nagyjából 10 másodperc múlva már aludtunk is, totális volt a filmszakadás. (...)

Ismét nem kellett csalódnunk Ausztráliában, sikerült újra kifognunk egy mesébe illő tengerparti szakaszt, ment a szokásos hümmögés, hogy „háááát ilyen hely márpedig nincs is!”. És mégis.

Aztán szépen elkezdtük összeszedni magunkat, Zoli kiment közvetlenül a tengerpart mellé fogat mosni. Épp mikor a jobb felső 6-osnál tartott, egyszer csak a vízben megjelent egy egész delfin csapat, jöttek megnézni, hogy ityeg a fityeg.

Kb. ennél a pontnál néztünk körül, hogy vajon egy kandi kamerás átejtésben van-e részünk, vagy ez most itt tényleg történik. Elég erős kezdés volt ez a fogmosásos delfinhesszelés, kíváncsian vártuk a folytatást. (...)

Ismét nem bántuk meg a spontán útválasztást, ugyanis megtaláltunk a Sugarloaf Point-i világítótornyot. Azt már eddigi itt tartózkodásunk során megállapítottuk, hogy a világítótornyok szinte kivétel nélkül zseniálisak és kihagyhatatlan élményeket nyújtanak. (...)

Ezt a tapasztalatunkat ez a hely is megerősítette, egyrészt a mesés kilátás miatt, másrészt pedig az épp a környéken lubickoló bálnáknak köszönhetően.  Úgy fél óráig játszadoztak közvetlenül a világítótorony alatt, mi meg csap hápogtunk meg tapsikoltunk örömünkben.

Egyébként pont most van a nagy bálnavándorlás ideje, így ez a látvány csak nekünk volt ennyire különleges, a többi helyi turista nem jött túlságosan lázba. Pedig BÁLNÁKAT láttunk, hát mennyire elképesztő ez már???

Miután jól kibálnáztuk magunkat, elindultunk az orrunk után északnak, Forster irányába. Gyakorlatilag 20 percentként megállhattunk volna a meseszép természetnek köszönhetően, de ilyen szempontból Ausztrália nagyon elkényezteti az embert. (...)

A Sydneybe tartó utunk során még megálltunk Mungo beach-nél, amit pár perc alatt megválasztottunk A Legszebb Tengerpartnak New South Wales-ben. Simán el tudtunk volna még ott tölteni egy jó pár napot, ráadásul a környék tele van ingyenes vadkempingre alkalmas területekkel, ahol tökéletesen ki lehet zoomolni a mindennapok kattogásaiból.

Nagy előnye az országnak hogy hatalmas abból a szempontból, hogy sehol nincs tömeg. Ezen a lenyűgöző kristálytiszta szelíd hullámú partszakaszon rajtunk kívül egy család volt még és slussz, pedig több km hosszú érintetlen partról van szó. (...)

Minden egyes ilyen kirándulás úgy hat ránk, mint a kábítószer: még többet akarunk látni, még többet akarunk utazni, még, még, még. Habár Sydney valóban a világ egyik legszebb és legélhetőbb városa, számunkra Ausztrália városokon kívüli természeti adottságai jelentik az igazi csodát.”

A teljes poszt itt olvasható el, feltétlenül érdemes kattintani, mert tele van képekkel is.

A moderálási alapelveket itt találod.