Olyan kérdéseket feszeget a mai írás, melyek alighanem nagyon sok határátkelőnek a gondolataiban felbukkannak, szülőkről, sorsról, a megkereshető jövedelemről, gyerekekről. Válaszainak persze mások, de hát éppen a kérdések és az azokra adott válaszok érdekesek és elgondolkoztatóak Miklós írásában is, mely a Magyarország és én pályázatra érkezett.

Szavazni ma is a poszt végén és a Facebookon lehet. 

(fotó: Ato 01) 

„Nyolc év után is a magyar híroldalak nyílnak meg először a böngészőmben. Az angol híreket is ott olvasom el. Néha megnézem a BBC-t, ha a kollégák valami helyi témáról beszélnek. De többnyire maradok a magam kis piros-fehér-zöld virtuális valóságában. Többet tudok az aktuális budapesti közlekedési problémákról, mint a kisváros híreiről, ahol élek.

Gyengének tartom magam nyelvekből. Messze nem vagyok képes olyan szinten kifejezni magam angolul, mint magyarul. Ebben az értelemben itt sohasem lehetek teljes ember.

Gyakran nem értem a kollégák vicceit, nem kapom el a finom árnyalatokat. Megijedek, ha nem jutnak eszembe magyar szavak, vagy ha anglicizmuson érnek. A nyelvvel a személyiségem egy részét veszítem el. Talán már akcentusom is van? Rémisztő.

Szülők, felelősség, gyerekek

Az is, ha anyám napközben telefonál. Valami sürgős lesz, ha nem tud várni az esti Skype-ig. Hogy mondjuk apu összeesett. Kollégám kapott ilyen hívást pár hónapja. Annyi idős, mint én.

Ha az első géppel megyek, akkor is legalább egy nap lenne hazajutni. Nem lesz időm elbúcsúzni. Sose tudom majd megkérdezni, amit csak egy átbeszélgetett, lassú, kiülős este után mernék. Családi titkokat, amiket csak egy felnőtt férfinak mondhat el az apja. Ha hazamegyünk pár hétre, nincsenek lassú esték, csak a rohanás.

Vagy ha betegek lesznek? Melyik stádiumtól kezdve legyek mellettük? Hol végződik a gyerekeim iránti felelősségem, és hol kezdődik a szüleim felé?

Nyolc év után, pár hónappal ezelőtt tűntek el a házunkból az utolsó, még otthonról hozott kartondobozok. Feleségem megunta, hogy még mindig a sarokban tornyosulnak. Rendeltünk egy ikeás szekrényt, és bepakoltuk. Lassan ideje az új kalandnak.

Haza akarunk menni.

Jól érzem magam Magyarországon. Eltűnik valami feszültség, ami itt mindig velem van. Talán hogy szólnak hozzám, néha nem értem, és ez az én hibám. Otthon minden földhözragadt, piszkos, de érthető és ismerős.

Mosolygok az engem megalázni próbáló, fontoskodó ügyintézőre: igen, ismerlek. Magamban nevetve próbálom kitalálni, hogy változik majd át szívességgé a fizetett munkája, de sokkal találékonyabbak, mint én. A ritka látogatások miatt a változások sokkal szembetűnőbbek. Mintha gyorsított filmen pörögne minden. De ennek ellenére nem vált idegenné.

Mennyit ér a közérzet és a rokonok?

Fix állásra, kalandvágyból jöttünk. Nyolc éve már mindig csak még plusz két évig maradunk. Mert a pénz persze jól jön majd. Az éves fizetésem nettóban is hatszámjegyű. Valószínűleg otthon is jól keresnénk, de minden itt töltött év vagy öt magyarral ér fel.

Vár minket egy szép kertes ház a főváros közepén, ahol nem kicsik és sötétek a szobák, mint itt. Esténként számolgatjuk, hol az optimális kiszállási pont: kisebb stressz az egyik serpenyőben, drága magániskola a másikban. De mennyit ér a közérzet és a rokonok?

Mennyit ér, hogy úgy érzem, otthon pont azért vannak bajban, mert a hozzám hasonló emberek nem tesznek eleget hozzá? Mennyit ér, hogy büszkén nézhessek a tükörbe: én megpróbáltam?

Olvasom a sértődött embereket. Hogy Magyarország nem azt adta, amit vártam tőle, ezért ott hagyom, örökre elmegyek. De mitől is változna meg, ha ez a válaszunk a problémáira? Egy ország nem egy személy, akiben csalódni lehet. Az lesz belőle, amit belerakunk. Ha elmegyünk, csak kiveszünk belőle.

Persze lehangolóan nagy feladat változtatni, és egy ember egyedül nem fog elérni semmit. De olyan ez, mint a környezetvédelem: ha mindenki csak a saját portáján gyűjt szelektíven, működni fog.

Mi változtathatunk

Aki éhen halna vagy nyomorogna, nem választhat. De mi hazamehetünk, van lehetőségünk kevés lemondással teljes életet élni otthon. Ez valamiféle felelősséggel is jár.

Ismert jelenség, amikor egy fejlődő ország nem tudja megtenni az élbolyba kerüléshez szükséges utolsó lépést. Azt mondják, hogy az oka az, hogy a csúcshoz világszínvonalú termékekre, sikeres cégekre, tudásra, innovációra, működő intézményekre van szükség. Humán tőkére. Hogy ez nincs, abban egy kicsit az én önző döntéseim is benne vannak. Nem foghatom csak a korrupt politikusokra vagy frusztrált hivatalnokokra.

Engem nem hagyott cserben Magyarország. Én hagytam cserben őt. Amikor eljöttünk, erről még nem volt szó. De az otthoni híreket olvasva ez az érzés napról napra erősödik.

De hát miért is tartoznék egy pár milliós, jelentéktelen országocska lakóinak bármivel, akik történetesen ugyanazt az obskurus nyelvet beszélik? Sosem voltam az a mélymagyar valaki, akinek szétfeszíti a kebelét a hazaszeretet.

Tényleg, és abban mi a ráció, hogy felelősséget érzek a szüleim iránt? Apaként értettem meg igazán, hogy bármennyire is szeretnénk néha, az ember a döntéseivel sosincs igazán egyedül. Állnak mögötte és előtte. És körülötte is.

Talán a rokonaimban is megtalálható génjeimnek akarok törleszteni, nem tudom. Vagy csak egyszerűen szívesebben laknék egy olyan élhető országban, ahol magyarul beszélnek, mint ahol nem. Ezért pedig többet is tehetnék, és talán most épp nem is vesztene a családom túl sokat, ha megpróbálnánk.

Vásárolhatunk időt magunknak

Persze van ebben önző számítás is. Faluból városba költözünk, városból külföldre, külföldről világvárosok centrumába. A bankszámlánk közben hízik, de valóban boldogabbak leszünk ettől, ha közben nyugalmas életet cserélünk gyorsabbra, tágabb életteret szűkebbre, egészségeset betegebbre, gyerekekre fordítható időt reggeltől estig tartó munkára?

Egyéni helyzet válogatja, de esetenként sokkal többet nyerhetünk azzal, ha néha visszafelé lépünk a létrán, és amit fentebb megkerestünk, lentebb költjük el. Rengeteg időt tudunk így vásárolni magunknak.

Van kockázat. Mi lesz, ha bebukjuk, ha véres fejjel kell visszajönni, mert nem működik? Vagy ha csak hiányzik majd az érdekes munka és az ebay? Vagy ha nem sikerül feléleszteni a régi baráti kapcsolatokat, és pont olyan magányosak leszünk, mint itt vagyunk most? Amikor a fiam megkérdezte, hogy mi miért beszélünk magyarul, hezitáltam a válasszal. Lehet, hogy hazudtam neki. 

Kivételesen szerencsés embernek tartom magam. Érzem, egyszer valamivel törlesztenem kell majd a sorsnak. Veszélyesen szennyező üzem mellett nőttem fel. Eszembe jut a kergetőzés a szomszéd gyerekekkel a zúgó gyár mellett, a padláson levegőbe rúgott vastag porfelhő.

Kegyetlen, de valahol elegáns tréfa lenne, ha az a gyerekkorom óta tüdőmben hordott kis darabka magyar föld ölne meg, bárhol is vagyok.”

A moderálási alapelveket itt találod.

AMIT TUDNI KELL A SZAVAZÁSRÓL

A szavazás menete: voksolni a Tetszett vagy a Nem tetszett gombra kattintva lehet.

Emellett szavazhattok a Facebookon is, ott jobb híján a lájkok száma dönt majd.

A szavazás eredményét a megjelenés után 48 órával rögzítem, hogy ne kerüljön előnybe az, akinek korábban jelent meg az írása.

Mivel a két felületet nagyon nehéz összehasonlítani, ezért a sorozat legvégén a 3-3 legtöbb szavazatot kapott írás egy-egy rövid részlettel egyetlen posztban jelenik majd itt meg, és végül az ott kapott voksok döntik el a közönségdíj végső sorrendjét.