Az eheti blogajánló három posztja három teljesen különböző világot mutat be, és nem véletlenül. Az első bandirepublic írása arról, miért jön be neki jobban a svéd szabálykövető életszemlélet, mint a magyar „megoldjuk okosba’” hozzáállás. Aztán szó lesz egy amerikai kaszinólátogatásról, végül egy igazán különleges túráról Kolumbiába.

(fotó: pixabay.com / ivanacoi) 

Kezdjük tehát a Bezzeg a svédek blog írásával, ami egy nagyon érdekes helyzetre hívja fel a figyelmet – legalábbis nekem mindig az, amikor két kultúra, világszemlélet ütközik. Bevallom, nekem szimpatikus bandirepublic (és a svédek) szemlélete, de lássuk, miről is van szó.

„Otthon nemzeti sport a szabályok be nem tartása. Inkább azt mondanám, hogy mindenki rá van erre kényszerülve, mert maguk a szabályok olyan szellemben vannak megalkotva, hogy képtelenség legyen őket betartani.

Ez szerintem egy rendszerszintű árulás az adófizető (és nem fizető) állampolgárokkal és más, Magyarországon élőkkel szemben, melynek lényege, hogy ezáltal mindenkit / bárkit sakkban lehessen tartani.

Ez segít fenntartani a félelmet az egyén szintjén, a szorongást a hatalomtól, az államigazgatási szervektől, akik mindig és bármikor találhatnak valami szabálytalanságot nálunk, hiszen a szabályok ésszerűtlenek, életszerűtlenek és érthetetlen módon vannak megfogalmazva. (...)

Ennek tükrében duplán cinikus és emblematikus a kormány plakátja, amely a hazánkba érkezőket a törvények betartására buzdítja. És mi van velünk, magyarokkal? Itthon és főleg külföldön?

Mi vagyunk a nagyonokos, nagyondörzsölt magyarok a sok Nobel-díjjal, akik kimegyünk és hülyére vesszük a németeket / svédeket / angolokat, bárkiket, aki nekünk lehetőséget adnak beilleszkedni és egy egészen más társadalmi rendszerben boldogulni, ha mi is a hasznukra vagyunk? (...)

Mer’ például a hülye svéd kialakított egy olyan totalitárius rendszert, ahol az egyén nem függ senkitől kivéve magától a rendszertől, ami arra épül, hogy az ésszerű ám szigorú szabályokat mindenki betartja és elvárja a többi játékostól is ezt. (...)

A szabályok követése magyar szemmel egy birka nép sajátja. ebben is mennyivel felsőbbrendűek vagyunk mi magyarok a világ többi részénél!

Én viszont ettől szeretnék távol kerülni. Engem ez a folyamatos kelet-európai okosba megoldás, ügyeskedés fáraszt, lealjasít és lezülleszt. Úgy érzem, hogy élhető számomra az a megállapodás, hogy betartom a szabályokat, befizetem a nagyon magas adót és cserébe az lehetek, aki akarok lenni, nem vagyok rákényszerítve semmire.

Nem kell kuncsorognom az ügyintéző jóindulatáért, nem kell borítékba pénzt raknom, hogy engem legalább normálisan lásson el az orvos meg a nővér, nem úgy, mint a többieket, akik egyébként szintén megtömték a zsebüket a munkaidőben, állami intézményben maszekoló főorvos úrnak.”

Ha tetszett ez a részlet, olvassátok el a teljes posztot ide kattintva.

Kaszinókaland Amerikában

Ha nem is Las Vegasban, de a majdnem olyan híres Atlantic Cityben járt a Modern Wandering blog szerzője, aki hála istennek megosztotta a tapasztalatait, így mi is megtudhatjuk, milyen egy igazi amerikai kaszinó belülről.

(fotó: modernwandering.com) 

„Greyhound busszal mentünk New Yorkból, közel 2 órát kellett utazni, hogy odaérjünk. Közvetlen buszok indulnak a kaszinókhoz. Ha a Greyhoundot választod szállítóeszközként, akkor a kaszinó azt úgy hálálja meg neked, hogy a buszjegyed mellé kapsz egy 25 dollárról szóló kupont, amit az adott kaszinóban lejátszhatsz. (...)

A kaszinók telis-tele vannak játékgépekkel. Sokkal több játékgép van, mint pl. rulettasztal. Kicsit csalódásként ért, hogy már nem potyog ki az apró az alján, ha nyersz, hanem mivel kártyával játszol, arra megy a pénz.

A gépeket ugyanúgy kell használni, mintha egy bankautomata lenne. Csak beledugod a nevedre kiállított kártyát és már játszhatsz is. Vagy akár rendelhetsz innivalót. (...)

Atlantic City más, mint Las Vegas. Ugyebár még Vegasban nem jártam, de egyértelműen csak más lehet, hiszen Atlantic City az Atlanti-óceán partjára épült, van egy szép Boardwalk tele bazárosokkal, múzeumokkal, étkezdékkel, valamint a kaszinókkal. Mondjuk azért olyan sok nincs, de pénzt költeni azt simán lehet.”

A teljes posztot itt olvashatjátok el.

Az elveszett város

Végül egy elveszett városba, sőt, Elveszett Városba kalauzol el bennünket a Mirador blog. Ciudad Perdida Kolumbiában található, és egyet bizton állíthatunk a poszt olvasása után: a tayronák egykor szent városa nem akármilyen hely.

(fotó: mirador.reblog.hu) 

„Helyi vezető nélkül nem lehet Ciudad Perdidába eljutni, így már hetekkel korábban leszerveztük a túrát, nehogy valami hibádzon. (...) A dzsippel délelőtt 11 előtt nem sokkal érkezünk meg El Mamey jelentéktelen falujába, ahol hátrahagyjuk a kocsit és végre bevetjük magunkat az esőerdő sűrűjébe.

Az első, Loma Solterónak nevezett pihenőhelyig néhány, száraz lábbal könnyedén keresztezhető patakon kell átkeljünk, majd egy meredek kaptató következik.

Az erdőt ezen a részen eléggé leirtották, így mire felérünk, mindenkinek vörösen izzik a feje. Odafenn egy helyi család friss, mézédes görögdinnyét osztogat a turistáknak.

Rövid pihenő után újra a nyakunkba kapjuk a zsákokat és 630 méteres magasságba kapaszkodunk fel a következő megállóhelyig, ahol a környező völgyek lélegzetelállító látványa csoportképért kiált. Innen jó két órás ereszkedés következik a következő hegy oldalába, ahol egy folyó kacskaringózva szalad lefelé a burjánzóan zöld növények között. (...)

Másnap az első két és fél órában egy erősen emelkedő, csúszós ösvényen kapaszkodunk fel, majd meredek lejtő vezet a Mutanzhi nevű kogi indiánfaluig.

A pici völgyben fekete hajú, népviseletes gyerekek játszadoznak, az ösvényen magányos lovas kerül el bennünket, aki éppúgy földig érő fehér lepelt visel, mint délebbre élő arhuaco szomszédai. A házak között kokabokrok sorakoznak. A Sierra Nevada de Sanata Marta területén csak az indiánoknak engedélyezte a hatóság a koka termesztését. (...)

A koraesti órákban érjük el a Rio Buritaca partját. (...) Pedro és fia fáradhatatlannak tűnik. Amíg a csapat többi tagja pancsol a táborhely melletti kis vízesésekben, ők zseniális vacsorát készítenek. (...)

Végre elérkezik a nagy nap, elérjük Teyunát, a tayrona indiánok egykori kereskedelmi és politikai központját. A táborhelytől már csak egy kilométer a romváros, ez az egy kilométer azonban nem akármilyen megpróbáltatásokat rejt."

A slusszpoént itt nem árulnám el, tessék szépen kattintani egyet az eredeti posztra, ahol minden kiderül (és jó sok képet is nézegethettek)!

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.