Többször is felvetettem az elmúlt egy-két hétben, hogy ha van kedvetek, küldjetek képet, írjátok meg nyaralásotok történetét. Nos, Zsuzsa nem akármilyen összeállítást küldött a kaliforniai túrájukról, jó sok (szebbnél szebb) képpel, ami szerintem ideális egy ilyen lusta júliusi szombatra – jó szórakozást, neki pedig természetesen hálás köszönet! (Természetesen várom még a sztorikat, fotókat, a cím a szokásos hataratkeloKUKAChotmail.com)
„Elmondhatom, hogy amerikanizálódásunk egyik jele (a sok közül), hogy idén amolyan tipikus amerikai módját választottuk az aktív pihenésnek: 2 hetes autós túrát (road trip) terveztünk.
Ennek egyik apropóját az adta, hogy egy magyarországi rokonnak, aki látogatóba jött hozzánk, szerettünk volna annyi mindent megmutatni Kaliforniából, amennyit csak tudunk ez idő alatt, és mellesleg ismét végigjárni kedvenc helyeinket.
Nem tudom, mennyien ismeritek a klasszikus amerikai vígjátékot, amelyben Chevy Chase-szel és kis családjával esik meg sok kaland, mialatt bejárják Amerikát.
Nos, ha nem is ilyen szinten, de nálunk is előfordultak/előfordulnak olyan sztorik, amelyek akármelyik családi anekdota gyűjtemény dobogós helyezettjei lehetnének. Ebből az élménybeszámolóból sem maradhat ki néhány. De kezdjük az elején…
Az indulás
Szóval eljött a nagy nap, amikor is kis családunk (apa-anya-nővér-hug + 1 rokon) nekilátott, hogy mindent bepakoljunk a kocsiba, és elinduljunk a Nagy Túrára.
Nálunk ez általában azt jelenti, hogy a férjem kb. 1 hónapi „túlélő” készletet (értsd: ruhanemű, laptop, horgászfelszerelés, papírtörlő, futócipő, kb. egy kisebb hadseregnek elégséges konzerv ennivaló, édesség és rágcsálnivaló ( mert egy amerikai, ugye, nem létezhet rágcsálnivaló nélkül) próbál a kocsi csomagtartójába ill. a külön felszerelt csomagtartóra tenni.
A párom nem hazudtolta meg magát most sem, mérnöki agyával eltervezett és kivitelezett csomagolás és elhelyezés után minden bőrönd, táska, hűtőtáska a helyére került, és végre elindulhattunk.
Mariposa Grove
Első úticélunk Mariposa Grove, a mamutfenyőkről nevezetes nemzeti park volt. Az utunk Los Angelesből vezetett észak felé (LA – Bakersfield – Fresno –Mariposa Grove). A kb. 300 mérföldet (kb. 450 km) 5-6 óra alatt meg lehet tenni nyugodt tempóban, ebbe belefér 1-2 rövidebb pihenő is.
Szerencsénk volt, mert ahogy pár nappal a látogatásunk után olvastam, az egész nemzeti parkot jó időre bezárják felújítás miatt. Természetesen nem a több száz v. ezer eves fák szorulnak felújításra, hanem a turistákat kiszolgáló létesítmények. :)
Új kirándulóutakat és turistaösvényeket létesítenek, ahogy a tájékoztató írja.
Miután kigyönyörködtük magunkat a faóriásokban, és letudtuk a napi túra-adagunkat (tettünk egy jó 4-5 km-es sétát), tovább indultunk Yosemite Nemzeti Parkba. Tudni kell, hogy ez Yellowstone után a második legöregebb nemzeti park, 2016-ban ünnepli 125. születésnapját.A Yosemite
Versenyt futottunk az idővel és sok más turistával, hogy naplementére felérjünk Glacier Point-hoz, ami Yosemite egyik legkedveltebb, és legfantasztikusabb látványt nyújtó pontja. Felérve (persze kocsival, nem gyalog) közel 7000 lábra (kb. 2200 m), olyan látvány tárul elénk, amitől szó szerint tátva marad az ember szája.
Nehéz szavakba önteni, inkább mutatok pár képet. Ha filozofálni akarnék, azt mondanám, az ember ilyenkor fogja fel, milyen aprók és jelentéktelenek vagyunk a természetben…
Naplementés fotók után irány a szálláshelyünk, ami a Nemzeti Park központi völgyében volt, Curry Village-ben, a turisták által leginkább preferált helyen. Itt nemcsak sok szálláshely (sátor, faház, motel) hanem rengeteg turistaút kiinduló pontja is van.
A hely népszerűségét jelzi, hogy hónapokkal előre kell szállást foglalni, nekünk ismét csak szerencsénk volt, mert alig 2 héttel az utunk előtt sikerült találni helyet, miután valaki lemondta a foglalását.
Pénztárca-barát helyünk így néz ki (a sátor előtt a kötelezően használandó medvebiztos tárolóval).
Közel éreztük magunkat a természethez, szó szerint, ugyanis éjszakára megérkezett egy nyári zivatar, az eső hangosan kopogott a ponyvatetőn, a párás levegőtől pedig reggelre minden ruhánk nedves lett.
Sebaj, mi, dél-kaliforniaiak úgyis ritkán részesülünk égi áldásban, szóval a dörgés-villámlás, az eső számunkra élvezetes volt. Hogy örüljünk, kaptunk belőle másnap is!
És itt következik az első sztori: befizettünk egy, a park nagy részén keresztül vezető buszos (amolyan nyitott hop-on-hop-off tipusú) idegenvezetős kirándulásra.
A túra indulása előtt már láttuk, hogy az előző napihoz hasonlóan gyülekeznek a nyári gomolyfelhők, néhol igencsak sötétszürkére festve az eget. Na de ki ijed meg egy kis nyári esőtől, nem vagyunk mi cukorból, igaz?
Ugyanezt mondta az idegenvezető is, majd ezek után minden utasnak kiosztotta cégük ajándékát, egy esőköpenyt (a műanyag poncho inkább egy túlméretezett szemeteszsákra emlékeztetett).
Elindult a buszunk, és elindultak az első esőcseppek is…Na, akkor kapjuk magunkra azokat a szemetes zsákokat! Jókat mulatott mindenki, mialatt egyik kezünkkel a kameránkat próbáltuk védeni a víztől, másikkal a kapucnit próbáltuk a fejünkön tartani, hogy a menetszél ne vigye le.
Ez utóbbi egyre erősebb lett, miután a buszunk vezetője elég tempósan vezetett az úton. Kb. 40-50 perc elteltével mindenki csurom víz volt alul-felül, mert az eső minden oldalról „támadott”.
Ekkorra eljutottunk odáig, hogy még a híres-nevezetes, 1000 m magas El Capitan sziklatömböt sem tudtuk megcsodálni, mert ha felemeltük a fejünket, hogy lássunk valamit, arcunkba csapott a zuhogó eső.
És ekkor, az egyik „pihenőnél”, ahol elvileg meg kellett volna csodálni a kilátást, de persze mi csak csavartuk a ruhánkból a vizet, jött a hős megmentőnk, drága párom! (Ő ugyanis úgy döntött a túra előtt, hogy mivel már többször megtette ugyanezt az utat, ezúttal nem jön velünk, hanem – kihasználva, hogy végre nincs 4 nővel összezárva, kicsit férfiasabb programot választ magának. :))
Ló helyett kocsin érkezett hős hercegünk, hogy megmentsen minket. Gyors búcsút mondtunk az idegenvezetőnek, majd örömmel ültünk be a jó meleg Lexus-ba a hideg, vizes, és szeles túrabusz után! Happy end: férjemnek, miután elmondta, hogy a túra kb. felét nem tudtuk végigcsinálni, és másnapra újra jelentkeznénk, 50% kedvezménnyel adták a jegyet.
A Sierra és a hágó
Ezután a kis kaland után másnap, sok-sok gyönyörű helyet bejárva és még több fotót készítve a parkot északi irányban hagytuk el, hogy tovább autózzunk Lake Tahoe irányába. A táj fantasztikus, a Sierrák sziklái között kanyargó út a közel 3000 m magasban vezető Tioga hágón át felejthetetlen.
Újabb 200 mérföld és jó pár óra után megérkeztünk Truckee-ba, Lake Tahoe északi részén található kisvárosba, ami a következő megállónk volt.Itt 4 éjszakát töltöttünk, Amerika születésnapját (júl. 4) is itt ünnepeltük - és minő véletlen, megint a nyakunkba szakadt az égi áldás!
Állítólag ezen a környéken, a hegyek között az ilyen nyári zivatarok nem ritkák, mi viszont már elszoktunk tőle. De ahogy megállapítottuk, azért a helyieknek sem mindennapos élmény a dörgés-villámlás, mert a hagyományos július 4-I parádéra összegyűlt tömeg minden egyes villámra hangos „uhh-ahhh” kiáltással reagált.
Másnapra viszont ragyogó napsütés, igazi kaliforniai idő várt minket, ezt kihasználva barangoltuk be a környék legszebb helyeit, és kajakoztunk egy jót Emerald bay-ben, ami a Tahoe tó talán egyik legszebb, és legtöbbet fotózott öble.
Lehet ezt még fokozni? Nem is tudom… talán igen, ha arra gondolok, hogy következő állomásunk San Francisco volt. Útba ejtettük Sacramentót, Kalifornia fővárosát, majd kb. 2 órás kocsikázás után megérkeztünk férjem szüleihez, akik Cupertinóban laknak (akik jártasak Apple információkban, talán ismerősnek találják a nevet: az Apple „főhadiszállása” itt található, a Szilícium Völgyben járunk immár).Cupertinótól mindössze 1 órányi autóút San Francisco. Közhelyeket nem akarok pufogtatni, így inkább jöjjenek a képek.
Megígértük a rokonunknak, hogy San Franciscóba visszamegyünk vele, mert ez az a város, amit soha nem lehet megunni, és nem elég egyszer meglátogatni (mi is 2x1 napot töltöttünk ott, ami alig pár dologra volt elég).A Pacific Coast Highway
Hogyan is lehetne stílusosan zárni egy kaliforniai körutat, ha nem a híres Pacific Coast Hwy-n való autózással? Ezt tettük mi is, San Francisco és Los Angeles között, az óceán partján vezető híres, és gyönyörű úton.
Erről is oldalakat lehetne írni, de már épp eléggé hosszúra sikeredett a poszt, szóval megkíméllek benneteket. Röviden csak a megállók, ahol kigyönyörködtük magunkat: Half Moon Bay, Julia Pfeiffer Cove, ami az út északi részén található híres Big Sur egyik legkedveltebb, es legfestőibb kis öble.
Az egész, kb. 70-80 mérföldes szakasz képeslapra kívánkozik, az óceánba meredeken leszakadó hegyoldalakkal, és kanyargós utakkal. Santa Cruz az óceán partján levő élményparkjával, elefántfókák Big Sur valamelyik öblében, és persze mindenhol az óceán mélykék vize.
A Nagy Túra mérlege: 2000 mérföld, kb. 8 gigabájtnyi fotó, és számtalan élmény. Egy darabig lesz miről mesélni, aztán jövőre talán ismét útrakelünk - lehet, hogy más irányban.A moderálási alapelveket itt találod.
Az utolsó 100 komment: