A mai poszt szerzője több országot is megjárt már kisebb-nagyobb megszakításokkal, és az az érzése, hogy míg 10 éve mintha a bátrak mentek volna ki, most mintha a vagányak maradnának. Barbara ezzel együtt is menne, írása erről az érdekes kettősségről is szól, no meg arról, hogy azért külföldön sem minden tökéletes.
Szavazni ma is a poszt végén és a Facebookon lehet.
„Régebben előfordult, hogy bizonyos emberek elérték nálam azt, hogy idegenszívűnek érezzem magam, hogy azt higgyem magamról, hogy tényleg nem vagyok elég magyar, hogy valami hiányzik belőlem például pusztán azért, mert azt gondolom, hogy az oly sok autón matrica formájában manapság is fellelhető „Nagy-Magyarország” utoljára 1526-ban létezett.
Mentségemre szóljon, akkor még túl fiatal voltam (mármint nem 1526-ban, hanem amikor ilyen furcsa érzéseim voltak :P) és valószínűleg sosem hallgattam végig Bródy János idevágó dalát…
Aztán ugyanezek az emberek később már csak dacossá tettek. Mert milyen alapon kérdőjelezi meg bárki a magyarságom? Egyáltalán minek ez a szó? Itt születtem, a magyar az anyanyelvem, magyarul olvasok, magyar történelmet és irodalmat tanultam gimiben és a magyar sportolóknak szurkolok az olimpiákon (bár bődületes baromságnak tartom, hogy Hungary helyett Magyarország van a mezükre írva).
Meg különben is mi a fenének kéne nekem idegeneknek bármit is bizonygatnom, például a „magyarságom”? Nem fogom. Kötődöm a hazámhoz, ezer szállal, de mondanom sem kell, hogy pont nem az olyan emberek miatt, akik azt gondolják magukról, hogy ők megmondhatják ki a magyar és ki nem. Őmiattuk inkább csak szégyellem magam a nemlétező „magyarságommal” együtt.
Hirtelen az is eszembe jutott, milyen kíváncsi lennék, hogy vajon más országokban, nyelvekben van-e ehhez hasonló szó… mármint nem a magyarok magyarságához, hanem például a hollandok hollandságához stb. Sőt, a legjobban a belgák belgasága érdekelne :D Van egy érzésem, hogy ott a „belgaság” szitokszónak számít, maximum „flamandságot” vagy „vallonságot” tudok ott elképzelni. :)
A legfontosabb kérdés: de miért?
Most itthon vagyok, de alig várom, hogy újra útra kelljek. Eddig cirka 25 hónapot töltöttem kisebb-nagyobb megszakításokkal külföldön, Európában. Mindig boldog voltam, amikor hazalátogattam, de sosem volt olyan igazi súlyos honvágyam.
Persze mindig határozott időre voltam távol, mindig tudtam, hogy visszajövök majd, ez biztos sokat számít, mint ahogy az is, hogy Európán belül azért mobilis az ember, főleg amióta mindenféle fapadossal 10-20 ezer forintért el lehet jutni A-ból B-be.
Ugyanakkor sokszor gondoltam például arra, amikor összejöttem egy magyar sráccal, akinek még akár már egzisztenciája is volt, hogy te jó ég akkor, ha vele maradok, akkor itthon maradok. És ez az érzés egészen furcsán és émelyítően tudott rám törni. Féltem attól, hogy letörik a szárnyam, hogy idekötnek, hogy itt ragadok.
De vajon miért van / volt bennem ez a menekülési kényszer? Azt hiszem anno kalandvágyból indult az egész, meg abból, hogy majd én megmutatom, hogy vagyok elég vagány ahhoz, hogy nekivágjak.
Aztán egyre kevésbé tetszett, amit itthon láttam, egyre rosszabb volt a közérzetem és nem csak az enyém, de a szeretteimé is. A családomban szinte kivétel nélkül mindenki ösztönzött / ösztönöz, hogy menjek, hogy fussak, hogy majd ők jöhessenek látogatóba legalább.
Terv szerint én lennék a jófej külföldi nagynéni, akihez le lehet egész nyarakra passzolni a kölköket. :) Én pedig tényleg menni akarok… És emiatt lelkifurdalásom van. Mert felelősséget érzek a hazám iránt, mert segíteni akarok itthon, ahogyan tudok, mert jobbá akarom tenni itt az életet, mert ha mindenki elmegy, akkor nem marad, aki jobbá tegye.
Talán ugyanúgy, ahogy anno mondjuk 10 éve azt éreztem, hogy csak a vagányak mennek ki és a többség puhány és gyáva, ezért marad, most kicsit olyan, mintha a gyávák mennének és a bátrak, a vagányak maradnának.
Mindemellett és mindezzel együtt menni akarok én is. Vállalom a gyávaságom. Vállalom, mert szeretném megnézni, hogy hogyan lehet máshol, hosszútávon, mert ez itt és így nem tetszik.
Nem tetszik az egészségügy, nem tetszik az oktatás, nem tetszik a kultúra, nem tetszenek a kétségbeesett emberek, nem tetszik, hogy rosszul érzem magam, ha nem adok minden hajléktalannak és koldusnak valami aprót, rosszul érzem magam, ha adok hálapénzt, rosszul akkor is ha nem, nem tetszik, hogy… de nem folytatom inkább, így még hátha beleférek a píszí kategóriába.
Mindennek két oldala van
Persze voltak kint is dolgok, amik nem tetszettek. Például nem a legkényelmesebb, amikor egy filmen párhuzamosan két felirat (holland és francia) megy a moziban, főleg, ha egyiket sem beszéli az ember. :)
De elmondhatom azt is, hogy arányaiban Portugáliában találkoztam a legtöbb szatírral személyesen, és Magyarország ebben az összeállításban Románia mögött csak a harmadik helyen áll.
Vagy például a sör mennyire jó áron van itthon! Mondjuk Romániában meg Csehországban az árak hasonlóak (csak utóbbi minőségben párszor lekőröz minket), de Portugáliában is már lényegesen drágább beülni és iszogatni vagy akár egy jót kajálni, Belgiumról nem is beszélve, ahol effektíve az első nap volt az utolsó, hogy egy éttermi étlapra egyáltalán ránéztem. :) Valamint azt sem felejtem el soha, amikor a sarki kisboltban éjféltájt megvásároltam a 20 €-s, legolcsóbb üveg vodkát…
Persze nyilván a keresetek mások, abszolút módon nem lehet ezeket összehasonlítani. Viszont annak ellenére, hogy a belga kereset mennyivel magasabb, a vonatközlekedés valahogy mégis lehet olcsóbb, legalábbis a turistaosztályon. 26 év felett 10 út 75 € (talán most emelték 78-ra) és akkor hogy honnan hova akarsz menni, azt minden alkalommal te választod meg.
Arra is emlékszem, hogy édesanyám mennyire meg volt hatva, hogy a belga vonaton, ha csak 5 percre is meg kellett állnia, akkor már bemondták, hogy elnézést és hogy miért állunk, mi történt stb.
Jó érezni, hogy fontos vagy kicsit, amikor fizetsz egy szolgáltatásért. Itthon azt látom, hogy az emberek annyira frusztráltak, hogy a kisebb gondjuk is nagyobb annál, mint hogy velem, mint vevővel, kollégával, diákkal stb. kedvesek és segítőkészek legyenek. Persze mindig vannak kivételek, csak az a nem mindegy, hogy melyik az általános és melyik a kivétel…
Sosem fogom elfelejteni, hogy hogy le lettem szúrva itthon egy augusztusi véradáson, hogy nem ittam eleget és ezért nem folyik a vérem és neki (a nővérnek, gondolom...) ezért kell szó szerint gyömöszölnie belém a tűt.
A végén így sem lett meg az elegendő adag (lassan 8 éves véradó karrierem során ilyen még nem fordult elő), viszont 3 hétre az egész alkarom bezöldült-kékült és mindezért persze én voltam a hibás. Hülye vagyok, minek mentem vért adni, ugye…
Lelkifurdalás?
Egyszerűen nem szeretem a frusztráltságot, nem szeretem, hogy senkinek nincs ideje, energiája vagy kedve odafigyelni másokra, nem szeretem a nemtörődömséget, nem szeretem a felelősség mindenkori elhárítását, nem szeretem a dilettantizmust és nem szeretem azt a mélyről jövő gyűlölködést, rosszindulatot és áskálódást, ami egyre nagyobb teret nyer magának kicsiny hazánkban.
Inkább nézem ezeket tisztes távolból és reménykedem, hogy majd valami változni fog… És megpróbálok boldog lenni úgy is, hogy közben rám tör néha a lelkifurdalás, hiszen nem tettem eleget ezért a változásért, túl gyorsan feladtam, elmenekültem, ahelyett hogy maradtam volna harcolni és kitartottam volna a bajban.”
A moderálási alapelveket itt találod.
AMIT TUDNI KELL A SZAVAZÁSRÓL
A szavazás menete: voksolni a Tetszett vagy a Nem tetszett gombra kattintva lehet.
Emellett szavazhattok a Facebookon is, ott jobb híján a lájkok száma dönt majd.
A szavazás eredményét a megjelenés után 48 órával rögzítem, hogy ne kerüljön előnybe az, akinek korábban jelent meg az írása.
Mivel a két felületet nagyon nehéz összehasonlítani, ezért a sorozat legvégén a 3-3 legtöbb szavazatot kapott írás egy-egy rövid részlettel egyetlen posztban jelenik majd itt meg, és végül az ott kapott voksok döntik el a közönségdíj végső sorrendjét.
Utolsó kommentek