A mai poszt egy (várhatóan hosszú) történet kezdete, ami azzal indult, hogy megkeresett egy elkeseredett (leendő) apuka, András, aki a nagy gyermekvárásban szembesült azzal, hogy akár nagyon hosszú hónapokig (rosszabb esetben fél évig) is eltarthat, mire hazalátogathat a kislányával. Ennek oka: személyi igazolvány, útlevél nélkül a gyermeket Magyarországra lehet vinni, de ugyanez visszafelé emberrablásnak minősül. Lássuk először András történetét, majd két másikat is abból a Facebook-csoportból, melyet az ilyen helyzetben lévő szülők alapítottak.
(fotó: flickr.com / Christian Schnettelker)
„Valamit tenni kell, tenni, mert nem mehet így tovább… Gyermekáldás előtt állunk. Pár hét és itt a csöppség. Párom lázas fészekrakásban, vásárlásban, a kicsi ruhái előkészítésében. Éjszaka már nem alszik, mert Sophie bokszoló lesz, ha megnő, és ezt elég korán a tudtunkra adja… Éjjel… Jó előjelek… :)
Lassan negyedik éve a határátkelésemnek, párom, Nóri egy éve költözött. Otthon asztalosként dolgoztam. Volt munkahelyem, de havi 100.000 az 100.000. Lakáshitel, rezsi, kocsi… Mindenki ismeri.
Döntöttünk.
Megpróbáltunk jó döntést hozni. Kijövök, kiépítem az ugródeszkát, megpróbálok beilleszkedni, alapokat lerakni, aztán meglátjuk, mit hoz a holnap. Sikerült. Igaz, nagyon kemény három évünkbe tellett.
Próbára tette kapcsolatunkat, tűrőképességünket! Kéthetente láttuk egymást, Skype-oltunk, sírtunk, mint sokan-sokan mások. „Barátok” morzsolódtak le, majd kerestek meg „régi barátok”. „Te, régen láttalak, látom, külföldön dolgozol…”
Mennek a hónapok, mennek az évek. Lassan 36 leszek, és utód még sehol. Eddigi életünket az otthoni, magyarországi alapokra raktuk fel, Egzisztenciaépítés stb… Határozott, de remegő kezekkel lesöpörtünk mindent az asztalról, újra család leszünk!
Megfontoltan, megszervezve munkahelyet kerestünk, és találtunk is, így egy évvel ezelőtt újra egyesülhetett a család! Szerencsénkre hamar jött a jó hír: kislány!!! :) :)
Ekkor még nem is sejtettük a bonyodalmakat…
Jó társként próbálom kivenni részem a fészekrakás örömeiben, támogatni mindenben. Tájékozódom, információkat szerzek minden hivatalos kötelességünkről. És olvasok, olvasok hihetetlen történeteket: nem, ez nem lehet, de igaz…
A gonosz magyar bürokrácia polipkarja nem enged, nem és nem! A polip eldöntötte, nem teszem könnyebbé az életeteket!
7-8-12 hónap - csak repkednek a számok. Ennyi idő alatt se tudtam elintézni, pedig írtam, hívtam őket. Nem tudják, hol vannak a papírjaink. Már nem ez a hivatal intézi…
Útlevél nélkül a gyermeket Magyarországra lehet szállítani, de vissza már emberrablásnak minősül! Tehát akár hónapokig nem láthatja nagyszüleit!
Illetve a várakozási időszakban, 7-8-12 hónap, mivel nincs a gyermeknek anyakönyve, útlevele, egyes országokban az anya nem kaphat gyest!
Vannak olyan információink, bizonyos országokról, ahol ezt akár 2 óra alatt elintézik!
„A magyar állampolgárok külföldön történt anyakönyvi eseményeit Magyarországon is anyakönyveztetni kell.”
„A magyar állampolgár gyermeke születésével a törvény erejénél fogva, automatikusan magyar állampolgár lesz (leszármazás elve, vérségi elv, ius sanguinis).”
Felkerestem „sorstársaimat”, nem meglepő módon egy nap alatt közel 400-an lettünk és azon dolgozunk, hogy kaput találjunk valakihez, valakikhez, akik azt mondják, segítünk nektek, gyertek… De elszántak vagyunk, és a végsőkig harcolunk, mert ez így nem mehet tovább.
Ha ti is gyermekvállalás előtt álltok, vagy csak tervezitek és kiállnátok egy tényleg mindenki számára jó ügy mellett, kérlek, keressétek meg a Facebookon a csoportunkat és támogassatok minket! Köszönjük!
Sztori 1.: Idegeskedés februártól május végéig
„Mindig is tíz körömmel ragaszkodtam Magyarországhoz, több lehetőség is adódott az évek során, de soha nem éltem vele, hogy külföldre menjek dolgozni.
Mikor megszületett a kislányunk, megváltozott sok minden, meg így is időbe telt, hogy bólintsunk. Először a férjem „ment ki dolgozni”, aztán egy évvel később egyesült újra a család, de már itt kint. Amikor reménnyel telve elkezdtük az új életet, nem gondoltam volna, hogy a szülőhazám majd pofára ejt.
Megadatott, hogy kistestvére lehessen a lányunknak. Tudtuk, még nem lesz jogosult az állampolgárságra, tehát lesz majd intézni való bőven. Amikor a családi pótlékot intéztem, már tudtam, nem megy egyszerűen és még inkább nem megy gyorsan.
Novemberben megszületett a kisfiúnk, határtalan boldogság! Tudtuk, hogy augusztusban szeretnénk majd haza látogatni, pihenni és természetesen a legkisebb családtagot is bemutatni otthon szüleinknek, barátoknak.
Február 11-re kaptunk is időpontot, hogy elindítsuk a magyar anyakönyvet és igényeljünk útlevelet. Bíztunk abban, hogy időre biztosan megérkezik minden, ami kell.
Áprilisban aztán sokkoló híreket olvastam, miszerint nagy átszervezések történtek kis hazánkban a külföldön született gyerekek hazai anyakönyvezését illetően (is).
Ó, gondoltam, az már minket nem érint, hiszen mi februárban beadtuk. De csak motoszkált bennem a gondolat, mi van ha. Írtam is gyorsan egy e-mailt aggódva, mi igaz a hírből, mi történt, valóban csúszik minden és mennyit?
Kaptam is egy „rossz” választ: igen, csúszik. De adtak elérhetőséget, ahol lehet érdeklődni. Fővárosi kormányhivatal. (Ez csak nekem tűnik Orwellinek?) Na, akkor ugorjunk is fejest, felhívom, és bűbájosan, a legszebb mosolyommal megkérdezem: mi újság? Aha, első nekifutásra, 230 újrahívás után (már nem volt természetes a mosolyom) sikerült elérnem őket telefonon. Közöltem is, hogy Colombo feleségét előbb utolérem.
A hölgy nagyon meggyőző és kedves volt. Azonnal megtalálta a fiúnk aktáját és ráírta SOS (legalábbis nekem ezt mondta). És nyugodjak meg, sínen van a dolog.
Én megnyugodtam. Egyébként a hölgy közölte velem, ha nem telefonálok, akkor ugye nem sürgős, és akkor még további 8 hónap mire elkészül. Köszönjük szépen!
Majd másfél héttel később egy sorstársam ujjongva közölte, bár később adta be, de neki bizony ott van az útlevél a kezében. Rákérdeztem, azt meg hogy csináltad? Minden áldott nap telefonált.
Na, akkor veselkedjünk neki újra. Mondanom sem kell, felkészültem a több 100 újrahívásra közben pelenkáztam, etettem, mentem iskolába a nagylányért. És végig hívogattam őket. Mire eljutottunk addig, hogy felvegyék, kiderült, nyoma sincs, hogy már telefonáltam. Hurrá!
Ezen felbuzdulva MINDENNAP TELEFONÁLTAM! Május 28-án délután még nem volt iktatószáma a fiamnak. Egy roppant kedves hölgy elmesélte töviről hegyire, mi a menete ennek az egésznek. Kedves volt, de én zokogtam, és az nagyon őszinte volt. Minden ott volt a szemem előtt, amit elvesztünk, ha nem érkezik meg az útlevél. És nem csak az anyagiakra gondolok!
És csodák márpedig vannak! Május 29.-e reggel (magyar idő szerint 9 óra), csörög a magyar telefonom. Szám nélkül fel sem akartam venni, állandóan rám akarnak sózni mindent, egészségnap, edények, vércukormérés.
A hölgy hívott, akivel előtte nap beszéltem. Csak azért hívom, mert elkészült a kisfia anyakönyvi kivonata!!! Azt hiszem, ha itt lett volna, még fel is emelem és körbepuszilgatom. Nekem karácsony lett! Megérte, a sok idegeskedés, telefonálgatás, sírás, lemondás. Három nappal később elkészült az útlevél. Amit a következő postával megérkezett és azóta már a kezemben van.”
Horrorsztori 2.: A leghosszabb három hónap
„A férjem és én is angliai magyarok vagyunk, itt született a kislányom, és mivel nem voltunk még 5 éve az országban, így magyar állampolgár lett ő is. Mi az anyakönyv hivatalos fordíttatásával kezdtük, amit szerencsére meghatalmazással elintéztek otthon. Ez kb. 1 hónap volt.
Apukám közben a helyi (Gyöngyös) anyakönyvi irodával próbált egyezkedni, de nem engedtek, kellett mindkét szülő aláírása, ami egyben kiváltotta az apaságit. Ha a férjem nem lett volna jelen, akkor hivatalos apasági nyilatkozatot kérnek.
Szóval hazautaztunk a kicsivel novemberben, viszont meg kellett várni a férjem, aki csak karácsonyra kapott szabit. Csakhogy karácsonykor és két ünnep között nem dolgoznak, miért is dolgoznának. Így az év 3. napján be is telepedtünk az irodába, ahol 5 perc alatt lerendeztünk mindent. Öt percért kellett egy hónapot várni.
Itt be is jelentettük az állandó lakcímet, amihez apukám is kellett az ingatlan papírjaival és a jelenléte és aláírása egyben elismerő nyilatkozat is volt. Hurrá, elindult a magyar anyakönyvezés!
Két hét után telefonáltam a Bevándorlási????!!!!! Hivatalba, kapcsolgattak ide-oda, nem tudom, hol is kötöttem ki, de az ügyintéző egy tündér volt, el is sírtam magam.
Két hét alatt átfutott a rendszeren, szóval mehettünk az okmányirodába, mert elvileg ők is látják... Juhé, gondoltam naivan... Hát igen, a „szeretett okmányiroda”, ahol dolgoznak húszan, de harmincan sem tudtak mit mondani.
Mondtam nekik, hogy márpedig addig nem megyek el, amíg nem történik valami, így a rendszerben lévő anyakönyv a nálam lévő bejelentő és ingatlanpapírokkal kaptunk lakcím igazolót. Tízperces papírmunka miatt dekkoltunk közel két órát az irodában.
Ekkor kezdődött csak a móka. Az anyakönyv megérkezett postán január végén, feltűnően gyorsan, újabb naiv juhé. Hőn szeretett okmányirodánk benne az oly jól képzett 20 dolgozóval, elküldött, hogy vagy kerítsek egy apukát, aki aláír, vagy kerítsek egy nyilatkozatot.
Jó, lett nyilatkozat, még a WC-re menetelről is nyilatkoztunk. Volt vagy ötféle, és lám egyik sem tetszett a dolgozóknak, mert nincs benne az a mondat, hogy „engedélyezem a lányom útlevelének kiállítását...”
Sírógörcs no.1., elegem van, az okmányiroda miatt vagyunk 3 hónapja apa nélkül. Több sem kellett nekem, kerítettem egy férfi családtagot, aki írt egy nyilatkozatot, aláírtam és kész.
Nagy mosoly, „most kicseszek veletek” arccal szépen beballagtam ismét a csodás építménybe, ahol a nő, aki amúgy nem a mi ügyünkkel foglalkozott, közölte, hogy kell az apuka is.
Nekem több sem kellett, három ügyintézőt hívattam oda, mondtam, hogy bunyózzák le egymás között, mert ez nem az én saram, hogy a kommunikáció hiánya miatt nem képesek normálisan elintézni ezt az amúgy pofonegyszerű ügyet. Már a hangszínem is kezdett torzulni, de csodálatos módon csak sikerült megcsinálni. Három hónap az okmányiroda miatt. Nem is az anyakönyvezés, hanem az okmányiroda.
Hozzáteszem, most járna le a jogsim. Tavaly kérvényeztem az angol jogsit, mert én be nem megyek még egyszer. Ja, mégis, személyiért a gyereknek, de mivel van útlevele, így nem nagyon fog zavarni.
Szóval mi is megjártuk. Így olcsóbb volt, a követségen az utazással meg mindennel együtt drágább lett volna. Persze amikor visszajöttünk, akkor vált egy csomó ügyintézés ingyenessé a követségen, például a hivatalos fordítás, na de mindegy is. A világ leghosszabb 3 hónapja volt.”
A történetekhez hozzátartozik, hogy minden esetben két magyar állampolgár gyermekéről beszélünk, ugyanez a folyamat Magyarországon gyakorlatilag automatikusan, egy-két hét alatt zajlik le. Talán nem ártana a hivataloknak is (akit szeretnék megszólaltatni) felkészülni arra, hogy az elmúlt években több százezer magyar, közte sok fiatal hagyta el az országot.
Ha van hasonló történetetek, írjátok meg nyugodtan, vagy csatlakozzatok a Facebookon!
A moderálási alapelveket itt találod.
Az utolsó 100 komment: