A mai poszt szerzője, Feketerigó kipróbálta már a külföldi életet, egy hajón szolgált, ám arra jött rá, hogy rendes nyelvtudás nélkül nem lehet normális életet élni. Ráadásul az idő kereke is mintha visszafelé pörögne. Az írás a Magyarország és én pályázatra érkezett.

Szavazni ma is a poszt végén és a Facebookon lehet.

(fotó: flickr.com / Lyn Gateley)

„Amikor 2012-ben külföldön dolgoztam, hihetetlen honvágyam volt. Hiányzott a család, a barátok, az ételek, a táj szépsége, a Balaton, a jó bulik. Megfogadtam, hogy ha hazajövök, minden más lesz. Minden. Itthon keresek munkát, dolgozom, adót fizetek, nyáron lemegyek én is a Balatonra a haverokkal, bulizunk, és stb… és stb…

Aztán eltelt két év, és rájöttem, hogy hibásan, mondhatni rosszul gondolkoztam és ebből fakadóan döntöttem. Két évvel később újra hajón szolgáltam, nemrég jöttem haza, és minden vágyam az, hogy ismét külföldön lehessek, illetve most már nem hajón, hanem szárazföldön, lehetőleg örökre.

Mi változott?

Egyetemen volt egy tanárom, aki igazi patrióta volt, mondhatnám nacionalista, de jelen korban ennek a szónak már csak negatív jelentése, vagy inkább értelmezése van, ez nem mindig volt így, ezért inkább maradok a patriótánál.

Az egyik előadásán az ország helyzetéről beszélt, majd a mi véleményünket is megkérdezte. Persze mindenki sajnálkozott, sopánkodott, hogy ez a baj, az a baj. Nem így egy volt csoporttársam, nevezzük Zolinak. Ő elmondta, hogy a boldogságot, mint olyat bárhol meg lehet találni a világban, nem muszáj, azt Magyarországon keresni vagy kötelezően ebben az országban meglelni.

Szó szerint emlékszem, amikor azt mondta: „Ha én Kínában leszek boldog, akkor ott fogok élni.” Azt hiszem, vannak olyan dolgok, mondatok, jelenetek az ember életében, amik örökre bevésődnek az elméjébe és soha nem felejti el. Ez a mondat kábé ilyen volt. Mégis csak évekkel később jutott eszembe újra.

Sokan írják, mondják, hogy külföldön sincsen kolbászból a kerítés, mindenért meg kell harcolni, meg kell küzdeni, ott is csak egy rabszolga vagy. Én ezt nem így gondolom.

Igen, ismerek olyat, aki öt évet dolgozott Londonban, egy gyárban takarított, de amúgy még arra sem vette a fáradtságot, hogy angolul rendesen megtanuljon. Mellesleg az illető szakmája informatikus volt. Öt év alatt… Akkor mégis mit vár?

Amikor német nyelvtanfolyamra jártam (picit beszélek németül, szerencsére annál jobban angolul), elnéztem azokat, akik pár héttel a tanfolyam kezdete után, már mentek ki Ausztriába, Németországba, gyárakba vagy éppen szobalánynak dolgozni. Őket én nemes egyszerűséggel ágyútöltelékeknek hívom.

Nagyon minimális nyelvtudással soha nem vágnék bele egy ilyen kalandba, és bár többen mondták, hogy a németem „elég” ahhoz, hogy kint dolgozzak német nyelvterületen, én nem így érzem. Majd ha én azt gondolom, hogy oké a nyelvtudásom, akkor megyek. De addig még nagyon sokat kell tanulnom, de nem bánom.

Félelem a kudarctól

Most persze azt fogja kérdezni, az olvasó, hogy ha jónak érzem az angolomat, akkor miért nem megyek ki Angliába? És el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, amiről ez a téma kell vagy kellene, hogy szóljon. Mert félek. Férfiasan bevallom, félek. Hogy mitől? A kudarctól.

Volt már olyan az életemben, hogy kimentem, aztán egy hónap után haza kellett jönnöm, mert nem úgy jött össze, ahogyan gondoltam, a pénz meg csak fogyott. Félek a kudarctól, attól, hogy VISSZA KELL JÖNNÖM MAGYARORSZÁGRA! Mert nem akarok, maximum látogatóba. Nem attól félek, ami kint vár, az nem rémiszt meg, attól félek, amit újra itthon találok.

Ezért inkább tanulok. Tanulok németül is. „Ahány nyelvet beszélsz, annyi embert érsz.” Az idézet IV. Károlytól származik. Ha jól tudom, tőle van, ha nem javítson ki valaki. Amúgy nem túl szerencsés ember volt IV. Károly, de ez a mondata igaz.

Ha több nyelven beszélek, mondjuk németül és angolul is, jobb helyzetben leszek a munkaerőpiacon is. Tudok válogatni, előre gondolkozni, tervezni. Melyik országba érdemesebb? Hol lenne kedvezőbb? Nagyobb az esélye annak, hogy kint tudok maradni.

Nem! Nem vagyok Magyarország ellenes, sem antimagyar. A hazaárulózást már megszoktam, az jöhet. De elmondom mi az antimagyar. Amíg itthon vagyok, dolgozom, mert muszáj. De a fizetésem messze alulmúlja azt, ami ahhoz kell, hogy normális életet, perspektívát, egzisztenciát építsek. Hogy éljek. Mert ez nem élet valljuk be, ez létezés. Egysejtű szintjén lévő létezés. Napról-napra.

Miközben azt látom, hogy a főnököm olyan életet él, amit mindenkinek kellene itthon. Nem él nagylábon, de megengedhet magának ezt-azt. Én miért nem? MIÉRT NEM?? Ki mondja azt, hogy nekem ehhez nincsen jogom vagy tisztességes úton lehetőségem?

Ugye azt nem is kell már említenem, hogy minimálbérre jelentenek be, ennél azonban néhány tízezer forinttal többet kapok. Természetesen feketén. Ezzel azonban én is veszítek, hiszen kevesebb járulékot, adót fizetnek be utánam, például nyugdíjjárulékot. Megéri?

A feudalizmus kora

A kollegáim azt mondják lázító vagyok, folyton lázongok. Kint volt egy kollegám, egyszer napozóágyakat kellett arrébb vinnünk ketten. Ezek nem a szokásos műanyag napozóágyak, hanem fémkeretes, elég nehéz ágyak voltak, ha összerakják őket, 6-8 ilyen ágy egyben elég nehéz tud lenni. Kollega azt mondta, hogy Ő márpedig nem emeli meg, mert nehéz, és sérülésveszélyes.

Mi történt? A főnök bólintott, majd szólt még három embernek, és öten arrébb vittük a felstócolt ágyakat. Nem volt semmi gond. Itthon, ha ezt tette volna valamelyik kollega, jött volna a „nem kötelező itt lenni, ha nem akarsz” duma. 

Ez lázongás volt? Vagy elégedetlenség? Lázongás, ha az ember nem akar megsérülni egy feladat ellátása közben? Lázongás az, ha az ember teljes életet akar élni, de nem engedik, és ezért felemeli a hangját? Ha ez lázongásnak számít, akkor ez az ország már nem visszafelé megy az időben.

Véleményem szerint visszatértünk a feudalizmus korába, és megálltunk. Hűbéri rendszer, uram-bátyám rendszer, „ha nem tetszik, el lehet menni” rendszer. Földesurakkal, hűbéresekkel és jobbágyokkal. És én el is megyek. Illetve én is. A földesurak meg tehetnek egy szívességet. Vagy akár kettőt is.

Hiányozni fog-e a túró rudi?

Nem. Nem fog. Itthon van túró rudi, van Balaton, Balaton Sound, Sziget, Volt Fesztivál. Csak pénzem nincsen rá. Innentől kezdve lehet akármi. Pénz nélkül – és most mocskos kapitalista leszek – nincsen élet. Ilyen világot élünk.

Ezt azok, akik elmentek, tudják. Nekik nem kell okosakat mondanom. A hűbéresek is tudják és a földesurak is. Csak ők nem értik. Mert nem nőttek fel a feladathoz. És nem is akarnak, nagyon úgy tűnik.

Közhely tudom, de én mindenkinek a következőt javaslom. Tanuljon nyelvet, mert az a jövő. Az a fejlődés. Tanulni, tanulni és tanulni. Azt nem vehetik el tőled. Ami itthon van, az nem jövő. Az a múlt.”

A moderálási alapelveket itt találod.

AMIT TUDNI KELL A SZAVAZÁSRÓL

A szavazás menete: voksolni a Tetszett vagy a Nem tetszett gombra kattintva lehet.

Emellett szavazhattok a Facebookon is, ott jobb híján a lájkok száma dönt majd.

A szavazás eredményét a megjelenés után 48 órával rögzítem, hogy ne kerüljön előnybe az, akinek korábban jelent meg az írása.

Mivel a két felületet nagyon nehéz összehasonlítani, ezért a sorozat legvégén a 3-3 legtöbb szavazatot kapott írás egy-egy rövid részlettel egyetlen posztban jelenik majd itt meg, és végül az ott kapott voksok döntik el a közönségdíj végső sorrendjét.