Valójában nem történnek nagy dolgok a mai történetben, másfelől viszont csupa fontos dolog történik Christine posztjában: egy magyar család keresi (és találja meg) a helyét Angliában (és nem mellesleg az is kiderül, hogy London nem minden). Ez már a második rész, az első gyerekszemmel mutatta meg egy határátkelés (nem egyszerű) történetét. Azt ajánlom, aki anno nem olvasta, vagy már fakult az emlék, olvassa el megint a történet első felét, sokat hozzáad a mai írás megértéséhez.

Chesham (fotó: Malc McDonald)

„Az előző posztnál felmerült, hogy a történet bizonyos részei hiányoznak. Ez azért volt, mert nem saját történetemet meséltem, hanem a fiamét, az ő reakcióit, beszólásait, az ő szemszögét írtam le és ez értelem szerűen másabb, mint az enyém. A folytatás már kicsit vegyesebb lesz.

Legutóbb ott hagytam abba, hogy megérkeztünk a szigetre. A körülmények úgy hozták, hogy pár nap bürokratikus mókuskerekezés után beköltöztünk és szobát béreltünk Wembley-be.

A férjemnek csináltunk bankkártyát, angol jogosítványt, NI numbert, majd vállalkozói kártyát, CSCS kártyát. Pár hétig takarító munkát vállalt, utána hamar bekerült villanyszerelőnek egy építési céghez. Innentől sínen voltunk.

Mivel augusztusban érkeztünk, így gyorsan napirendre került az iskola kérdése, majd hasonló gyorsasággal derült ki a londoni iskolarendszer defektje. Lejártuk a környék összes suliját, de mind zsúfolásig túl volt terhelve és szóba sem álltak velünk.

Így jobb híján nekiálltam otthon megtanítani a fiam írni-olvasni. Persze magyarul. Mert az anyanyelvünkön is épp elég nehéz volt (nem vagyok tanár), így az angolt nem mertem megkísérteni. Végül januárban vették fel Márkot egy távolabbi suliba (busszal fél óra).

Eleinte nagyon örültünk neki, de később be kellett látnunk, hogy nem a legjobb választás volt. Fiam jószerivel egyedüli fehér gyerekként az osztályban először érdekes volt, majd két héttel később már céltábla. Rendszeresen belekötöttek, megverték. Végül a szüneteket a WC-ben bujkálva töltötte. És egyre jobban utálta az iskolát.

Jó lenne, ha megtanítanám angolul írni-olvasni

Közben a tanár néni felhívta a figyelmemet azon apróságra, miszerint jó lenne, ha megtanítanám a fiamat angolul írni-olvasni. Én?!?! Kérdeztem. Hát igen, felelte ő, mert hogy erre neki, mint tanárnak, nincsen ideje. Na, ekkor rendült meg végleg a bizalmam a Preston Park School-ban.

Holott az angol iskolarendszer ellen már akkor is berzenkedtem, mikor kiderült, hogy ők nem veszik tekintetbe egy gyerek előéletét, vagyis iskolázottságát - a mi esetünkben ennek teljes hiányát.

Egyedül a gyerek életkora érdekli őket, aszerint kapja meg az évfolyambeli besorolását, aztán vagy megszokja, vagy megszökik. Mi megszöktünk, igaz csak pár hónappal később. De ne szaladjunk ennyire előre!

Márk egyre rosszabbul tűrte a sulit, egyre többet volt beteg és szinte semmit nem tanult ez alatt a hónapok alatt. Azt hiszem ekkor kezdett el „keresztapálkodni” - egy másik házban bérelt szobánkat kukaszobának keresztelte el, mert a beköltözés előtt egy délutánunk arra ment rá, hogy kihordjuk az előző lakó után a szemetet. Márk egyesével számba vette miket találtunk. Később egy saját kis képregényt is rajzolt erről az élményről.

Menekülőben

Az első saját lakásunk pedig a bolhás ház nevet kapta a kedves társbérlőinkről. Mivel kiderült, bolhás a nappalink. A szőnyeg, a szófa, minden. Ráadásul szerettek minket! Pár napon belül totál telicsipkedtek minket.

Bementünk az ügynökségre, előadtuk a panaszunkat. Hívták a tulajt, nem találták. Utóbb kiderült, hogy elment nyaralni, de akkor per pillanat ez minket nem vigasztalt. Vettem én mindenféle bolti vegyszert, kegyszert, meg füstöt okádó bolhairtó gránátot is, de csak nem használt.

Úgy döntöttünk, menekülőre fogjuk a dolgot. A következő havi lakbért nem utaltuk át, viszont elkezdtünk új lakást keresni. Mire a tulaj hazajött a nyaralásból, megvolt az új otthonunk.

Mit mondjak, nem tetszett neki. Közölte, akkor azonnal menjünk el. Nem kellett kétszer mondania. Mivel az új lakásba még nem mehettünk, ezért kibéreltünk egy szobát egy hétre, hogy addig is legyen hol laknunk. Majd egy héttel később beköltöztünk a csont üres, minden bútortól mentes régóta vágyott cheshami lakásunkba. :-))

A nyüzsgésből a falusi idillbe

Itt aztán végre megállapodtunk, mondhatni otthonra leltünk és valamelyest lecsillapodhattunk. A londoni nyüzsgő nagyvárosi zajos, forgalmas életből belecsöppentünk egy falusi idillbe. Sétálóutcával, picike boltokkal, babaházakkal. Gyalog 30-40 perc alatt el lehet jutni egyik végéből a másikba.

Elég gyorsan berendezkedtünk, igaz, a bútorokra több mint egy hónapot kellett várni, de hiába, itt ez így szokás. Itt kb. tíz perc alatt beírattam Márkot jóformán az első utamba eső iskolába. Ez a kis apróság sok mindent elárul szerintem a London-vidék különbségekről.

Mint ahogy fentebb is írtam, kizárólag a gyerekek életkorát veszik figyelembe, így Márk kapásból negyedik osztályba került. Mi is tartottunk a dologtól, főleg hogy már tanév vége volt, így alig két hónapot töltött el negyedikben és már kezdhette is az ötödik osztályt.

De mivel a két hónap alatt szerzett néhány barátot, így a tanárok azt javasolták hagyjuk menni a dolgokat a maguk útján, vagyis ne kérjük, hogy tartsák őt ott negyedik osztályban. Hallgattunk rájuk.

Az iskola biztosít az angol nyelvel küzdőknek külön tanárt. Így a fiam főbb tantárgyai az első évben az angol és a matematika lettek. A többit hagyták, hogy a háttérbe szoruljon, a nyelvi felzárkóztatás a fontos.

Az itteni tanterv szerint rengeteget olvasnak. Minden nap hozott haza kis 10-15-20 oldalas könyvecskéket, amiket közösen elolvastunk itthon, majd néhány mondatos összegzést kellett írnia róla.

Ezek az olvasmányok idővel rendes könyvekké nőtték ki magukat, ahogy fejlődött. Mindig dicsérték, hogy jól halad. Így mire ötödik osztály végén jött a 11+ vizsga, jobban teljesített, mint azok a gyerekek, akik elsőtől kezdve ide jártak. Igaz még ez sem volt elég ahhoz, hogy szabadon választhassunk high school-t a számára.

A high school, ahol „vérre mennek a dolgok”

Chesham-ban érdekes az iskolák elosztása. 5-6 primary school-ra jut 2 azaz kettő darab high school. Abból az egyik egy magas felvételi követelményeket támasztó és egy „mezei”. Márk ez utóbbiba lett felvéve.

De mielőtt átkerült volna, a hatodik osztályban nagyon keményen tréningezték őket arra, hogy a következő évben már „nagyok” lesznek. Fiam sokat berzenkedett akkoriban ez ellen. Később rájött, hogy nagyon kellett ez a felkészítés.

A high school mindenféle tekintetben más, mint a primary. Itt már bizony vérre mennek a dolgok. Míg a primary-ban figyeltek rájuk, felügyelték és fegyelmezték őket, addig a high school-ban ez épp csak nyomokban fellelhető.

Valahol érthető a dolog hisz a primary-ba kb. 150 gyerek járt, addig a high school-ban 800 és 1500 közötti létszámok vannak. Ez érthetővé teszi, hogy itt bizony már keményebb a világ. Mindennaposak a verekedések és a durva játékok.

Az itteniek ezt természetesnek veszik, mondván, hogy ez is az életre készíti fel a srácokat. De azért sok gyerek szenved ettől. Márknak több mint két évébe telt, mire lelkileg és fizikailag is elég ellenálló lett, hogy újra ide is beilleszkedjen.

Új barátokat szerzett. Tanult. Itt is ugyanúgy biztosítottak számára a tanítási időn belül külön angol és matek órákat. Igazából ezt ő már eléggé kikérte magának, mondván, hogy a jegyei jók és az angolt is lassan anyanyelvi szinten beszéli. És ez így igaz, hamisítatlan buckighamshire-i tájszólása lett.

High school után

A gyerekek itt 16 évesen végeznek a high school-ban és választhatnak, hogyan, merre tovább. Maradhatnak még két évre ugyanott a 6th form keretein belül (ez amolyan emelt szintű érettséginek felel meg) vagy mehetnek college-be tovább tanulni.

Ott eltöltött két év és megfelelő mennyiségű UCAS pontok begyűjtése után lehet jelentkezni egyetemre. Vagy... mehetnek dolgozni. Márk a college-t választotta IT szakon, másfél hónap múlva végez, aztán szeptembertől irány az egyetem.

Közben férjem építkezésről építkezésre vándorolt, mígnem egy nap kapott egy ajánlatot, hogy lehetne karbantartó a Tescónál. Örültünk neki, mert ő igazából nem szereti ezt az építkezős dolgot, nem ez az ő specialitása, plusz a gazdasági válság miatt elég bizonytalan volt ez a jövedelem. Így egy fix állás jól jött.

Egy visszautasíthatatlan ajánlat

Három évet húzott le a Tescónál, szerette, de nem jelentett kihívást neki. Igazából nem keresett másik munkát, mikor egy újabb munka megtalálta őt. Közel 50%-os fizetésemeléssel tovább lépni... ez nem egy olyan ajánlat, amit visszautasít az ember, így került másfél évvel ezelőtt a sajtóban nemrég elhíresült Greencore-hoz.

Szakmailag itt került végre a „helyére”, mert bár az ő bizonyítványa még a villanyszerelés minden ágáról szól (kivéve magasfeszültség), ő mégis leginkább hibakeresésben, a gépek javításában jó. A Greencore-nál sokat tanult, több tanfolyamot elvégzett, ezért lassan innen is tovább fog lépni.

Az évek során, ha kis csúszásokkal is, de mindig igyekeztünk beszerezni a megfelelő papírokat: residence kártya, permanent residence kártya, naturalisation azaz állampolgársági igazolás, brit útlevél.

Ez utóbbiakat a fiam külön megköszönte nekem a múlt héten. Tudta, hogy ezt én forszíroztam minden áron, mert úgy éreztem kell ez nekünk. Hogy biztosan itt lehessünk itthon.

Mielőtt a kritikusok belekötnének, hogy én hol vagyok a képben. Nos, én anya vagyok és feleség, ez azt jelenti, hogy ébresztőóra, szakácsnő, titkárnő, anyagbeszerző, takarító, tanító néni, tudakozó, pincérnő, orvos, gyermekfelügyelő, ápoló, tiszt, fotós, tanácsadó, pszichológus, könyvelő, ATM stb..."

A moderálási alapelveket itt találod.