A mai írás számomra tulajdonképpen annak a története, miként távolodik el valaki Magyarországtól, hogyan lesz fokozatosan (a család kivételével) egyre távolabbi minden, gond és talán öröm is. Legalábbis Don Tintoretto (akinek köszönet a képért is) így látja. Az írás része a Magyarország és én pályázatnak, így szavazni ismét a poszt végén és a Facebookon lehet.
„Nem szerelem. Már rég nem az. Egykoron mindent elsöprő volt, amikor még hittem az országban és hittem egy álomban: Magyarország feltámadásában.
Aztán teltek-múltak az évek és szép lassan, de teljes mértékben kiábrándultam, mígnem úgy éreztem, hogy nincs többé maradásom és el kell indulnom. Nem szerettem volna megkeseredett, csalódott, kilátások nélküli emberi ronccsá válni, mint oly sok magyar.
Nem szerettem volna egy olyan környezetben élni, ahol túltengenek a negatív ingerek. Az utca, a boltok, a munkahely tele voltak és gyanítom vannak továbbra is ezekkel a XXI. századi gyászhuszárokkal, búsongó zombikkal, akik mindent megtesznek, hogy a ragályukat mindenkire rátapasszák.
Fogak összeszorítása és könnyek
A döntés még egyszerűnek, kézenfekvőnek is hangozhat, de a valóság, mint mindig, a fogak összeszorításával és könnyekkel járt. Szeretem a családom, de a távolság manapság már nem gátolja a kapcsolattartást. Sőt, meggyőződésem, hogy bizonyos esetekben még segítheti is.
Sem közgazdász párom, sem pedig én informatikusként nem kerestünk rosszul a keményen dolgozó kisemberi létnek nevezett magyar túlélőjátékban. Volt hol laknunk, minden hónapban tudtunk bőven félre tenni. Tudtunk utazni.
Utazni... Ezeken az utakon kezdett végérvényesen megromlani a viszonyom Magyarországgal. Lehunytam a szemem esténként és álmodtam egy világot magamnak! Olyat, ahol sokkal többet kereshetünk, na nem öncélúan a pénzért magáért, hanem hogy abból minőségibb élelmiszereket vegyünk és többet utazzunk, lássuk a világot!
Egy olyan világot, ahol az emberek talán pont az előzőek miatt, talán csak úgy, de sokkal többet mosolyognak egymásra és magukra is. Titkon arra is gondoltam, hogy a szolgáltató cégek nem akarnak léptem-nyomon belém rúgni, a szolgáltató iparban robotolók nem akarják a rossz életük miatt érzett dühöt rajtam kitölteni, hanem örülnek, ha náluk akarom a pénzemet költeni, hogy aztán nekik is legyen miből.
Aztán egy boros este után az apply gombra klikkeltem egy angliai oldalon...
A távolság egyre nő
Ennek úgy nagyjából 2,5 éve, mi pedig idestova két éve Franciaországban élünk. A családdal a kapcsolatot változatlan rendszerességgel tartjuk, néhány baráttal is; de „haza” nem járunk sűrűn. Nem mi vagyunk az első kivándorlók a családból, nagybátyám még a 80-as években költözött el hidegebb éghajlatra, ami a mi országváltásunk feldolgozását nagyban könnyíti.
Budapest nincs távolabb tőlünk, az új francia otthonunktól, mint az ország legészaknyugatibb része, Bretagne. De a távolság mégis nő, nőttön-nő, néha úgy érzem, hogy már napról napra.
A magyarországi gondokat egyre kevésbé érzem át, nem értem az állandó panaszkodást, nem értem a filléres anyagi gondokat, az emberekkel és intézményekkel szembeni mindent átható bizalmatlanságot, a folyamatos siránkozást.
Nem értem, amikor a szolgáltató nem akar szolgáltatni, amikor az eladó nem akar eladni, amikor a pincér nem akar felszolgálni. Életidegen.
Én pedig rendszeridegen lettem
Nem értem azt sem, amikor az orvos csak a markát tartja, a magyar meg az utolsó Forintjait a kezébe nyomja. És mindezt nemhogy elfogadja, de már-már természetesnek veszi, sőt!
Én pedig többé már nem is akarom érteni ezt a mindent átható dacos sértődöttséget, egymás kádári kifosztását és minden remény feladását. Nem akarok egy apró mosolyszigetet védeni a bús nyavalya-cunamitól.
Ők meg nem értik, hogy én már nem értem. Hogy a síró szót jobbító ötletekkel vagy már csak unott fapofával fogadom. Nem értik, nem is érthetik, hogy a mi gondunk az, hogy megtaláljuk a szabadságunk eltöltésének a legjobb módját. Hogy új ízeket fedezzünk fel a mindennapok során.
Bár tudják, de nem értik, hogy a keményen dolgozó magyar kisember problémái teljesen különböznek a keményen dolgozó nyugati kisember problémáitól, amik, nos, minket már egyre inkább hidegen hagynak.
Cserbenhagyták a generációnkat
A magyar híreket még követem, néha szomorúan, néha dühvel párosult legyintéssel fogadom a károgó vagy gyűlölködő sorokat. Ha Budapesten élnék, nem tudnám ilyen egyszerűen feldolgozni, hogy cserbenhagyták a generációnkat és becsapták a tervező, keményen dolgozó, előre gondolkodó embert, aki tud olvasni és értelmezni is képes egy szerződés veszélyeit.
Hogy a funkcionális analfabétákat részesítik előnyben azokkal szemben, akik önálló gondolkodásra is képesek. De már máshol élek, nem az én adóm, nem az én gondom.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy semmi sem hiányzik. A barátok, a nagyvárosi forgatag, az olcsó kocsmák, a budapesti tömegközlekedés mindig megdobbantják a szívem. Igen, az a tömegközlekedés, amit otthon annyira szidnak.
De néhány szórakozóhely és koszos busz vagy füstölő metrószerelvény, de még néhány odaadó barát sem fog Pestre visszacsábítani. De még csak a túrórudi és a pirospaprika sem. Egy ingyen bérlet sem.
Szükség esetén esetleg a család, de inkább ne legyen szükség. Vagy ha a mentalitás változna. De az nem fog megváltozni az egyik napról a másikra. Maradok, ahol vagyok, boldogan. Nix ugribugri.
Nem hagyjuk magunkat
Itthon jobb, mint otthon. A nyugodtabb, egészségesebb életet választom magamnak és feleségemnek, na meg a trónörökösöknek. Egy építkezéssel teli életet, aminek a vége olyan lehet, amiről a hanyatló nyugat nyugdíjasainak rendszeresen játszó magyar zenész barátom mesélt.
Egy olyan életet, aminek a végén nem gondoktól meggyötörve, hanem boldog évek emlékekeit felidézve és azokat még tovább gyarapítva segíthetem majd unokáimat és kellemes környezetben múlathatom az időt.
Nem pedig olyat, aminek a végén, mint „minimál” Joli néni lesve bámulnánk a távolból a csirkefarhátat, miután elbujdostunk azt az irigy sárga csekket meghozó postás elől.
Nem hagyjuk magunkat! Élünk! Boldogan!”
A moderálási alapelveket itt találod.
AMIT TUDNI KELL A SZAVAZÁSRÓL
A szavazás menete: voksolni a Tetszett vagy a Nem tetszett gombra kattintva lehet.
Emellett szavazhattok a Facebookon is, ott jobb híján a lájkok száma dönt majd.
A szavazás eredményét a megjelenés után 48 órával rögzítem, hogy ne kerüljön előnybe az, akinek korábban jelent meg az írása.
Mivel a két felületet nagyon nehéz összehasonlítani, ezért a sorozat legvégén a 3-3 legtöbb szavazatot kapott írás egy-egy rövid részlettel egyetlen posztban jelenik majd itt meg, és végül az ott kapott voksok döntik el a közönségdíj végső sorrendjét.
Az utolsó 100 komment: