A mai poszt akár születhetett volna a Magyarország és én pályázatra is (részben az is inspirálta), ám végül mégis azon kívül indul. Pedig Melinda írása nagyon érdekes kérdéseket feszeget, már a kiindulópontja is az, a kérdéssel, hogy vajon táguló világunkban mennyire hasonlít a mostani határátkeléshez ahhoz, amikor régen a falujukat hagyták el a fiatalok.

„Falusi lány vagyok, talán innen jött, hogy mindig is szerettem a régi öregek történeteit hallgatni… marhalegeltetésről, nagybirtokos urakról, elemi iskoláról, bábaasszonyokról, a nagy háborúkról, az ellenforradalomról, a TSZ-ekről, a beszolgáltatásokról, az aratásról, a nagy havazásokról… stb.

A történetek emlékei mentén megelevenednek képzeletemben a rég élt emberek hétköznapjai. Ahogy a falusi ember saját faluján belül élt és házasodott szívesen; nagyritkán jutott el a szomszéd falvakba, közeli nagyvárosokba.

Talán a kalandvágy, talán a megélhetési kényszer okán kezdett ez a fajta életstílus egyre inkább megváltozni. A fiatalok már a falut elhagyva a városokba mentek, hogy magasabb iskolákat végezzenek, lányok úriházakhoz szegődtek szolgálónak, a kapitalizmus időszakában is emberek ezrei özönlöttek falvakból az iparvárosokba.

Vajon hiányzott nekik a falu, amelynek poros utcáin gyermekkorukat töltötték – különösen egy olyan világban, ahol szinte kizárólag a hagyományos postai levelezés útján tartották egymással a kapcsolatot az emberek?

Vajon az otthon maradottak hogy élték meg mindezt? Vajon örültek annak, hogy kineveltek egy legényt vagy leányt, aki a nagyvárosban, az új kihívások közepette is megállja a helyét? Vajon tudtak örülni a fiatal sikerének, vagy inkább irigykedtek?

Vajon ezek a legények és leányok úgy tudtak hazatérni, hogy a város fényűzése nem halványította el bennük a tiszteletet, hálát és szeretetet szüleik, szülőfalujuk és a korábban életük mindennapjaihoz szorosan hozzá tartozó asszonyok és emberek iránt?

Hiszen ez a kicsi falu adott nekik meg mindent, mint ahogy a magocskának a gondos kertész: termékeny talajba ültette, rendszeresen öntözgette, védte a kártevők ellen, karóval támasztotta gyenge ágait, óvó szeretetével ölelte körül.

Ha megállod a helyed, bárhová is mégy a világban, akkor Te ezt mind megkaptad – és valószínűleg soha nem az foglalkoztatott igazán, hogy mi az, amiből többet, jobbat kellett volna, hogy kapjál; ami nem elég, ami rossz, ami hiányzik. Egyszerűen csak kerested az örömöt abban, amit számodra az élet; és a föld ahová születtél kínált.

Mint ahogy most is - akár az idegen országban, idegen emberek között is - arra figyelsz, ami szép, amiből tanulsz, ami segít fejlődni, ami hozzáad az életedhez. És nem a hiányra - azt gondolom, a honvágy miatt sokunk és sokszor játszott volna örömmel gyalogkakukkot és futott volna megállás nélkül hazáig. Ehhez jön hozzá, hogy az „itt sincs kolbászból a kerítés” dolog egyetemes érvényű - ami igazán fontos, az a személyes látásmódod.

Két éve Skóciában

Közel két éve - életem első repülésének izgalmai után - busszal utaztam a leendő munkahelyem felé, amikor feltűnt, hogy talán elveszítettem a szabadságomat. Kerítések, kőfalak, szögesdrótok mindenütt.

Bár egy másfajta szabadságot adott a kint töltött időszak, mégis nagyon tudott hiányozni közben az a szabad mozgástér, amely Magyarországon magától értetődő. Hogy elindulok erdőn, mezőn keresztül és csak megyek, amerre kedvem tartja, hogy bicajjal fedezhetem fel a vidéket és járhatom be a földutakat.

Okés; kint is vannak kijelölt túraútvonalak, ezen felül pedig mondták a helyiek, hogy jogilag és egyébként is mehetek én keresztül szinte mindenen. De azért én továbbra is ódzkodtam kicsit a birka, marha, ló és mindenféle egyéb, remélhetően békésen legelésző csapatoktól.

Meg hát elég macera is lett volna egy-két kilométerenként a lelakatolt kapukon átdobálni a bringát mondjuk. De jártam én kint „Alkonyat filmekbe” illő erdőkbe, mégis: a zalai vidék erdői, különösen akácvirágzáskor, mikor tele a levegő virágillattal… semmihez nem foghatóak.

Ahogy sajnos az erdeinkben szétszórt szemét sem; persze fordítottan arányos értelemben. Gondolkodtam is azon, vajon máshol miért magától értetődő, hogy tisztelik a természetet, az erdőt és nem használják szemétlerakónak?

Emlékszem tavaly egy hétre tudtam csak hazajönni a nyári időszakban Skóciából. Másfél nap utazás után már majdnem éjfél volt, mikor a célegyenesben bandukoltam hazafelé.

Azok a meleg nyári esték, a csillagos ég, az útszéli diófák, amelyek - úgy tűnt- úgy megnőttek, mióta utoljára elmentem mellettük. Igen, hiányoztak. Olyan helyről jöttem haza, ahol egyrészt gyakori a felhős égbolt, másrészt nyáron nem is sötétedik be teljesen.

Az meg, hogy – akár nappal - melegen lengedezzen a szél olyan ritka, mint nálunk a fehér holló. És a nyári viharok, dörgés-villámlás, eső után a föld illata… mind, mind hiányzott.

Persze a természet kint is megmutatja mire képes; idehaza csak lengedezik a szellő a kinti széllökésekhez képest, a tengert is brutál mód felkorbácsolja – átcsapó hullámok miatt elzárt hidak, sérült tetőszerkezet és kidőlt fák? – ezekből nem is csinálnak nagy ügyet, nem stresszelnek rá.

De a skótoknál nincsenek igazán olyan esőzések, mintha dézsából öntenék, jégesőjük sincsen, és télen a hó nem ropog a talpuk alatt, mert ritkán van náluk annyira hideg. Vizesen esik és vizes is marad a hó és nagyon hamar elolvad; torlaszokat is maximum a hegyekben csinál a hóvihar. Szeretem érezni, figyelni természet erejét, és bizony tetszett, hogy kint nem is nyavalyognak annyit miatta.

A hiányzó ízek

De ó, hogy mennyi minden hiányzott még. Vizeink… télen a termálfürdőink nyáron a strandjaink és a Balaton. Vízparti programok barátokkal, családdal, délutánok, amikor a forró napsütés elől belemenekülsz a hűsítően kellemes vízbe, és élvezed… úgy egyáltalán a nyarat!

A magyar ételek és ízek… ez a dolog kicsit összetett, és nem csupán a Túró Rudi, a Pick szalámi, a Kapucíner és Sport szelet, vagy a Tokaji aszú jut eszembe.

Az ember lánya nyilván megpróbálja az otthon ízvilágát akár a legegyszerűbb ételekbe is belecsempészni. De nem is tűnik ez mindig olyan könnyű feladatnak: a tejföl, a túró, ételecet, mustár és torma, pirospaprika és egyéb fűszerek, aztán hogy kizárólag kaliforniai paprikát lehetett kapni a boltokban, tv paprikát sehol nem láttam, a felvágottak, kolbászok... szóval alap összetevők íze és állaga messze nem volt ugyanolyan, és hát ebből következően a végeredmény sem egészen volt ugyanolyan.

Mi az, amiért hazajönnék?

De vajon ahhoz mi hiányzik, hogy haza is akarjak esetleg végleg jönni? Én magam is szívesen kezdenék inkább egy, az előzőekhez hasonló gondolatmenetbe, hiszen olyan jó lenne csak arról beszélni, mennyi minden szép, jó húz haza.

De mégis kikerülhetetlennek érzem a kérdést. Ezt a bizony nehéz kérdést. De nem a panaszkodásról szólnának a gondolataim, hanem sokkal inkább valamiféle megoldáskeresésről.

Mikor éppen a Vida Ildikó ügyről szóltak az online hírportálok, akkor mentem bele egy skót fiúval egy politikai jellegű beszélgetésbe és fakadtam ki azon, hogyan is mennek nálunk a dolgok.

Elgondolkodtatott, amit hozzáfűzött: „Nálunk a politikusok nem mernék megtenni, hogy nem váltanak le bármely közéleti személyiséget, ha korrupciós botrányba keveredik. Egész egyszerűen azért, mert nem kockáztatják ezzel azt, hogy nem választják meg őket a következő ciklusban”.

Számukra ennyire egyszerű az, ami számunkra bizony nagyon nem az. Azt látom, hogy jelenleg Magyarországon gátlástalanul és pofátlanul meg lehet csinálni - és meg is csinálnak - a választópolgárral szinte mindent. Ebben pedig egyértelműen benne van a rendszer felelőssége, amelybe beleszocializálódtunk.

Az átmentett szocializmus

Mert bizony úgy tűnik, minden, ami emberileg és morálisan élhetetlenné tette a szocializmust, amitől leginkább szerettünk volna szabadulni; átmentődött. Jól ismerjük a rendszert, hiszen mióta az eszünket tudjuk benne élünk, de talán mégsem vagyunk a működésének igazán a tudatában.

Megmondják, mit csináljunk, mi jó nekünk (vagy legalábbis mit kell szó nélkül elfogadnunk jónak), nem kell gondolkodni, nem kell igazán személyes felelősséget vállalni, nem kell kockáztatni csak eltűrni; alá-fölérendeltségi szerepek világosak.

Illúziókeltéssel igyekeznek némi jóléti érzést fenntartani, hiteltelenek a vezetők, sok esetben információk rejtegetése, elferdítése folyik; közben pedig mindig megtalálják azt a réteget, amelyről még bőrt lehet lehúzni, totál kiszolgáltatottá tesz. És mivel beleszocializálódtunk, így mindez számunkra szinte természetes.

Ez a fajta rendszer pedig átitat mindent Magyarországon: közéletet, bürokráciát, munkaerőpiacot, igazságszolgáltatást; egészségügyet, gyakran még a személyes kapcsolatrendszereket is. Talán nem is könnyű mindezt átlátni és meghozni a döntést: nem tetszik nekem ez a rendszer; én máshogy akarom csinálni.

Azok, akik kimentek és kimennek a saját életükre vonatkozóan meghozták a döntést: nem akarom ezt a rendszert tovább kiszolgálni, nem leszek tovább az áldozata.

Közös felelősség

De vajon a rengeteg határátkelő és a még több itthon maradott tud-e, és akar-e Magyarország jövőjéért egyfajta közös felelősséget vállalni?

Talán kétoldalú a dolog. Egyik oldalról, amikor sem a személyes életünkben, sem pedig közösségi és politikai szinten nem hagyjuk, hogy játszanak csak velünk, hogy kiszolgáltatottá tegyenek és haszonállatnak tartsanak minket; hogy olyan döntéseket hozzanak a fejünk felett, amelyeket aztán évtizedekig szívunk - és az unokáink is szívni fognak.

Mindez persze valahol azért kockázatvállalással jár - mert el kell hagyni hozzá azt a komfortzónát, amelyet az „ismerős” rendszer jelent -; de hiszem, hogy megéri. És hiszem, hogy ennek nem kizárólagos megoldása a külföld - bár egyértelműen a könnyebbnek tűnik.

Ez a „nem választják meg őket” felelőssége, amikor valahogy megpróbálod kivonni magad a rendszer alól, és eldöntöd: nem hódolsz be neki tovább. Amikor bölcsen döntesz a vezetőidről, amikor nem lehet már megvenni Téged csupán ígéretekkel, amikor a hitelességet többre becsülöd, mint bármely színjátékot, amikor elkezdesz átlátni a manipuláción. Kezdve a kistelepülési, városi és helyi szinteken, hogy alulról legyen születőben valamiféle új, talán élhetőbb rendszer.

Másik oldalról, amikor a hatalom mellé felelősség párosul: talán a „nem merik megtenni” felelőssége, talán pusztán csak egyfajta bölcs hatalomgyakorlás felelőssége.

Amikor a megválasztott politikusok, képviselők és polgármesterek átérzik a vezetői szerep súlyát és felelősségét: amikor hajlandóak partnerként tekinteni az emberekre ahelyett, hogy birkaként, haszonállatként kezelnék őket.

Amikor a közösség jóléte a cél és nem egy bizonyos felső réteg és a külföldi politika és tőke kiszolgálása. Amikor felülről is elkezdődik valamiféle változás és talán a kettő valahol – egy élhetőbb Magyarország határán - összeér.

Tudatváltás kellene

Nem azt mondom, hogy például a kinti politikai rendszernek nincsenek hiányosságai, hogy tökéletesen alárendeli magát a politika a közösségi érdekeknek, de még azt sem hogy a látszat mögött nem húzódnak meg mégis hasonló hatalmi, gazdasági, politikai és korrupciós játszmák.

Csak azt mondom, hogy azon, ami itthon van, közös érdekünk lenne változtatni. Mert azt gondolom, akik elmentek azok legnagyobb része örömmel jönne haza, amint – a rendszerváltást negyed évszázaddal követően- valamiféle tudatváltás is elkezdődne. Könnyen érhet az a vád, hogy álmodozom. Egy bizonyos: nem én vagyok az egyetlen!

Az, hogy odakint kedvesek, barátságosak és mosolygósak az emberek már szinte fel sem tűnik. Viszont amikor hazajövök, akkor mindig őszinte csodálattal és tisztelettel figyelem azokat, akik itthon tudják megőrizni a mosolyukat, kedvességüket, emberi értékrendszerüket.

Azokat, akik meg tudnak őrizni valamiféle lelkesedést, ezáltal minőséget csempészve társas kapcsolataikba és mindabba, amit csinálnak, dolgoznak. Azokat, akik ebben a rendszerben is becsületesek tudnak maradni… mindenféle kiszolgáltatottságuk ellenére is.

Mert Ti vagytok a hétköznapi hősök, akik élővé és élhetővé teszitek személyes környezeteteket! Az, hogy találkozom ilyen emberekkel itthon valahogy még mindig reményt ad.

Család és barátok, az együtt töltött idő? Egyértelműen ők azok, akiket soha, sehol, senki és semmi nem pótolhat igazán. De azt veszem észre, hogy jobban megbecsülöm őket, mióta elmentem, és jobban meg is mutatkozik, mely barátságok az igazán értékesek az életemben.

Annyira könnyen hagyjuk a mindennapoknak, hogy ellaposítsák a kapcsolatrendszereinket és elfelejtünk igazán örülni annak az arcnak, mosolynak, üdvözlésnek, szeretetet kifejező gesztusnak, amellyel nap - nap után találkozunk. Talán kell a távolság, hogy az életünk értékeit igazán fel tudjuk mérni.

De ha emberek, akkor hiányzott a temető is. Főleg a Mindenszentek időszakában, az emlékezésnek ezen a sajtos közösségi ünnepén. Nem mehettem és nem vihettem a kis saját készítésű koszorúimat, a kis mécseseimet azok sírjaira, akik az életem részei voltak, de már csak ennyit adhatok nekik. És amikor távol vagyok néha-néha összeszorul a szívem ha eszembe jut: vajon lesz –e olyan, akit már csak a temetőben találok meg, mikor legközelebb visszatérek?

Örömmel várni azt, aki elment

Akárhogy is… személyes világunk „tágul”, a határok kitolódnak. Ami rég a falu elhagyását jelentette, az talán ma az ország elhagyása. Lehet vitatkozni arról, hogy ez a tendencia jó vagy rossz, de talán nem érdemes.

Talán sokkal jobb, örömmel hazavárni azt, aki elment… illetve mindig azzal a tudattal és érzésvilággal hazajönni, hogy „én Magyarországon vagyok igazán csak otthon”.

Mi mást mondhatnék még: hálás vagyok, amiért Magyarország a „bölcső”, ahonnan elindulhattam – mint szegény legény a mesében – szerencsét próbálni. A mese végét az élet tolla meg majd megírja.”

A moderálási alapelveket itt találod.