Egészen elképesztő történetek érkeznek a Magyarország és én pályázatra (a héten még várom az írásokat). A mai szerzője, Erzsébet több mint három évtized után volt kénytelen feladni tanári hivatását és vágott neki a határátkelésnek. Tavaly október óta él családjával Angliában. Története minimum elgondolkoztató, de talán több is annál.

Szavazni most is a poszt végén, és a Facebookon lehet.

Írd meg Te is a történeted a pályázatra, amiről minden fontos részletet ide kattintva olvashatsz el! 

UPDATE: Íme, a nyeremények, és a vasárnap estig kitolt határidő. Hogy legyen időtök még írni. :)

„Elárultam, cserbenhagytam, elhagytam a hazámat? Nem, a hazám árult el, hagyott cserben engem.

Harmincegy évig voltam középiskolai tanár. Mindig is tanár akartam lenni, 12 éves koromban döntöttem ezt el, ezt tekintettem hivatásomnak, és szerettem is csinálni.

A tanítványaim szerettek, szigorú, következetes, igazságos tanárnak ismertek, akitől lehet tanulni, és nemcsak tantárgyi ismereteket. Szerették bennem azt, hogy mindig is gyerekpárti voltam, és bírták a humoromat, mert lássuk be, a tizenévesekhez kell a humorérzék.

Miért lettem határátkelő?

Nos, 31 évi kifogástalan és eredményes tanári pályám azzal ért véget, hogy feleslegessé váltam, és többedmagammal lapátra tettek. Választhattam. Kisvárosban éltem egész életemben. Onnan mennem kellett, mert nem tudtam volna elhelyezkedni.

Úgyhogy nemcsak az állásomat veszítettem el, hanem azt a helyet is, ahol születtem, felnőttem, iskolába jártam, és leéltem 54 évet. Ahol szinte mindenki ismert és köszönt, ahol szinte mindenkit tanítottam, vagy tanítottam a gyerekét, testvérét, rokonát. Ahol már a volt tanítványaim gyerekei is tanítványaim voltak.

És persze veszélybe került a nyugdíjam is, mert egyáltalán nem volt biztos, hogy otthon el tudok helyezkedni, hiszen szinte mindenhol tanárfelesleg van. Arról nem is szólva, hogy ha az új munkahelyemet is eléri a létszámleépítés, mert egyre kevesebb a gyerek, akkor onnan nyilván azokat küldik el először, akiknek magasabb a fizetésük és újonnan jöttek.

Mindent egybevéve, arra gondoltam, ha a következő 10 évet megpróbálom valahogy kihúzni a nyugdíjig, majd megnézhetem, miből fogják kiszámolni a járandóságomat. Így aztán lemondtam az élethivatásomról, mert nem akartam a következő 10 évet állandó szorongásban tölteni.

Nem illettem bele a képbe

Nem tagadom, a döntésemben, hogy felpakolom a családot, és Angliába jövünk, benne volt a dac és a keserűség is. Meg az is, hogy a gyerekeket szeretem, de egyre kevésbé szerettem azt, amivé az iskola lett, ahogy a dolgok mentek. 

Aztán benne volt a politika is. Az, amit az elmúlt 25 évben műveltek az országgal és a lakóival. Meg a helyi „politika” is. Nyilván túlértékeltem magam, mert azt hittem, elég, ha a munkámat jól végzem, elég, ha a tanítványaim szeretnek és tanulnak, a szülők elismernek, és örülnek, hogy rám bízták a gyerekeiket. Hát tévedtem.

Nem tudtam befogni a számat, mindig nyíltan elmondtam a véleményemet. És soha nem voltam hajlandó senkinek hajbókolni. Abban, hogy mennem kellett, ez is vastagon benne volt. Kellemetlen volt a jelenlétem, nem illettem bele a képbe.

Nincs bűntudatom, amiért leléptem. Hiszem és vallom, hogy 31 év alatt több értéket teremtettem a hazámnak, mint bármelyik csaló, hazug, képmutató, tolvaj politikus.

Hogy ez nem kellett? Nem vagyok meglepve. Kinek kellenek gondolkodó emberek, pláne olyanok, akik a fiatalokat is igyekszenek kritikus gondolkodásra nevelni?

Mi hiányzik a hazámból?

Jószerével semmi, vagy éppenséggel minden. Persze hiányoznak emberek, barátok, megszokott helyek, esetleg ízek. És persze olyan dolgok, amikhez emlékek kötnek.

Nem mondom, hogy nincs honvágyam, mert ez így nem igaz. Néha az embert egészen váratlan pillanatokban lepi meg a honvágy, az elvesztett dolgok iránti nosztalgia.  A korom miatt amúgy is hajlamosabb vagyok a nosztalgiázásra, mint mondjuk a huszonévesek.

Ennek illusztrációjaként álljon itt egy februári Facebook-bejegyzésem. Változtatás nélkül, úgy, ahogy azt akkor leírtam.

„Tegnap előbb végeztem a munkában, és besétáltam Melton Mowbray-ba a buszhoz. Mivel volt még időm, meg tudtam nézni a St Mary's székesegyházat. Gyönyörű gótikus templom. És azt is megállapítottam, hogy itt a tavasz, mert a templom körül nyílt a hóvirág, a krókusz, sőt tőzikét is láttam, meg virágzó rozmaring bokrot.

Tudom, butaság, de a hóvirág látványa annyi szép emléket idézett, főleg a gyerekkoromból... Emlékszem, naponta kijártunk az udvar sarkába lesni, hogy a cseresznyefa alatt bújik-e már a hóvirág. Aztán a nagy kirándulások a Várdombra, meg Lankócra hóvirágot, tőzikét szedni.

Az is eszembe jutott, amikor a drága húgom elúsztatta a csizmámat a Nagy-árokban.  Meg az is, milyen érzés volt, amikor a hirtelen jött tavaszi melegben levettük a lábbelinket és mezítláb járkáltunk a tocsogós réten. Meg eszembe jutott Sutyor Lajos bácsi (Isten nyugosztalja!), aki szinte minden vasárnap egy falkányi gyereket vitt kirándulni.

Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy ezt valaki megtegye, de vasárnap reggel, 8 körül, ha jó volt az idő, besündörögtünk Lajos bácsiék udvarába, és megkérdeztük: Lajos bácsi, megyünk? És ha igent mondott, akkor indult a riadólánc, 9-10 órára összeverődött Lajos bácsiék udvarán 10-15, néha 20 gyerek, úgy 6-tól 15 éves korig, és elindultunk Lajos bácsiék kertjén keresztül ki a határba.

És az öreg sok mindenről beszélt. Állatokról, növényekről, természetről. Meg arról, hogyan viselkedjünk az erdőben. Hogyan kell biztonságosan tüzet rakni, és hogy soha ne szemeteljünk. Hogyan kell tájékozódni.

Meg egy csomót játszottunk, de olyan is volt, hogy egyik vasárnap láttuk, hogy a forrás elmocsarasodott, következő vasárnap vittünk szerszámokat és kitisztítottuk. Na meg a Várdomb! Aki legurult már tavasszal a várdomb oldalán, tudja, milyen volt gyereknek lenni. Mondjuk télen is jártunk oda szánkózni. És a futóárkok és a bunkerok a berekben.

Nem tudtunk akkor még politikáról semmit, nem tudtuk, milyen elmebeteg ötlet szülte a futóárok rendszert, de nagyon jókat háborúztunk benne. Szóval eljutottam egy gyönyörű gótikus templomtól a Rákosi-érában épült futóárkokig. De leginkább oda akartam kilyukadni, hogy a hóvirágok látványától honvágyam támadt egy picikét. Vagy nem is kicsit...”

Rájöttem, nélkülözhető vagyok

Szóval igaz, némiképp dacból jöttem el otthonról, és új életet kezdtem idegenben. És persze, sok minden hiányzik, néha kicsit elveszettnek érzem magam, hiszen még a nyelvet is most tanulom.

Igen, néha fáj, hogy mindent hátra hagytam, és itt nem a Túró Rudira, meg a jó magyar füstölt kolbászra és nem is a disznótorosra gondolok. Viszont arra is rá kellett jönnöm, hogy tökéletesen nélkülözhető vagyok.

Persze sokan felháborodtak, hogy így jártam, hiszen közismert és népszerű  tanár voltam, sokan sajnálkoztak a helyzetem miatt, de a dolog ennyiben maradt. A saját életemet, sorsomat nekem kellett kézbe vennem, és nem bántam meg a döntésem.

A párom legalább hetente egyszer megköszöni, hogy „kirángattam” ide. Nem álmaim munkáját végzem, de tisztességesen megélünk, és senkinek nem kell ezért hálásnak lennem, legfeljebb a Sorsnak/Istennek.

Tudjátok, az a legszomorúbb ebben, hogy amikor elmondtam, hogy Angliába költözöm, a legtöbb ismerősöm azt mondta: Igazad van, én is mennék, ha mernék/tehetném, de te milyen bátor vagy, hogy ennyi idősen így neki indulsz. Vagy azt, hogy hamarosan mi is megyünk külföldre.

Úgyhogy szerintem nem mi hagytuk cserben a hazánkat, hanem az hagyott cserben minket. A párom azt mondta egy alkalommal: „Tudod, ha már azt is el tudták érni, hogy mi is lepattanjunk, akkor tényleg nagy baj van az országgal”.

AMIT TUDNI KELL A SZAVAZÁSRÓL

A szavazás menete: voksolni a Tetszett vagy a Nem tetszett gombra kattintva lehet.

Emellett szavazhattok a Facebookon is, ott jobb híján a lájkok száma dönt majd.

A szavazás eredményét a megjelenés után 48 órával rögzítem, hogy ne kerüljön előnybe az, akinek korábban jelent meg az írása.

Mivel a két felületet nagyon nehéz összehasonlítani, ezért a sorozat legvégén a 3-3 legtöbb szavazatot kapott írás egy-egy rövid részlettel egyetlen posztban jelenik majd itt meg, és végül az ott kapott voksok döntik el a közönségdíj végső sorrendjét.

Emellett lesz egy másik díj is, azt az az írás kapja, ami a Határátkelőnek a legjobban tetszik.

Mindenkinek felhívnám a figyelmét, hogy az alapcél nem a versengés, hanem az, hogy kirajzolódjon egyfajta kép arról, mit is gondolnak, éreznek Magyarországgal kapcsolatban a határátkelők, hazatérők, vagy az éppen költözést fontolgatók.

Írd meg Te is a történeted a pályázatra, amiről minden fontos részletet ide kattintva olvashatsz el!