Nem tudom hirtelen, volt-e már olyan poszt a Határátkelő történetében, mint amilyen ma következik. Kicsit szkeptikusan kezdtem el olvasni (mint azt majd közületek is gondolom néhányan teszik), de a jelenetek gyorsan beszippantottak. Az írás szerzője, Hóvarjú meghatározása szerint novella, és több hazalátogatás ihlette. A Magyarország és én pályázat tehát még mindig nyitva, a héten még bárki elküldeti írását, és én bátorítalak is titeket erre.

Szavazni most is a poszt végén, és a Facebookon lehet.

Írd meg Te is a történeted a pályázatra, amiről minden fontos részletet ide kattintva olvashatsz el!

(Ózd - fotó: ozd.hu)

I.

A szoros kézrázás mindkettőjüket a régi barátságukra emlékeztette, az együtt eltöltött gyermekkorra. Arra az időszakra, amikor a szülővárosuk zölderdős dombjain rendetlenkedtek és arról álmodoztak, hogy majd mekkora császárok lesznek az életben. Övék lesz a világ és a nyári nap csak nekik fog sütni. Kölykök voltak és naivak, bár Tominak legalább már sok minden összejött, amire vágyott.

Andris kicsit mentegetőzve fordult Tomihoz, amikor a Puskáshoz értek az családi Swifttel, hogy kitegye barátját az autóbusz állomásnál.

- Ne haragudj Tomi, hogy csak eddig tudtalak hozni a reptérről, de a megyematricák miatt mostanában nem igazán megyek Ózd felé, meg most is éppen lógok melóból, de nyugi nem lesz gond, csak szólj, ha jössz vissza, felveszlek itt – mondta miközben még egyszer megölelte a barátját.

- Nem gond, ez is nagy segítség! De mivel tartozok? Mondjad Andris – markolászta esetlenül Tomi a tárcáját. Érezte ő is, hogy furcsa ez a helyzet.

- Hülye vagy? Nem tartozol, meg a céges autó benzinéből megoldjuk okosba egyébként is a haverokkal – kacagott Andris, bár egy kicsit savanyúan, mert tudta, hogy ezzel a benzin biznisszel a munkahelyét kockáztatja, de hát a legkisebb is számít.

- Akkor, szia és köszi!

- Szia, Tomikám és majd visszaadod, ha Angliába járok valamikor – nevetett Andris és a lelket is kitaposta a Suzukiból, amikor elhajtott. Késésben volt.

II.

A régi sárga Ikarusz befordult a megálló helyre és a rázkódások közepette nagyot szusszant, mint egy öreg bácsika egy pipával a szájában, mintha csak azt mondaná: „Bezzeg az én időmben, akkor minden más volt”. Legalább is Tomi ezt hallotta ki a szimpla zörejből. Mígnem ismerős hangot nem hallott a háta mögött.

- Tomaszka te vagy az? Hát itthon vagy drágám mész anyáékhoz hogy vagy életem? – csiripelt egy ötvenes hölgyemény Tamás mögött mindezt egy szuszra.
Tomi lassan megfordult és közben feldobott egy műmosolyt, mert ezt a találkozást most bizony ki bírta volna hagyni.

- Csókolom Kati néni! Igen itthon vagyok, néha haza is kell jönni nemde?

- Busszal vagy? Hát nem jöttek érted, ejnye? Miért nem kocsival jötté, mint az Istvánka barátjai Németországból? Jaj, olyan nagy gyerek vagy Tomaszka, így hívnak az angolok odakint igaz-e? Mondta Istvánka. De hát letörölted az Istvánkát a fészbukró’, aztán nem is igazoltad vissza azt a szegény gyereket, pedig jelölt megint, na, gyere, mesélj milliomos vagy-e már? – ömlött a szó megállíthatatlanul Kati néniből, akit két-három tescós szatyor húzott a földig.

- Hát…

- Na, menjél, folytasd fent! A buszon melléd ülök, osz’ mesélsz! – vágott közbe a hölgy. Tomi pedig érezte, hogy élete egyik leghosszabb 3 órája lesz a következő.

Pedig szeretett volna nyugodtan buszozni és csak nézni a magyar tájat. Főleg a Kékest és Borsod-megye tájait várta. Mire odaér a busz, a nap már alacsonyan lesz és olyankor minden olyan, mintha aranyban úszna.

Csak a feliratokat és a táblákat akarta olvasgatni, miközben tovább suhan vele az öreg busz, mintegy a szemét nyugtatva, hogy végre magyar szavakat lát. Merengeni akart a múlton, ami mindig olyan szép, amikor visszagondol rá a Forest parkban sétálva a feleségével egy eső áztatta angol délutánon. A múlton, ami mindig megszépíti mindazt, amit hátrahagytak és azt, amiért hátrahagyták.

- Hol az asszonykád? Jaj! Tomaszka ugye nem mentetek szét? Mondtam én Istvánkának, hogy ez a külföld széttépi a családokat – károgott Katika.

- Nem, nem, dehogy. Ügyintézés miatt vagyok itthon. Nem is maradok csak három napot. Felesleges lett volna repülnie, meg nem is érte volna meg – tisztázta a helyzetet Tamás.

- Oh, értem! Na, még jó és mit kell intézni? Pénzügyek, mi, Tomaszka? Hozod a milliókat? – kíváncsiskodott Katika pofátlanul és vigyorogva, mintha most pénzosztás következne.

- Az igazság az Kati néni, hogy ez most magánügy – válaszolta Tamás a legnagyobb tisztelettel.

- Jó’ van na, nem kell bekapni az embert, csak beszélgetni akarok. Felvitte a dolgod az az Anglia, már nem is állsz szóba a régiekkel. Istvánkának sem írsz, pedig olyan sokat keres az a gyerek téged – durcáskodott a kellemetlen útitárs – osz’ mégsem írsz neki. Hát azé’ hamar felejtesz Tomaszka ott a távolba – pöfögött tovább a nő – hát együtt jártatok oviba és általános iskolába is.

- Már elnézést Kati néni, de István azzal keresett meg, hogy keressek neki kint munkát, mert kijönne a „csajával”, bár angolul egyikük sem tud. Aztán ha jól alakulnak a dolgok, akkor segíthetnék neki a segélyezést is elintézni kint, mert az egyik haverja is csak „benefittezik” kint. De én erre nem vagyok hajlandó. Nem ezért vagyunk kint a párommal. Azért mentünk, hogy dolgozzunk és nem azért, hogy ingyen éljünk, ahogy az István tervezné. Keresse meg a „benefittes” haverját akkor – borult ki Tomi a hölgyemény támadására válaszul.

- Jó, Tomaszka! Ez van. Úr letté’, értem én! – húzta fel az orrát Katika és az ablak felé fordult tüntetőlegesen, miközben a tescós szatyrokat szorosabbra húzta az ölében, valamit még motyogott, de végül a busz álomba rázta pár kilométer után.

Tamás álma teljesült, most már teljes nyugalomban élvezhette a tájat és a magyar szavak tengerét.

III.

Az ózdi állomásra kanyarodott a busz, amit az ózdiak csak indítónak neveznek. Tomi mosolygott is magában az elnevezésen. Indító! Hát persze, hiszen innen indulnak a buszok, na meg helytörténeti okai is vannak az elnevezésnek; milyen rég nem használta már, kint megkopnak az ilyen szavak.

Hatalmas és sűrű hullámokban érkeztek az érzések és emlékek. Fel is kavarták a lelkét. Az ismerős házak, a helyi arcok, az illatok. A régi gondolatok újra élesedtek, a kora esti fények az a szemében tükröződtek. A torkában dobogott a szíve. A könnyei is útnak indultak, de Tomi legyűrte azokat. Egy férfi nem sír egy kis hazalátogatás miatt! Katika se zaklatta már, mert korábban leszállt.

Istvánka várta egy buszmegállóban, fehér atlétában és rövidnadrágban valamint egy szál papucsban egy öreg Ladának támaszkodva. Arra azért ügyelt a srác, hogy a Ladából a Kis grofo bömböljön, hagy lássa a busz minden utasa mekkora forma ő! A motorháztetőre kirakva egy iPhone és egy Redbull. Mert hát telik! Így raj az ember nemde?

- Csomag! – törte meg Tomi merengését egy nyers hang.

- Elnézést? – kérdezett vissza Tomi a buszsofőrnek, aki még mindig napszemüvegben ült a volán mögött, bár a nap már rég lement.

- Ne felejtse a csomagot kivenni, mert megyek tovább.

- Oh, igen, köszönöm, hogy szólt. Kedves öntől. További kellemes utat. – jegyezte meg Tomi a megszokott udvariassággal, amit Angliában oly szeretettel használnak az emberek. Nem is tudott a buszsofőr hirtelen mit kezdeni a kedves szavakkal, csak feltolta a szemüveget az orrán és egy szelíd mosolyt biggyesztett az orra alá. Talán arra gondolt, hogy ki ez a majom… „Kedves öntől” hahaha, ki beszél ma már így...

Tomi taxiba vágta magát és bediktálta a címet a sofőrnek és arra kérte, ha lehet, akkor ne siessen.

- Nem Ózdon lakik már, látogatóban van igaz? Pesti? - próbált társalogni a taxis.

- Nem! Külföldön élek.

- Anglia! Fogadjunk, hogy ott! A ruhád elárulja – váltott át a sofőr tegező hangnembe izgatottságában.

- Igen – mosolygott Tomi, miközben párás szemmel nézegette a várost.

- Gondoltam! A lányom is ott él. Londonban van. Könyvelő. Okos lány. A pasija angol, de jó gyerek amúgy az is. Úgy nézel ki te is.

- Tényleg? – kérdezett vissza Tomi mosolyogva, miközben azon morfondírozott, hogy most ezt bóknak vagy sértésnek szánta végül is a taxis. Már soha nem derül ki.

- Itt kinyomom az órát, a végét megkapod ajándékba és akkor így megáll két ezresbe a vége oké? – próbált kedveskedni a férfi.

- Nem szükséges, de nagyon kedves, jól esik – válaszolta Tomi, miközben arra gondolt, hogy az egész utat 4-5 fontból megúszta. Már el is felejtette, hogy milyen kicsi is Ózd. Nem túl drága, ha taxizni akar az ember. Vajon ez a kis taxizás mennyi lett volna Angolhonban? Bár legalább ott megengedheti magának az akinek van munkája és rendszeres fizetése, hogy néha taxizzon.

- Áhh, tudod hiányzik a lányom. Rossz, hogy kint él. Vagyis neki jó, csak nagyon távol van. Már a fél város kiutazik lassan – sopánkodott a taxis – bár nem is csoda. Nincs itt semmi, de nem csak itt. Az egész ország már halott. Mindenki elszegényedik körülöttem is. Már szavazni se tudsz kire. Mer’ hát kire? Vagy lopnak csak, vagy a Jobbik van még, azok még nem kormányoztak, de azok meg szélsősök, azt mondják legalább is, de leszarom. Lehet, kimegyek a lányom után. Nem vagyok még csak 52. Igazam van? – nézett kérdően a férfi Tomira.

- Politika. Utálom én is, de váltani soha nem késő, az igaz – jegyezte meg Tomi faarccal. Sosem izgatta a politika, majd kifizette a sofőrt és elbúcsúztak.

IV.

Az otthoniak már az ablakból várták Tomit. Az anyukája és nővére családja meleg fogadtatásban részesítette. Terülj-terülj asztalkám volt a legfinomabb magyar finomságokkal. A családi együttlét átcsapott az éjszakába.

Sztorik itthonról és sztorik külföldről, mint akik évek óta nem beszéltek, pedig tegnap beszéltek utoljára Skype-on. Mégis, a személyes csacsogás varázsa más. A közelség, az érintések, azt egy monitor nem adja vissza.

Tomi másnap a nyakába vette a várost. Gyalog. Nem akart vezetni egyáltalán, pedig fontolgatta az autóbérlést, de már beleégett a baloldali közlekedés az agyába és nem akart kockáztatni. Már az első zebránál is zavarban volt, hogy merre nézzen szét először.

A lassú és bámészkodós séta végén beért a polgármesteri hivatalba, ahova az ügyintézés szólította. És bár azt gondolta, hogy félóra elég lesz, de a második óra végén örömmel nyugtázta, hogy a hazai rémhírek az ügyintézésről részben hamisnak bizonyultak. Hosszúnak hosszú volt, de az ügyintéző jól végezte a dolgát, habár meg kell jegyezni, hogy gyerekkori jó barátja volt a hölgy, mint ahogy Andris is.

Tomi még kóborolt egy kicsit a városba és csodálkozva látta, hogy a régi üzletek üresek és zárva vannak. A kedvenc helye is zárva, csak egy tábla az ajtón: Eladó/kiadó!

Sokat variált, hogy belátogasson-e a régi munkahelyére, ami az egyik áruház volt. Végül úgy döntött, hogy nem megy be. Túl fájdalmas lenne. Nem a szép és romantikus emlékek miatt.

Tomival sokszor megesett, hogy az éjszaka közepén izzadtan és rémülten pattant fel az ágyában. Azt álmodta, hogy még mindig otthon dolgozik. Ilyenkor mindig örömmel tudatosította magában, hogy már Angliában él. A munkahelyén szeretik és ő is szereti azt és az anyagiak miatt sem kell többet aggódnia. Bár ezt 28 évnyi magyar élet után nehezen hiszi el az ember magának. Nehéz felfogni még mindig, hogy 3-4 év alatt sokkal többet épített fel odakint, mint amit itthon elért előtte.

Ha itthon marad, talán most ő is Kati néni Istvánkája lenne. Papucsban, zokniban és várná, hogy a világ megváltsa az életét.

Közben az eső eleredt és az emberek szaladni kezdtek Tomi körül, hogy beugorjanak egy száraz helyre, csak Tomi sétált tovább teljes nyugalomban. Ez eső? Ez csak esőcske, meg sem kottyan egy angliai magyarnak.”

AMIT TUDNI KELL A SZAVAZÁSRÓL

A szavazás menete: voksolni a Tetszett vagy a Nem tetszett gombra kattintva lehet.

Emellett szavazhattok a Facebookon is, ott jobb híján a lájkok száma dönt majd.

A szavazás eredményét a megjelenés után 48 órával rögzítem, hogy ne kerüljön előnybe az, akinek korábban jelent meg az írása.

Mivel a két felületet nagyon nehéz összehasonlítani, ezért a sorozat legvégén a 3-3 legtöbb szavazatot kapott írás egy-egy rövid részlettel egyetlen posztban jelenik majd itt meg, és végül az ott kapott voksok döntik el a közönségdíj végső sorrendjét.

Emellett lesz egy másik díj is, azt az az írás kapja, ami a Határátkelőnek a legjobban tetszik.

Mindenkinek felhívnám a figyelmét, hogy az alapcél nem a versengés, hanem az, hogy kirajzolódjon egyfajta kép arról, mit is gondolnak, éreznek Magyarországgal kapcsolatban a határátkelők, hazatérők, vagy az éppen költözést fontolgatók.

Írd meg Te is a történeted a pályázatra, amiről minden fontos részletet ide kattintva olvashatsz el!