Az eheti blogajánlóban lesz minden, mint a moziban, utazunk buszon Indonéziában, ellátogatunk egy kis orosz faluba, amely zseniális ötlettel tette magát híressé, végül egy rövid bejegyzés erejéig visszatérünk még a Menjek/Maradjak londoni epizódjához.

Először Indonéziába látogatunk el, méghozzá a Végtelen talán blog segítségével. Kiderül, milyen logika mentén (a nők védelmében!) kell külön utazni a két nemnek a buszon, illetve mely esetekben lehet keveredés.

„A buszra szállás egyébként is érdekes, mert minden út kb. hatsávos és gyaloghídon lehet átmenni az egyik oldalról a másikra és néha lehet a két sáv közé menni, ahol egy kis bódéban várni a buszt.

Ami aztán jön is, gyakran és fürgén, de irtó rozogán és az egész olyan furcsa, mert valahogy a busz aljában lehet a motor, ezért az ajtajai úgy egy méterre vannak a földtől és lám, mi is olyan magasan vagyunk, mert, míg előtte észre sem vettem, de ugyanolyan magasan vagyunk a kis fémbodegában. Ki van ez találva!

A busz hangja irtózatos, zörög, zötyög, pont, mint a thai, de talán rosszabb, mert itt, Indonéziában minden egy kicsivel rosszabb állapotban van. No és mikor felszállunk, én megyek előre és balra veszem az irányt, ott megállok három férfi előtt, akik egyesével ugrálnak fel, hogy átadják a helyet.

Mindjárt leszállunk, így maradok inkább állva és így pont a szemem elé kerülnek azok a kis aranyos rajzocskák, amik a buszokon lenni szoktak, hogy mit nem szabad és mit ajánlatos. (...)

Thaiföldön már különösképpen megkedveltem ezeket a jeleket, mert van ott látható, hogy az állapotos néni és a kisgyerek mellett hogy add át a helyed a szerzeteseknek, sőt, a vonaton külön padjaik vannak a narancssárga lepedőbe öltözött, mezítlábas szerzeteseknek és a repülőn is ott mehetnek be ahol a repülőgép személyzet.

No, itt lássuk csak mi a helyzet, van nénike, akinek át kell adni a helyet és nem szabad hangosan zenét hallgatni, és meghúzni a lányok szoknyáját… MI?

- Mi ez, Kikki? Mit jelent ez a rajz?

- Hát, hogy nem szabad zaklatni a nőket – magyarázza határozottan és én harsányan nevetek, amin nem csak ő lepődik meg, hanem az összes körülöttünk álló férfi, akik árgus szemekkel néztek eddig is.

- Még jó hogy nem szabad…- mondom bocsánatkérően – de hogy ezt ki kell írni…

- Csak itt van ez, a férfirészlegen – válaszolja magyarázatképpen Kikki.

- Férfi részlegen? – gyanakodva körülnézek, és akkor látom, hogy csak férfiak vannak körülöttünk, sötét bőrű, sötét arcú, kíváncsi tekintetű férfiak, akik hol lopva, hol kendőzetlenül bámulnak. (Hoppá! Talán épp amiatt, hogy rajtunk nincs kendő).

- Igen, ez a férfi részleg. Te ide kanyarodtál, amikor felszálltunk. Itt csak férfiak vannak.

- Dehát miért nem mondtad? Akkor menjünk át…

- Nem kell. A nők általában a busz elejében vannak, de oda nem mehet férfi. Viszont a busz hátsó részébe jöhet nő, ha nem fér el az első részben. Viszont fordítva semmiképp. Így védik a nőket! – mondja és én próbálom érteni a lényeget, de nemigen megy.”

A teljes posztot ide kattintva olvashatjátok el.

A cár és a malac

Indonézia után jóval hidegebb vidékre utazunk, méghozzá Oroszországba, márpedig ha Oroszország, akkor Káma-túra blog. Legutóbbi posztjukban egy érdekes kirándulás történetét mesélik el, amiből az is kiderül, milyen kevés elég ahhoz, hogy egy leleményes település turistaattrakciót varázsoljon magából.

„Félnapos kirándulásunk helyszíne Jaksur-Bodja volt, ahová az egyetem buszával vittek el minket. A falu kb. 40 percnyi autóútra fekszik Izsevszktől északra, a Glazovba vezető főúton.

Jaksur egyetlen dologról nevezetes: 1824. október 23-án néhány órára megállt itt I. Sándor cár, hogy lovakat cseréljen, miközben Izsevszkbe igyekezett gyárlátogatásra. Ezt a jelentéktelen eseményt viszont a falu maximálisan kihasználta arra, hogy saját imázst építsen belőle.

Buszunkkal egyenesen a kis főtérre érkeztünk, ahol kiszállva valami furcsa acélinstalláció látványa tárult elénk, de mielőtt még tökéletesen értelmezni tudtuk volna a művet, egy katonai maskarába öltözött fickó a hasára lógó kihangosító készülék segítségével üdvözölt minket, és I. Sándor cár néven mutatkozott be.

Ettől a pillanattól kezdve egy perc nyugtunk se volt, Sándor cár folyamatosan instruált minket, mintha tényleg az alattvalói lennénk, és vagy 20 perces tárlatvezetést tartott az egyébként maximum 100 m2-es kis terecskén. (...)

Kis félkörbe álltunk, hogy megcsodálhassuk a bőséget és gyerekáldást hozó malackát. Ahhoz, hogy a kis állatka kifejthesse jótékony hatását, meg kellett volna lovagolni őt. Páran meg is tették, bár nekem nehezen ment bele a fejembe, hogy a -15 fokos bronz malacon való üldögélés hogyan hat pozitívan a termékenységre. Na, mindegy, ezen ne akadjunk fenn! (...)

Mindezek után azt hittem, hogy a kijárati kapuval szemben lévő Vkúsznüj Dom közértben folytatódik a tárlatvezetés, vagy egyenesen az emeleti Orosz Mezőgazdasági Bankba terelnek minket, hogy ízibe’ nyissunk egy bankszámlát Sándor cár tiszteletére. Szerencsére ilyen nem történt, csak az elmaradhatatlan közös fotózkodás volt hátra a hintóval és a cárral.”

No és még egy csomó minden, amiről az eredeti posztban olvashattok ide kattintva.

Nem burkolt propagandafilm

Végezetül még egy ajánló erejéig térjünk vissza a Menjek/Maradjak londoni epizódjához (ami a napokban lett teljes egészében elérhető az Indavideón, miként arról mi is beszámoltunk), méghozzá ezúttal inkább filmes szemmel megközelítve a Filmkocka blog interpretálásában.

„New Yorkra és Londonra is a „beszélő fejek”, valamint a „saját közegében való mutatás” a jellemzőek, de mivel mindkét esetében kiváló a fényképezés, remekül jellemzik a nagyvárosokat a különböző utcai életképek, time-lapse-felvételek, és általában véve nagyon jó a szerkesztés, sem képileg, sem tartalmilag nem válik unalmassá, és persze demagóggá sem, annál is inkább, mert néhány szereplő a forgatás óta visszaköltözött Magyarországra, szóval szó sincs arról, hogy ösztönöznék, bátorítanák, rábeszélnék az embereket, hogy „jöjjetek ti is!”. Épp ellenkezőleg, a szereplők őszintén beszélnek a nehézségeikről - de a sikereikről is.

Szakmai és személyes okok egyaránt elhangzanak, viszont egyetlen szóval sem említik a hazai politikai palettát, nem szidják a rendszert, sem senkit és semmit, vagyis az alkotók nem valamiféle burkolt propagandafilmeket készítettek, pedig a témában simán benne lett volna ennek a lehetősége.

Néhány spontánnak szánt párbeszéd szemmel láthatóan meg van rendezve, de alapjában véve minden megszólaló hiteles személyiség, jókat és elgondolkodtató dolgokat mondanak. Különösen megható Niki azon jelenete, melyben Radnóti Miklós Nem tudhatom... című verséből idéz. (…)

Sajnos az utóbbi időben jelentősen növekszik azok száma, akik a nyugodtabb közhangulat, az élhetőbb környezet, a biztos megélhetés reménye és a kiszámítható jövőkép miatt kerekedtek fel, ez pedig sokkal komolyabb problémát jelent a „kibocsátó” országok számára, mint azt a kormányok valaha hajlandóak volnának beismerni.

A gazdasági elvándorlás egy tünet, ami olyan gondokra hívja fel a figyelmet, melyeket nem szabad a szőnyeg alá söpörni. Persze ettől meg lehet tenni (és meg is teszik), de ez csak rövidtávon jelent „megoldást”, néhány évtized múlva viszont rendkívül komoly gazdasági és társadalmi problémákat fog okozni.”

Minden továbbit a Filmkocka blogon olvashattok el.

A moderálási alapelveket itt találod.