Minden határátkelő életében eljön az a pillanat, amikor rádöbben, hogy ez most komoly és tényleg elhagyta az országot, tényleg berendezkedett egy teljesen új életbe, és ez egy állandó dolog. A személyes tapasztalat azt mondatja, hogy ez a pillanat mindenkinek máskor érkezik el: eljöhet akkor, amikor nekiindulsz az összepakolt csomagokkal, eljöhet akkor, amikor pár nap után felébredsz egy teljesen idegen helyen, a családod több ezer kilométerre tőled és azon töprengsz, mi a fenét is keresel itt, és eljöhet persze hosszabb idő után is és még csak nagy pillanatok sem kellenek hozzá.

Az előző sorokban leírtak miatt találtam érdekesnek az ír Jennifer O’Connell írását a The Irish Timesban. Jennifer immár 19 hónapja élt külföldön, amikor elérkezett számára az a bizonyos perc, ráadásul egy teljesen triviális esemény kapcsán.

Ő és férje először 9 hónapra költöztek Ausztráliába, aztán ez a sydney-i időszak egy évre egészült ki, majd egy hatalmas vargabetűvel állandó kaliforniai munkává vált a párja számára.

Ekkor még mindig nem érezte a véglegesség súlyát, mi több, még akkor sem, amikor a kislányuk ugyanabban a hónapban kapta meg az ausztrál születési anyakönyvi kivonatát és az amerikai vízumot.

Még akkor sem jött el a pillanat, amikor úgy döntöttek, eladják dublini házukat, különösen, hogy sikerült jó áron megszabadulni az adóssággal terhelt ingatlantól – mint Jennifer O’Connell írja, ilyen szempontból mindig is gyakorlatias volt.

A rádöbbenés perce még akkor sem érkezett el, amikor a kislánya tökéletes amerikai akcentussal tálalta kiselőadását Rosa Parksról az iskolában – ám egy triviális pillanat végül meghozta az áttörést.

Egyik nap ugyanis levelet hozott a postás, méghozzá Dublinból. A régi házuk új tulajdonosa küldte, benne egy csomó, Jennifer nevére érkezett levéllel. Innen átadom neki a szót: „A nagy része levélszemét volt, olyasmi, ami ha Dublinban vagyunk, azonnal a kukában végezte volna. Ott álltam a konyhapultnak támaszkodva, és rádöbbentem, hogy ezek egy olyan élet darabjai, amely már nem az enyém. Soha ne gondoltam volna, hogy az ember elérzékenyülhet egy Tesco Clubcard voucher látványától, vagy egy szemvizsgálatra emlékeztető levéltől. A leveleket a mai napig nem dobtam ki”.

Nektek melyik volt az a pillanat, amikor rájöttetek, hogy itt többről van szó, mint ideiglenes külföldön tartózkodásról? Egyáltalán: elérkezett már ez a pillanat? Ezt a kérdést tettem fel a Facebookon, elég sok válasz érkezett, ezekből válogattam ki egy párat, majd átadom nektek a szót.

Magyar rendszámok és egy laptop

Akkor, amikor először nem azon gondolkodtam, hogy mikor megyünk legközelebb „haza”. Mert már nem ahhoz mértem mindent, nem hasonlítgattam az árakat, nem a különbségeket néztem. Amikor külföldön autózva már nem a magyar rendszámtáblákat kerestem. Ami máig hiányzik Magyarországról: a könyvesboltok.

Nekünk sem kellett sok, hogy beilleszkedjünk, otthon érezzük magunkat. Pontos pillanatot nem tudok mondani. Ugyanakkor sok új embert ismertünk meg, kialakult egy új társaság is, ami nagyon fontos. Nyitottnak kell az újra, a változatosságra.

Amikor a szüleim megkérdezték, hogy mennyiért vettem a laptopomat… és csak akkor kezdtem átszámolni forintba. Amikor nem forintban néztem többé az árakat… akkor váltam végképp határátkelővé.

Mikor minden bútoromat eladtam, elajándékoztam és az albérlet is fel lett mondva. Sokat sírtam miatta, lelkileg megszenvedtem. Mérlegelni kell, ha csak évente 2-3 alkalommal tudsz hazamenni.

2006 szeptemberében, amikor a nagy tüntetés és balhé kitört. Rájöttem, hogy úgy néz ki, maradni kell. Otthon csak egyre rosszabb lesz – és az lett.

Látogatóban otthon, elindulva haza

Tíz éve dolgozok külföldön, de még mindig vágyok haza!

Amikor Magyarországon azt mondom a szüleimnek, hogy megyek „haza” Írországba.

Amikor épp „otthon” vagy látogatóban, de alig várod, hogy „haza” menjetek.

Amikor először úgy ereztem, hogy Magyarországon meglátogattam a családom, aztán visszajöttem haza. Elég furcsa volt, de érthető. Saját kis kuckóm lett, ami csak az enyém, a barátaim is itt vannak már, a munkám is, minden. Ami még ennél is furcsább, hogy mindezek ellenére mindig is úgy ereztem, hogy ez nem a végleges hely. A véglegest megtaláltam tavaly, és hamarosan költözöm is. Na, az már nagyon hazamegyek lesz.

A jövőmet kétlakiként képzelem

Akkor kezdtem otthon érezni magam igazán, mikor kiköltöztem. Ha őszinte akarok lenni, a magyarországi életkörülményeim nem tették lehetővé azt, hogy otthonomnak érezzem az országot, ahol megszülettem.

Igen, ma, tegnap, bármikor, amikor a gazdag és hideg arcokat néztem az operában, vagy amikor a szegény, színesbőrű (fekete, indián) vagy akár lengyel vagy akár magyarországi magyar arcokat nézem, és úgy érzem, sose lesznek barátaim, bár szeretném, és hogy a legközelebbi emberi kapcsolataim csak a gondozott klienseimmel lesznek, akkor nagyon elérkezik a tudatomhoz, hogy idegen vagyok itt. De nagyon tanulok angolul, hogy minél inkább be tudjak illeszkedni. A jövőmet kétlakiként képzelem el, egyszer itt, egyszer Erdélyben. Itt nem nagyon van, akivel megosszak ilyeneket, hogy „hull az eső, nőll a gomba, én csak baktatok magamba, szembe velem jön a múlt, nem volt ilyen bonyolult. Félted-e az életedet, kérdi a kolbász az ebet, de az nem szól, ezek szerint, megette a koleszterint”. (Sebő Ferenc, azt hiszem.)

Most pedig ti jöttök: szóval mikor éreztétek először úgy, hogy nem csak elköltöztetek, de igazán határátkelők lettetek? Egyáltalán volt-e ilyen pillanat?

A moderálási alapelveket itt találod.