Meglehetősen távoli tájakon kalandozunk ma, hiszen ellátogatunk Új-Zélandra, hogy megismerkedjünk egy felmondás történetével (engem az a mondat ragadott meg a legjobban, hogy „Méltóság magammal szemben, alázat a munkával.”), aztán elmegyünk Alaszkába a nagyon hidegbe (vaxolunk is egy jót!), végül irány egy indiai lagzi.

Egy felmondás történetét meséli el a Hortobágyi Rántott Vombat blog, szerintem tanulságos (és tartok tőle, nem kifejezetten ritka) történet. Az alaphelyzet: szerzőnk egy kávézóban cukrászként dolgozva nekiállt elmosogatni öt tányért, amit nem kellett volna, így aztán a kiállhatatlan Chef üvöltözni kezdett vele. A vége azonban jó végkicsengésű, a Chef is jó fej volt, és vissza is várják... éljen tehát a pozitív hozzáállás!

„Én vagyok a harmadik ember, aki a Chef stílusa miatt mond fel. Elődeim közül volt, aki egy napig bírta, volt, aki két hónapig. Harmadik hónapos időmmel csúcstartó vagyok.

Engem viszont szeretnek. Jó, a manager vélhetően csak a befektetett energiát sajnálná veszni, de az összes többi kollégám, beleértve a helyettest is, szeret. És most megy a kampány, hogy megtartsanak valahogy.

Így történt hát, hogy én felmondtam, ők adtak egy szerződést megszüntető papírt (WHS miatt 3 havonta le kell zárnunk a jogviszonyom), és közben várnak vissza a vakációm után. Értelmezd! Nekem se megy…

Működik viszont a vonzás törvénye. Itt is, most is. Kb. két és fél hónapot agyaltam rajta, hogy fel kéne mondani, de 1. engem nem abból a fából faragtak, aki feladja, 2. a három hónapot meg akartam várni, hogy legyen referenciám és a CV-mben jól mutasson.

Gyakorlatilag sírva vágtam a centiket e péntekig, úgy voltam vele, hogy csak addig éljem túl, míg Jucó barátnőm ideér, és végre ismét utazhatok. Ahhoz viszont pénz kell. Meg nekem kell itt egy normális meló. Ahhoz meg kiwi munkatapasztalat és referencia.

Most mindenem van. Kihúztam a három hónapot, már csak 2 nap van belőle (óóóóóóóóóóóriási ugrabugra!), gyakorlatilag ezzel a tapasztalattal most bármilyen kávézólánchoz bejuthatok szakácsnak/cukrásznak és megszerettek annyira, hogy remek referenciákkal is bírok. (...)

Most úgy fest az ábra, hogy bár felmondtam, valószínűleg mégis lesz munkám, ha visszajövök. Én hoztam meg ezt a döntést, hogy nem kérek a Chef-ből többet és nem fordítva. Méltóság magammal szemben, alázat a munkával. Nem fordítva!”

A teljes történetet természetesen ezúttal is az eredeti blogon olvashatjátok el, ide kattintva.

Pályaszállás

Mai következő történetünk Alaszkában játszódik és egy új blogot mutatkozik be. Az Alaszka Anatómiája szerzője lassan egy éve él már Fairbanksben. Ismerkedjetek meg egy -42 fokban bemutatott síelés történetével!

"Az új kecóba költözésem után, valami lányos zavaromban nekiindultam az utca túloldalán található erdőségeknek. Ez a terület az egyetemhez tartozik, tele van mindenféle zegzugos utakkal, tóval, bociszarvassal, mókussal, meg a szúnyogok.

Gondoltam én ostoba, mivel eddig csak a nyári szezonban evett oda a fene, ami annyit takart, hogy 10 perc hadonászás és a szükséges mennyiségű vér leadása után (mármint a kis rohadék, mindent beborító, tetves vérszívó dögöknek) ki nem jöttem a sárból, hogy akkor köszönjük ennyi vót az erdőben bóklászás. De, mint sok minden itt a sarkkörön, csak a hidegben mutatja meg az igazi arcát… (...)

Szép lassan lecserélgettem a ruházatomat, pl. épp múlt szombaton futottam bele egy használt túrafelszerelés vásárba, vettem egy sarki expedíciós tollkabátot (az eddigi 800-as tolltöltetű, extrém kabátom kis nyári pantalló mellette…), meg a rendes bakancs, mint a múltkor kifejtettem, s egyebek.

Na, múlt vasárnap, rendrakás után kinézek, ajnye a zanyád, de szépen süt a nap, menjünk már tesztelgetni a -42 fokba! Felkapom a felszerelést, a fényképezőt a kabát alá, szigorúan (múltkor sarki fény leképezése közben 10 perc alatt fagyott nullára az akksi), majd uccu neki hadd szaladjon, átmentem a túloldalra…

Na, itt kellett azt mondanom, hogy ó én állat, ó én idióta, hogy ezt eddig nem! Nem is ropog ez a száraz hó, hanem csikorogva peng a lábad alatt, mindent beborít a csillogás, a kristálytiszta, jéghideg levegő, az erdő tele tökéletesen karbantartott sífutó pályákkal, stb.. (...)

Mint a szélütött tekeregtem összevissza, kiderült, a pálya egy része egy befagyott tavon megy keresztül, közben meg a nap már lefelé tartott (tudom, a súrlófény, meg a nyálas téli képek, duguljak már el), szóval megint egy mesevilággal lettem gazdagabb. Ahogy otthon a tavaszt szoktam várni, most azt számolom, hogy vajon még hány hétig tart ez a csoda?

Miután csöpögősre pislogtam magam, hazaballagtam és „mint dámszarvas, kit seggbe lőtt az ármány” azzal a lendülettel elmentem sífutó felszerelést venni magamnak. (...)

Suhanásilag persze még kis gondok vannak. Amikor vettem a lécet, kérdeztem az idiótát a boltban, hogy hogyan állunk a miként vaxolunkkal? Ó, az nem kell, mert ez gyárilag, meg különben is nem megyek én annyit, majd jövőre egyszer kicsit mögtaknyújuk, oszt jó lesz a’.

A „halk suhanásnál” néztem, hogy mindenki milyen könnyedén csúszik egy lökéssel, émmeg alig. Ekkor derengett, hogy a srác a bicikliosztályról jött át a lécet eladni, valami móka lesz itten...

Ma letámadtam a főnökömet, aki reggel épp sífutásilag jött dolgozni (elég sokan nyomják, teljesen hétköznapi, hogy a léc az irodádban áll), hogy akkor tekintsd a cuccost, kell-e vax? Elfelejtettem, hogy a jóember 3-szoros amerikai szánhúzóbajnok, plassz sífutásban is képben van.

Ekkor jött egy cirka 2 órás szakértés a vaxolás mikéntjéről (fluoridos, nem fluridos, nagyon hideg porhó, nagyon hideg nem annyira porhó, épp csak -3 és -5 fokos hó, szal végtelen variáció), elmesélte, hogy a szánhúzó versenyeken (is) ez már űrtudomány, neki pl. két versenye múlt azon, hogy egy norvég haverjától kapott egy speckó suvickot (az olimpiai csapatuk használja, nem adnak senkinek), mert ezzel tudta 10 mp-el nyerni a versenyt. úgy, hogy mérföldenként 0,2 mp-et jelentett a vax…. Elmondása szerint egy komolyabb sífutó kb 3000 és 4000 dállár között költ vaxoló cuccokra. (...)

Na, a szakértés vége az lett, hogy inkább elvittem a Goldstream Sportsba a lécet, ahol felhomályosítottak, hogy ne is csodálkozzak, hogy nem haladtam, mert a léc jelenleg olyan a hónak, mintha frissen fűrészelt fenyőlécet simogatnék száliránnyal szemben. Két napig tart az alapozás, ez két, „kemencében” ráolvasztott réteget jelent (két, egy-egy éjszakán át tartó hőprogrammal csinálják), ez 2×25 peták lesz.”

Ha további részletek is érdekelnek, és szívesen nézegetnétek szuper havas alaszkai képeket, ne habozzatok kattintani!

Bazi nagy indiai lagzi

Végül de nem utolsósorban irány India, ezen belül is egy hely lagzi, méghozzá a David Around the World blognak hála.

„Egy indiai életében valószínűleg az esküvő a legfontosabb esemény, ezért meg is adják a módját. Lehet, hogy közben a család egész vagyona rámegy, de az nem számít.

Február 10-én részt vehettem egy indiai esküvőn, amire a meghívásomat furának tartottam, tekintve, hogy nem túlzottan közeli ismerős, aki meghívott, és még nem is az ő esküvője volt, hanem a húgáé/nővéréé. (...)

800-1000 ember volt hivatalos, bár szerintem nem voltunk annyian. Volt mindenféle ruházatú ember: öltönyös, prosztó (bár azok lehet, hogy a munkások voltak), sok indiai ruhában feszítő nő, lány és gyerekek, valamint európai ízlésnek is megfelelően felöltözött fiatalabb nők.

A meghívó szerint már 5-kor kezdődött a program, nekem azt mondták, hogy 7-re menjek, amikor elvileg kezdték a svédasztalos vacsorát szolgálni. Végül háromnegyed 8-ra értem oda, mert egy kis időbe tellett előkeríteni a caretaker-t, hogy segítsen virágot szerezni. Mégsem mehettem oda üres kézzel. (...)

8 körül még semmi esemény nem volt, és akkor azt mondták, hogy még kb. két óra mire kezdődik a „show”. Semmilyen zene sem volt, legalábbis nem tűnt fel.

Ugyan többször is ajánlgatták, hogy egyek, de ezt nem tettem: 1, mert indiai (és bizonyára erősen fűszeres); 2, mert vegetáriánus kaja volt csak. Csak gyümölcsöt ettem, de azt sem sokat. Sajnos alkohol sem volt, úgyhogy én készültem egy kis whiskey-vel magamnak, amit még az ide úton szereztem az Emirates járatomon. Ezt szépen elkortyolgattam a majdnem két óra alatt, amíg várakozni kellett. (...)

Szóval az este 5 órából fél 10 lett, mire megszólaltak a dobok a bejáratnál, és elindult a körmenet a dobosokkal, a táncolókkal, a lámpahordozókkal és a lovon ülő vőlegénnyel. (...) Mire beért a vőlegény, addigra a menyasszony is előkerült, és bár sajnos nem tudom, hogy pontosan hogy is történik maga a holtomiglan-holtodiglan eskütétel, de ha jól láttam, valami virágfüzért akasztottak egymás nyakába. Azt nem tudom, hogy volt-e gyűrű. (…)

Összességében érdekes volt egy ilyet látni, de nekem túl hosszú volt, főleg, hogy nem társasággal mentem. Ma rákérdeztem a menyasszony bátyjánál (aki meghívott engem is), és természetesen ez (is) egy elrendezett házasság. Kollégák a képről megállapították, hogy valószínűleg ez egy alsó-középosztály család rendezvénye volt.”

További részleteket és képeket az eredeti posztban olvashattok és láthattok.

A moderálási alapelveket itt találod.