Ma folytatódik Dóri angliai története (a kezdetekről ebben a posztban olvashattok, szerintem érdemes a mai előtt elolvasni annak, aki anno nem tette, vagy elfelejtette már), melyből megtudjuk, nehéz kenyér az au pairé, lesz benne egy, az angol humort idéző kutyás kaland, és az is kiderül, hogy amikor már jól mennek a dolgok, akkor is közbejöhet a legváratlanabb fordulat.

(A kép illusztráció)

„Az előző posztban említett „kedves” családnál telt az időnk. Reggel irány a suli a kislánnyal (9 éves), takarítás, főzés, mosás, délután fölvenni... Akármennyire is igyekeztem beszélni vele, semmi nem használt, próbáltam különböző játékokat, gyöngyfűzést, de semmi.

Egy délután, ahogy ültem lent a nappaliban a lányokkal, elkezdtek rólam úgy beszélni, hogy két méterre voltam tőlük. A kicsi ezt mondta: „Milyen hülye ez, hogy nem beszél angolul, alig várom már, hogy elmenjen”.

Persze én értettem, azzal nem volt gondom, csak a válaszadással. A szülőket persze nem érdekelte semmi. Ők későn jártak haza, mivel professzorok voltak.
Ha este szabad lettem időben, akkor órákat sétáltunk London utcáin és arról beszélgettünk, hogy milyen házunk lesz.

Többnyire a hétvégék is így teltek, mivel legtöbbször péntek és szombat esténként is vigyázni kellett a lányokra. Maradtak az esti meghitt séták. A párom is egy családnál élt, ott fiukra kellett vigyáznia, pár hónap elteltével megengedték, hogy estig ott maradjak, ha délután esetleg hamar végeztem.

Az utolsó csepp a pohárban

Teltek a hónapok, de végül is szerintem ez a bizonyos eset tette fel a pontot az i-re. Egyik délután, ahogy jöttünk haza az iskolából (persze a kezét nem lehetett fogni a kislánynak, mert ciki) szinte dührohama volt. Valami történt az iskolában, de hiába kérdeztem, nem mondott semmit, csak szaladt hazafelé én meg utána, hogy lassabban.

Jött egy nagy kereszteződés, ő pedig pár lépéssel járt előttem. Hiába kiabáltam rá, hogy várjon meg, lelépett a járdáról, nagy fékcsikorgás. Hála az égnek, megállt a sofőr. Én azt hittem, a helyszínen felképelem. De ő mit sem vett föl az egészből, hazáig meg sem állt, csak annyira, hogy kinyissam az ajtót.

Én pedig még mindig remegtem a történtektől. Mi lett volna, ha a kocsi nem áll meg időben… hogy magyaráztam volna meg a rendőröknek, hogy de én szóltam neki?

Az anyuka ezen a napon valahogy pont otthon volt, így bekopogtam hozzá és elmeséltem az esetet, de ekkor már potyogtak a könnyeim. Mikor elmeséltem, annyi történt, hogy fölszólt a lányának, aki nagy durrogva lejött, és megbeszélték a dolgokat, nekem pedig parancsra annyit mondott, hogy bocs.

Ez erősített meg abban, hogy ez így nem mehet tovább. Minden hétfőn tettek ki a metróhoz ingyen újságokat, a neve TNT magazine, és ezekben voltak hirdetések. Onnantól minden héten ezeket bújtuk, és amelyiket csak tudtuk, felhívtuk, de már páros munkát kerestünk.

Végre eljött a mi napunk!

Elhívtak minket a Potters bár mellé interjúra. Egy kertészeti központba kellett mennünk. Ott a hely tulajdonosával és annak családjával találkoztunk. A nő tipikus angol, szőke, magas 40-es, látszott rajta, hogy kondiba, teniszezni jár, élvezi az életet. A férj inkább egy medvére hasonlított alkatilag és szőrzetre is. :-)

Itt már csak 2 gyerek volt, egy hatéves lány és ötéves fiú. Persze a párom rögtön szimpatikus lett a kisfiúnak, az egész interjú alatt a lábszárát rugdosta erőből. Aztán amikor valamire anyuka nemet mondott, leköpte. Szuper! Egy újabb tökéletes család!

Megegyeztünk, hogy 2 hét múlva kezdhetünk. A munkánkban minden benne volt. A kertészet, gyomlálás, locsolás, pakolás, konyhai munka (mivel volt étterme), vagy a bolti részben polctakarítás, árazás, és ha a nő úgy kívánja, akkor engem elvisz a házukba, és vigyázok a gyerekekre, viszem őket iskolába, stb. Itt mar £120 ajánlottak kettőnknek.

Persze a pláne akkor jött, amikor megmutatták a szállásunkat, ami egy lakókocsi volt a raktár mögött, a raklapok között. Igaz, egész jól felszerelt volt, de hideg éjszakákon nem a legjobb. Volt egy kicsi nappalija, ebben pici konyha, egy fürdőrész és egy háló, amiben egy nagy ágy volt.

Mit tegyünk? Belementünk.

A családom nem igazan örült az örömömnek. Nem akartak engedni, hiába mondtam nekik, hogy még 2 hét. De nem mehetek, mert jön a szünet, és ők mit kezdjenek a gyerekeikkel...

De eljött a költözés napja. :-) Hátunkra vettük a kis túratáskánkat és vonattal indultunk egy új helyre, tele reményekkel.

Nem jött el a Kánaán

Persze nem kellett sok idő, hogy rájöjjünk, ez sem lesz a Kánaán! Esténként hideg volt a lakókocsi és csak egy kis elektromos fűtőtestünk volt. A kertészetben végzett munka még el is ment. A dolgozók szerettek minket. Örültek, hogy hol itt, hol ott besegítettünk.

Nekem tetszett, hogy változatos volt a munka. Hol virágokat locsoltam, hol gyomláltunk, hol a konyhán mosogattam, de a lényeg az volt, hogy együtt vagyunk végre, és bármi gond volt, Ő ott volt nekem!!!!

Persze voltak esetek, mikor engem bevittek a gyerekekhez, a párom pedig ott maradt dolgozni. Ilyenkor ott is aludtam a gyerekekkel. A kislány aranyos volt, a kisfiú kevésbé. Az iskolába babakocsival kellett tolni, sokszor köpködött, rúgott és egy percre sem lehetett őket egyedül hagyni, mert rögtön megverte a testvérét. De azért itt jobban teltek a napjaink.

Utólag jöttünk rá, hogy miért is volt itt egy lakókocsi elrejtve. Mielőtt hazament, a főnök ide bújt el a magas szőke menedzserével. Persze a feleség (és mindenki más is) tudta, de úgy tettek, mintha senki sem sejtene semmit. Így mi is úgy tettünk, amikor zárás után órák elteltével mentek haza az irodából. :-)

Kizárásos alapon

Egyik felejthetetlen emlékem, mikor elindultunk bevásárolni egyik este. A bolt elég messze volt, mivel ez a kertészet „a puszta közepén” volt. Így a túratáskánkkal a hátunkon vágtunk neki a heti vásárlásnak, persze, hogy a főút mentén kellett gyalogolnunk, mert még járda sem volt.

A boltot letudva épségben értünk vissza a kertészet kapujához, ahol szomorúan vettük észre, hogy lecserélték a lakatot, és nem tudunk bemenni. Hívtuk a főnököt, aki mondta, hogy beletörték a kulcsot, így másikat tettek fel, oldjuk már meg.

A történteket bonyolította, hogy volt egy kutya, aki őrködött felettünk és persze a kertészet fölött. Szegény már nagyon öreg volt, és nem látott jól, így persze mi hiába magyaráztunk neki, hogy mi vagyunk azok, ő csak ugatott.

Végül abban maradtunk, hogy átmászunk a kerítésen, nincs más választás. A párom felmászott a kerítés tetejére, hogy majd átteszi a 2 teli túratáskát és segít átmászni, miközben a kutya ugrált a kerítésre. Neki közben csokigolyót dobáltunk, hogy menjen el jó messzire érte, addig van időnk ott szöszölni.

Elég „könnyen” ment volna a dolog, ha nem jár arra egy autó a sötétben, ahogy mi mászunk befelé. Persze magyarázkodhattunk ott, hogy mi itt lakunk és lecserélték a lakatot, az ürgét nem érdekelte.

Azt is mondtuk, hogy befelé menet nem szoktak lopni, ő a rendőrséggel fenyegetőzött, amit persze megértettünk a helyzetből adódóan. Gyorsan hívtuk a főnököt, aki nehezen akarta felvenni a telefont, de végül sikerült elérni, ő beszélt az úrral és tisztázott minket. Persze ezek után még ott volt a kutya, de hála az égnek kitartott a csokigolyónk a lakókocsiig… :)

Éppen karácsonyra készültünk haza, amikor a család mondta, hogy nekik már nem kellünk, de van egy ismerős család, akiknek szükségük lenne ránk, ha visszajövünk. Ennek valahol örültünk, mert jobb volt már ugyan az életünk, de azért télen a lakókocsiban még összebújva is hideg volt.

A karácsony szépen telt otthon. Mindenki nagyon örült, amikor hazamentünk. Olyankor volt teljes a család. Persze mindig meglepetésként mentünk, sosem jelentettük be előre. Így még nagyobb volt az öröm, amikor hajnali 3-kor becsengettem szüleim ajtaján. :)

Új év, új hely

Az ünnepek után az új családhoz jöttünk vissza. Devonba mentünk, ami nagyon szép hely. Itt is 3 gyerek volt, 9, 7 és 5 évesek, két lány és egy fiú. Egy üdülőközpontba kerültünk, ami nagyon szép volt, jó pár kőház, hatalmas füves terület, játszótér, tó…

Mi a főház mellett kaptunk egy kis lakást. Lent pici nappali, működő kandallóval, konyhával, fent pedig egy kis hálószoba, fürdővel. Én a gyerekeket vittem iskolába, amikor anyuka elfoglalt volt, majd a főházat kellett rendbe tennem, ami mondanom sem kell, hatalmas volt! Mindenkinek külön szoba, külön fürdők, vendégrész külön két szobával. Ha ezekkel végeztem, akkor várt rám az üdülőházak takarítása, ágyneműhúzás. Nagyon felszerelt szép házak voltak.

Persze a délutánt a gyerekekkel töltöttem, de ők nagyon jól neveltek voltak, így szívesen voltam velük. Nem mondtak nemet, szerettem velük játszani. Volt is hol! Két játszószobájuk volt millió játékkal és egy külön tévészoba csak nekik.

A párom a kertésznek segített be, kerítéseket is készitettek. Itt már jól éreztük magunkat. Kapott egy kvadot is, mivel nagy volt a terület. Ez nekem is tetszett nagyon, persze a gyerekek is szerették és használták. Volt uszodájuk is, és ha nem volt vendég, ezt is használhattuk. Persze ennek a karbantartása is a párom feladata volt, figyelni kellett a víz hőmérsékletét, cserélni, odafigyelni a higiéniára.

Telt az idő, és mi egyre jobban éreztük magunkat. A hétvégék szabadok voltak, normális volt a család, együtt voltunk… mígnem egy nap szóltak, hogy szétbontanák a kis házunkat hat hónapra, addig költözzünk már át az egyik vendégházba. Ahhh, semmi gond, mondtuk.

Összepakoltuk a kis motyónkat és átköltöztünk. A gond akkor kezdődött, amikor egy hét elteltével ismét szóltak, hogy ezt a házat is újra kell vezetékelni, költözzünk már át egy másikba… és ez így ment egy-két hetente. Már a munkások is rajtunk röhögtek.

Egyre rosszabb lett a helyzet

Már ki sem pakoltunk, csak a túrazsákból szedtük ki a ruháinkat. A hab a tortán az volt, amikor már egyik házba sem tudtunk költözni, mert mindegyiket éppen felújították. Ekkor már a munkásokkal keltünk, feküdtünk. Mire felkeltem, már ott dolgoztak a konyhában, este vacsorakészítés közben a fürdőt szerelték…

Mindez egy-két hétre még elviselhető volt, de teltek a hónapok, és nem hogy jobb lett volna a helyzet, hanem még jobban szétszedtek mindent. Ekkor döntöttük el, hogy új munka után nézünk.

A Lady nevű magazinban hamar rá is találtunk egyre. Igaz, ez Franciaországban volt, de egyszer vagyunk fiatalok!

Folytatás következik hamarosan...”

A moderálási alapelveket itt találod.