Miután a tegnapi poszt kapcsán elég sok kérdés merült fel, szerzője, Dóri nekiült és megírta Angliába kerülésének történetét, én pedig arra gondoltam, azzal a lendülettel ma közkinccsé is teszem. A történet nem most játszódik, hanem még az uniós csatlakozás előtti időkben, ami csak kis túlzással, egy teljesen más világ volt.

„Soha nem tudtam volna elképzelni, hogy valaha másik országba költözzek, és mégis megtörtént… A páromat 2000-ben ismertem meg. Szerelem volt első látásra! Tudom, ez hihetetlenül hangzik ebben a mai világban, de mégis létezik.

Pár hónappal a megismerkedésünk után meg is kérte a kezem, és megtartottuk az eljegyzést. Mivel egyikünk sem származik gazdag családból, így az esküvővel még vártunk. (Jó sokat. :) )

Én még akkor érettségiztem, a párom már túl volt rajta. Míg én iskolába jártam, ő próbált munkahelyet keresni. Ami sikerült is, de persze jöttek az ígéretek. Szegény dolgozott, az ígéreteket persze senki sem tartotta be.

Nyár volt, az utolsó nyári szünetem még a nagybetűs Élet előtt. Hát nem sokáig tartott…

Mi lenne, ha…?

Egy nap azzal jött elő a párom, hogy mi lenne, ha Angliába mennénk dolgozni. Micsoda??? – kérdeztem. Ő nagyon eltökélt és határozott volt. Én meg félig még gyerek.

Volt egy kemény kijelentése, amit még mindig hallok a fülemben: Jössz velem vagy megyek nélküled! Itt ért véget a gyerekkorom és a „fiatalságom”. Életem egyik legnehezebb döntése volt!!

Otthagyni a biztonságos otthon fészket, szülőket és mindent magam mögött és elmenni egy új országba. A párom csak a jobb élet reményében tette ezt, de akkor másképp éreztem.

Egy ügynökségnél regisztráltunk, és egy szép napon hívott egy család Londonból. Hát túloznék, ha azt mondanám, hogy a negyedét értettem – mert szinte semmit sem. Igaz, az iskola alatt végig angolt tanultam, de aki volt már külföldön, jól tudja, az egyenlő a nullával.

Eljött a nem várva várt nap, 2001. szeptember 26. Jól emlékszem rá! Anyikám születésnapja, és persze előtte történtek az amerikai szörnyűségek. Hatalmas túratáska nyomta a vállam, de a szívem még nehezebb volt. Szüleim könnyes szemmel néztek rám, ahogy vártuk a vonatot. Mikor eljött az idő, könnyekkel küszködtem, de amikor anyukám átölelt és elköszönt, eltört a mécses. Szerintem egész Budapestig sírtam.

A határ és a rémtörténetek

Pestről busszal jöttünk ki. Akkor még nem volt olcsó fapados járat igazán. Az út 27 óra volt, szörnyen hosszú, egy örökkévalóságnak tűnt, de végül megérkeztünk az angol határhoz. Kígyóztak a sorok. A párommal külön sorba álltunk, nehogy gond legyen, hogy párként megyünk.

Nekem volt meghívólevelem a családtól, a párom pedig a nagybátyámtól kapott egyet, aki majdnem Skóciánál él. Tőlem semmit sem kérdeztek. Elolvasták a levelet, majd kaptam egy pecsétet az útlevelembe.

Én már a túloldalt voltam, a páromat pedig faggatták, kihez megy, mennyi pénze van, meddig marad… nagyon féltem, hogy valamibe belekötnek és hazaküldik. Akkor még nehéz volt vízumot kapni és rengeteg rémtörténetet lehetett hallani, hogy felültették az embert egy másik buszra és hazaküldték.

Hála az égnek, átengedték. Mikor Londonba értünk, kijött egy ismerősünk elénk. (A párom nála maradt, mert neki nem sikerült családot találni. Pár hétre rá aztán ő is talált munkát egy családnál.)

Idegen ország, idegen család

Alig tértünk magunkhoz, jött felém egy középkorú férfi egy táblával a kezében, amin az én nevem volt. Szóltam, hogy én vagyok az, akit keres. Alig fejeztem be a válaszom, fogta a táskám, és mondta, hogy mehetünk. A párom rám nézett, én rá, és elindultam egy idegen férfival, akit akkor láttam először egy idegen országban.

Szívem a torkomban dobogott, de nem volt más választásom. Beültünk egy fekete taxiba, és már ott sem voltunk. Azt sem tudtam, hogy fog a párom megtalálni, és mikor látom újra.

Egy hatalmas ház várt rám. Négyszintes. Persze az én szobám a tetőtérben volt. Egy kis szobácska, a fürdőt a lányokkal kellett megosztanom. Három lányra kellett ugyanis vigyáznom, 9, 11,és 13 évesek voltak. A szülők egyetemi professzorok voltak.

A két nagyobb még nem is volt olyan „ijesztő”. De a kicsi úgy nézett rám, mint a kutyára. Már az elején kijelentette, hogy ne is várjam, hogy barátok leszünk és hogy szót fog fogadni. (És így is tett. Ott alázott meg, ahol tudott, volt, hogy a kocsi elé rohant, ott keserítette meg az életem, ahol tudta.)

Szépen indult az életem az új „otthonomban”. Ekkor nőttem fel szerintem. Egyik nap még szinte az iskolapadban ültem, a másik nap egy idegen ország idegen családjában voltam babysitter és házvezető.

Egyszer majd nekünk is lesz

A párommal aznap este még találkoztam, persze az éjszakákat jórészt sírással töltöttem. Akkor még nem volt laptopom, nem volt Skype, így minden nap levelet írtam az otthoniaknak. Így talán könnyebb volt egy kicsit elfogadnom a helyzetet.

A párommal késő este vagy hétvégén tudtunk csak találkozni, de ő nem jöhetett be hozzánk, én pedig nem mehettem be hozzájuk, így egész este sétáltunk, ha esett, ha fújt. Közben a heti £50-os zsebpénzünket gyűjtögettük, hogy egyszer majd jobb lesz, egyszer majd nekünk is lesz.

Nagyon sok év telt el. Tudnék mit mesélni, még merre jártunk, hol és kiknek dolgoztunk. Nem volt egy egyszerű élet. Akik most jönnek ki, azoknak úgy érzem, egy kicsit már könnyebb. Van repülő, Skype és több a lehetőség.

Tizennégy év eltelt, és úgy érezzük, itt az idő, hogy más országban kezdjük újra az életünket. Kicsit közelebb a hazánkhoz. Nehéz lesz ismét a nulláról újrakezdeni, de van egy párom, aki azóta is szeret, a kemény évek még jobban összekovácsoltak minket.

Van egy gyönyörű, okos lányunk, és most már érte teszünk mindent, hogy neki jobb legyen, és ne kelljen végigmennie azon, amin mi átmentünk. Az én fiatalságom azzal telt, hogy másnak dolgoztam (bulik, haverok, szórakozás nélkül), de neki van lehetősége egy jobb és könnyebb életre.

Ez minden anya álma, hogy lássa egészségesen és boldogan felnőni a gyermekét. Ha szeretnétek, legközelebb leírom az ő születését, majd azt, hogyan jutottunk arra az elhatározásra, hogy itt minden feladva új életet kezdjünk egy másik országban.”

A moderálási alapelveket itt olvashatod el.