Minga egy éve él Münchenben, ahová egy ingázó bécsi időszak után költözött. Tapasztalatai egyelőre inkább pozitívak, persze ő is tesz érte, hogy azok legyenek.

„Már terveztem, hogy én is megírom a történetemet, és most így az újév nagyon jó apropó egy kis számvetésre, mert pontosan egy éve vagyunk Münchenben.

Régi vágyam volt ténylegesen is „igazi” német nyelvterületen élni, mert ugyan hosszú éveken keresztül dolgoztam bécsi székhelyű munkahelyen, az mégsem ugyanaz, hogy munka után - aminek sokszor a helyszíne is változott - az ember hazaingázott Magyarországra. Szeretem a nyelvet és mindig is jól értettem a mentalitást.

Így aztán amikor 2013 szeptemberében már nagyon érett az idő a változtatásra, Bécs mellett több német nagyvárosba is adtam be jelentkezést különböző álláslehetőségekre.

Picit drága, ámde hasznos tapasztalat volt ezeket az állásinterjúkat végigjárni Berlinben, Frankfurtban és Münchenben, jó volt meglátni, hová tart szakmánkban a világ.

Márpedig én megoldom

Egy alapos telefonos majd egy többórás személyes interjú után habozás nélkül mondtam igent a kétéves müncheni ajánlatra, 2014. január 1-jei kezdéssel, azzal a magabiztos kijelentéssel, hogy márpedig én megoldom - gyorsan, könnyedén - a lakáskeresést, amiről azt hiszem, mindenki hallotta a rémtörténeteket.

Az csak egy picit nehezítette a dolgot, hogy gyermekkel jöttem, szóval nagyjából emberi körülményeket kellett teremteni már az első naptól, mert a magyar iskolában január 1-i hatállyal „felmondtunk”.

Külön történet a lakás- és iskolakeresés, kiegészítve azzal a személyes tulajdonságommal, hogy nagyon utálok segítséget kérni, tehát hogy én megkérdezzek bármit is az új munkahelyemen vagy bárki mástól, bármilyen hivatalról, vagy eljárásról, az szóba sem jöhetett. Nyilván tettem így felesleges köröket, de nem bánom, remek edzés volt az adóbrosúrákat olvasgatni esténként.

A tervezett luxus

Most elmondhatom, hogy ebből a szempontból sem vagyunk eredménytelenek, jó a lakás, az iskola, passzol az adóosztály, jön a családi pótlék. Sajnos még fizetem az egyházadót, mert hiába jelentkeztem már ki, valami homokszem került az egyházi gépezetbe - hogy legyen valami negatívum is.

A másik szívfájdalmunk a havi bérleti díj a lakásra, de ez tervezett luxus volt, mert a belvároshoz közeli fekvés fontos feltétel, így ugyanis az iroda is perceken belül van gyalog, valamint az általános iskola is - a rendszer körzetes, ahol laksz, oda jár a purgyé.

Egyik kedvenc mondásom, hogy csak párszáz kilométert kellett jönni, hogy az ember jól működő körzetes állami iskolai rendszert találjon, egészen jó hétköznapokkal, kellemes légkörrel, ahonnan szépen haza lehet menni a tanítás végén egyedül, gyalog, vagy biciklivel, minden külön fárasztó hurcolászás nélkül.

Sokat momentán a lakás miatt nem halmozunk fel, de ez most nem is fontos, mert jó szervezés és iskolai napközi nélkül, ami már itt Münchenben - gondolom másutt is - nagyon általános, nem tudnék teljes munkaidőben dolgozni. Technikailag egyedülálló vagyok a hétköznapokon, és nyilván nagyszülők is kevésbé vannak kéznél, mint ezelőtt. :-)

Az elmúlt egy év nagyon tanulságos volt, és fáradságos is. A gyermek jelenleg 4. osztályos, tavaly januárban nulla nyelvtudással érkezett a 3.-ba, és a nyelvi előkészítésről (nagyon ki van találva) valamint az iskolai oktatásról is lehetne külön regényt írni, de röviden úgy foglalnám össze, hogy a fiúnk most minden energiával azon pedálozik, hogy az áprilisi bizonyítvány elég legyen az évveszteség nélküli váltáshoz a gimnáziumba (meglesz) én meg csak kötöm fel a gatyát, hogy eleget tudjak segíteni a házi feladatokban, a próbákban és az eltérő elvárások teljesítésében.

Ami más

Mert azért eltérések azok vannak jócskán. A gyermekkori és a munkahelyi szocializáció is nagyon más, máshol vannak a súlypontok, szóval az akklimatizációt párhuzamosan gyakorolhatjuk otthon is, iskolában is, munkahelyen is. Hiába a hat év „félbécsi” tapasztalat, azt a müncheni életformával nem lehet összemérni. Nem jobb vagy rosszabb, csak nagyon más. És akkor még nem a magyarral vetettem össze.

A magánytól egyelőre nem szenvedünk, de azért ebben nagy szerencsénk is van, elképesztő klassz az osztály, több kisgyerekkel együtt járunk fociedzésre ( az is körzetes, így aztán a közelben van az is), hétvégén meccsek, szülinapi bulik.

A fiam nem hogy nem szenved a honvágytól, hanem az első héttől úgy érzi magát, mintha soha nem lakott volna máshol. Lehet, volt neki egy titkos, ötödik német nagyszüleje egy fiókban, akiről mi nem tudunk. :-)

Nagyon jó, meglepően barátságos a munkahelyi légkör is, nyilván én nem tudok minden sörözésre elmenni, meg már olyan ifjú sem vagyok, hogy feltétlenül bírnám, de még így is jó pár alkalom van, meg mozi, színház, ilyesmi.

Ehhez tanulom a nyelvet a mai napig, nagyon szisztematikusan, fejlesztem a nyelvtant és a szókincset. Tapasztalatom szerint sokkal szebben használják itt a német nyelvet, mint Bécsben.

Üröm az örömben, hogy drága jó férjemmel kb. 15 éves történet, hogy menjünk vagy maradjunk, és eddig mindig maradtunk, mert ő nem olyan lelkes. Én meg már sajnos nem bírtam tovább maradni. Szóval ez még nehéz kérdés lesz, egyelőre marad az ingázás, inkább neki, mert én már azt túl hosszan csináltam. :)

Komolyra fordítva a szót, természetesen az ingázás hosszú távon nem jelenthet megoldást, de ahhoz, hogy eldöntsük, mi legyen, még el kell telni egy kis időnek. Reális lehetőség egy határozatlan idejű szerződéshosszabbítás, szóval vagy a férjem költözik idővel utánunk, vagy valahol Magyarországhoz közelebb telepszünk le.”

A moderálási alapelveket itt olvashatod el.