Nemrégiben találtam egy nagyon érdekes Tárki-tanulmányt a határátkelésről, melyben részletesen elemzik a migrációs folyamatokat, adatokat, azaz megpróbálnak rendet vágni a nehezen átlátható káoszban. Egy minisorozatot tervezek a kérdésről, ennek mai, első részében a mennyien? kérdésre próbálok meg választ keresni, természetesen a tanulmányra támaszkodva.

A Blaskó Zsuzsa, Ligeti Anna Sára és Sík Endre jegyezte Magyar külföldön – Mennyien? Kik? Hol? című tanulmány megállapítja, hogy Magyarországon a migrációs hajlandóság az 1990-es évekhez képest már az EU-csatlakozás előtt növekedni kezdett, majd 2010 és 2012 között tovább nőtt, azóta kismértékben csökken.

A probléma már rögtön akkor jelentkezik, amikor megpróbáljuk meghatározni, hogy egyáltalán hányan vannak a határátkelők. Erre több módszer is van, egyik sem pontos, de azért valamilyen megközelítő képet adnak.

Egyfelől ugye ott vannak a nemzeti statisztikai hivatalok, de ezek (a magyar biztosan) nem nagyon tudnak pontos adatokat megadni, aminek egyik fő oka az Európai Unión belüli szabad munkaerőáramlás.

Léteznek ún. tükörstatisztikák is, melyek a nemzeti statisztikai hivatalok és az Eurostat makroszintű statisztikáinak egybevetésén alapulnak, méghozzá abból a feltételezésből kiindulva, hogy a bevándorlási adatok (és a fogadó ország munkaerő-piaci statisztikái) megbízhatóbbak, mint a kivándorlási adatok. Így ezek a fogadó országok adatainak alapján becslik meg egy adott ország kivándorlóinak (külföldi munkavállalóinak) számát.

Mit mutat a tükör?

Az eltérés (mint az az ábrán is látszik) nem kicsi. A 2007 óta emelkedő trend a tükörstatisztikában például sokkal élesebben látszik, mint a valóságban, és az is elég jól látható, hogy az a reálisnak tarthatóhoz jobban közelítő, magasabb kivándorlószámot mutat – írja a tanulmány.

Persze ez sem tökéletes módszer, hiszen egyfelől csak az egy évnél hosszabban és az adott országban regisztráltak számát mutatja, és azt is csak az Európai
Gazdasági Közösség tagországaira vonatkozóan. Másfelől pedig az nem derül ki belőle, hogy valaki valóban ott tartózkodik-e, ahol regisztrálva van. (Ennek klasszikus esete ugye Nagy-Britannia és az NI-szám.)

A migráció növekedésének trendje mindenesetre Magyarországon 2006 után kezdett felgyorsulni, s azóta töretlenül emelkedik – olvasható a Tárki elemzésében, amely kitér a hazaküldött pénzek mennyiségére is.

Ez ugyanis „mostanában látszik elérni a politika érzékelési küszöbét”. Érdekeség, hogy 2004-ben hirtelen megugrott ez az összeg, amiről laikusként azt gondolnám, hogy egyértelmű oka Magyarország uniós csatlakozása, ám aminek a Tárki szakemberei szerint semmilyen, a migráció terjedelmének változásával kapcsolatba hozható szakmai magyarázata nincs. Ugyanilyen érthetetlen, hogy 2007 óta miért stagnál (némi ingadozás mellett) a mutató értéke.

Mennyi az annyi?

A nagy kérdés persze az, hogy akkor hány ember döntött úgy, hogy inkább külföldön boldogulna. A legtöbb adatfelvétel szerint a magyar magánháztartások tagjainak körülbelül 1%-át tekinthetjük külföldön tartózkodónak – fogalmaz a tanulmány, és ez jóval kisebb arány, mint ami a tükörstatisztikák eredménye alapján várható lenne.

Ennek oka egyfelől alighanem az, hogy a magyar háztartások itthon élő tagjainak feltett, a pillanatnyilag külföldön tartózkodó / dolgozó háztartástagokra vonatkozó kérdés értelemszerűen nem tartalmazhatja a teljes háztartásukkal külföldre költözött honfitársainkat, akik viszont a makrostatisztikákban megjelennek.

Másfelől azt se felejtsük el: könnyen előfordulhat, hogy a megkérdezettek egyszerűen csak vagy letagadják a külföldön dolgozó családtagot, vagy például nem számolják bele a külföldön tanuló / dolgozó gyereket, akik így nem is jelennek meg a magyarországi statisztikában, a külföldiben viszont igen.

A Tárki szerint a háztartások 2-3 százalékához tartozik olyan háztartástag, aki a felvétel idején külföldön tartózkodott.

Ha nem az összes háztartástagra, hanem a foglalkoztatott megkérdezettekre vonatkozik a kérdés, akkor például a hátrányos helyzetű kistelepülésen élők körében a külföldön dolgozók aránya már jóval magasabb, akár 3 százalék is lehet.

Rengeteg az ingázó

Ne felejtsük el az ingázókat sem, a jelenség igen erősen van jelen elsősorban a Nyugat-Dunántúlon. Olyannyira, hogy a régió hátrányos helyzetű kistelepülésein a külföldön dolgozók aránya az átlagosnak több mint kétszerese, eléri a 8 százalékot.

Azok a háztartások, akik teljes egészükben külföldre távoztak, a legtöbb adatfelvételből hiányoznak. Arányukat nem ismerjük, egy adatfelvétel a társasházak esetében a lakások 8%-áról kapott ilyen információt.

Az átmenetileg külföldön tartózkodók, illetve az ingázók aránya a teljes népesség arányához képest (0,7%, illetve 0,3%) valamivel magasabb a 18–65 évesek körében, kétszeres az ilyen korú foglalkoztatottak és több mint háromszoros a 18–35 éves foglalkoztattak körében. Magyarán a fiatalok mennek el...

A tanulmány ismertetését tehát hamarosan folytatom, méghozzá még két részben, hiszen a kik? és a hol? kérdés még válaszra vár.

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.