Őszintén szólva a magam részéről mindig kicsit szkeptikus voltam az amerikai zöldkártyalottóval kapcsolatban, mert gondoltam, nyilván nyernek rajta emberek, csak hát én még sosem találkoztam ilyen szerencséssel. Aztán jött Niki története, márpedig ők pont így jutottak ki az Egyesült Államokba. Lássuk, hogyan történt!

„Minden akkor kezdődött, amikor 2009-ben megtudtuk, hogy babát várunk! Férjemmel (akkor meg vőlegényemmel), Árpival, szinte spontán, összebeszélés nélkül azon kezdtünk morfondírozni, milyen „nagy durranás” lenne, ha néhány évre kimennénk valahova külföldre a kölökkel, hogy anyanyelvi szinten beszéljen majd angolul. Ebből következően nem is volt kérdés, hogy csakis angol ajkú országok jöhettek szóba. Sorba vettük hát a lehetőségeket.

Ausztrália, Anglia, Málta kilőve

Mindketten Ausztrália nagy szerelmesei vagyunk, de két nem csekély akadály merült fel azonnal az elején. A letelepedés Ausztráliában szinte lehetetlen, viszont nagyon nehéz, valamint nincs épp a szomszédban (nem beszélve a kígyókról és a fehér cápákról a tengerben…). Így azt sajnos rögtön az elején elvetettük.

Aztán szó került természetesen a jó öreg Angliáról is, de gyakorlatilag csak egymásra néztünk, és tudtuk, hogy egyikünk se vágyik a „sosincs igazi nyár, de azért egész évben esik az eső és minden másnap köd van”-ba, és nem mellesleg világvezető helyen áll a drágasági listán, szóval pikkpakk túl volt tárgyalva (szép magyarosan mondva :)).

Aztán jöttem én a „menjünk Máltára, Apaaaa”-val, de azért én is beláttam, nem biztos, hogy épp informatikusokra várnak Máltán, így az is bekerült az „ide nem megyünk” mappába.

Akkor legyen Amerika!

Miután kizártuk az egész „öreg” kontinenst, jött az ötlet… USA. Na, ennyire azért persze nem volt egyszerű, sem pedig spontán. Árpi 15 evvel ezelőtt, mint bohém fiatal, mászkált errefelé egy éven át, és hogy hogy nem, igen megkedvelte „Amcsit” (ahogy Ő mondaná :) ). Sokat mesélt róla, ez milyen klassz volt anno, az milyen praktikus volt, ezt is hogy szerette, stb., stb…

Az is az USA mellett szólt, hogy elég széles a skála, már földrajzi és klíma tekintetében is, márpedig mi SZERETJÜK A NYARAT!

Szóval úgy-ahogy eldöntöttük, hogy USA jó lenne. A következő lépés átgondolni, hogyan is lehet ide kijutni LEGÁLISAN?! Ugye a nagy kérdés mindenki számára. Nos, nem egyszerű és pofonegyszerű egyszerre.

Három lehetőséged van

#1: Házasság

#2: Akkora superhero vagy még nagyobb mázlival, hogy találsz valami céget, amelyik szíves örömest szponzorálja a papírjaidat

#3: nyersz a zöld kártya lottón, azt’ csókolom

Jelentem, mivel hiszünk a házasság szentségében, úgy gondoltuk, nem válnánk el emiatt, tehát egyeske kihúzva. Mivel viszont a csodákban nem hiszünk, így nyugodt szívvel kizárhattuk a második lehetőséget is. Ily módon maradt hármaska…

A lottón nyerni is lehet?

Fogtuk magunkat, s beadtuk mindkettőnk nevére a zöld kártya lottót. Azaz regisztráltunk mindketten a játékra. Mindez mondom 2009-ben két okádás közepette (mint említettem, terhes voltam, és NEM, én nem mondtam, hogy áldott állapot… de ez egy másik sztori).

Azzal a svunggal, ahogy beadtuk, el is feledkeztünk róla, olyannyira, hogy úgy gondoltuk, itt az idő, hogy megvegyük első otthonunkat. Megvettük, megcsináltuk, állítólag nem lett rossz. :)

Majd egyszer csak 2010-ben, nem sokkal azután, hogy Áron megszületett, kaptunk egy nagy sárga borítékot. (Mi voltunk az utolsó DV-sek, akik még igazi levelet kaptak, most már minden elektronikusan megy.) Apa általában semmire (szó szerint értsd nyugodtan, és az se baj, ha ezt majd olvassa Apjuk is, mert nem sértődős, viszont ismeri magát, sőt néha még büszke is erre) nem emlékszik, de erre a napra… a mai napig!

Szóval én épp a konyhában teszek-veszek, tejcsit melegítek, szoptatok és valamin nagyon kiakadok Apára és piszkosul dühöngök, közben magyarázok neki, amolyan házisárkány kedvem volt, miközben Ő némán hallgat, s közben nyitogatja a postát… Majd egyszer csak megszólal „Te Manci, beszarsz, kihúztak a zöldkártya lottón”.

Mire én: „OK, de nekem itt ne tereled el mindig a szót, elegem van, hogy… blablabla… ******* (hatásszünet) ******* MIIIIII?????? Mit mondtál, Apa??” Itt kezdett eljutni az agyamig, hogy valami fontosat közölt velem.

„Jól hallottad, kihúzták a neved a zöldkártya lottón…”

Elkezdtük mindketten erősen nézni a levelet, amely néhány sorból állt, és amely (most kicsit ömlengek, figyeljetek) életünk egyik legmeghatározóbb korszakát indította el!

Aztán Áron gyorsan felsírt, hogy éhes, és az élet ment tovább, nekünk pedig kattogott az agyunk. Jézusom, most tényleg kihúztak, és akkor most mi van? Úristen, akkor költözünk az USA-ba?????? De hát most vettünk lakást, meg a gyerek pici, meg úristen…

Na jó, de mégis hova?

Miután eltelt néhány hét, és kicsit lenyugodtunk, elkezdtünk gondolkodni, hogy OK , hogy USA, de azon belül hova? Nagy kérdés, esküszöm, nagy! Volt minden a listánkon, de akkor meg félős voltam, így Kalifornia például szóba sem jöhetett, mondván, nem akarok egy földrengésben elpatkolni már első évben.

Kalifornián kívül viszont minden szóbajött, New York egyikünknek sem volt vonzó, New Jersey már inkább, csak rohadt hideg van télen. OK, akkor délebbre kéne mindenképp. Középre nem, mert tornádó van, Floridában meg lehet, hogy megdöglünk nyáron a melegtől… Jaaj, jaaj, nagy gondok ezek, akkor hova?

És az elkövetkező két évünk így telt! Igen, jól látjátok, két év, mert mi 2009-ben adtuk be a 2011-es DV-re, és konkrétan 2012 februárjában költöztünk ki. A papírmunka menetéről részletesen nem számolok be, azt egyébként is meg lehet tekinteni férjem blogján, Ő abszolút technikai részletekre tér ki, ezzel segítvén az újabb kitelepedőket.

Szóval miután Árpi minden papírt visszaküldött, megjött az interjúidőpontunk, amit azzal a lendülettel későbbre tetettem levélben! Meglepően gyorsan és egyszerűen működött minden. Írtam a nagykövetségnek, hogy ilyen-olyan oknál fogva legyenek kedvesek eltolni 6 hónappal az időpontunkat.

Az igazi ok az „Úristen, most tényleg vágjunk bele, mondjunk fel itthon, stb., vagy inkább maradjunk?” volt, ezt persze azért nem osztottam meg velük. Egyéb mondvacsinált indokokat hoztam fel, de nem is forszírozták a témát. Egyszerűen áttették.

Ami miatt át akartuk tetetni, az az volt, hogy az interjú után van 6 hónapod, hogy átlépd az USA határát, különben buktad az egész zöldkártya lottó mizériát… És mondom, mivel egyfolytában dilemmáztunk, így kerítettünk magunknak még egy kis időt.

Megyünk – nem megyünk

Közben volt kb. egy hónap, amikor eldöntöttük, hogy NEM, nem megyünk. Amúgy is, milyen szar hely ez az USA, csak a lövöldözés, meg a drogozás megy, akarom én ilyen helyen nevelni akár egy napig is a fiunkat??? NEM.

Aztán ahogy Apa, miután kimondta, hogy nem megyünk és ugyanazzal a lendülettel rögtön nekiugrott BMW motorokat nézni a neten (mondván, hogy az új kecónktól nagy dugó volt az irodáig, és nem lehet oda kocsival menni, mert az egy év… szóval kell egy motor), na, akkor közöltem, hogy én menni akarok! Inkább mint hogy megint valami „marhaságot” vegyen magának. :)

Egyébként egyetlen gyilkos dolog van ám, a „Mi lett volna, ha…” játék. Na, ebbe nem akartam belevágni, és ismervén magam, ez lett volna nagyjából egész életemen át.

Vettünk három nagy levegőt

Úgyhogy századjára is újratárgyaltuk a dolgot, és eldöntöttük, egy életünk, egy halálunk, belevágunk!

És belevágtunk… Fogtuk a nem egészen kétéves fiunkat, valamint 4 azaz négy darab teletömött bőröndöt, végezetül vettünk három óriási levegőt és „átkeltünk a határon”. Eddig nem bántuk meg.

A kezdeti nehézségekről már írtam a blogomon, nem volt könnyű, de azt mondom, ha most bármi miatt úgy hozná a sors, hogy haza kell költöznünk, már megérte!”

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.