Három egészen eltérő témát találtam mára, hiszen megnézzük, mit várnak el a munkaerő-toborzással foglalkozó szakemberek a jelentkezőktől külföldön, aztán megismerhetjük Gibraltár kevésbé kellemes arcát, végül az is kiderül, hogy nagyon nem szeretnénk, ha Dél-Afrikában kellene postai ügyeket intéznünk.
Kezdjük tehát a határátkelők többsége számára kulcsfontosságú területtel, az álláskereséssel. A Smart Career Journal blog szerzője recruiterként (azaz szép magyar kifejezéssel kiválasztási szakemberként) dolgozik Ausztriában, így első kézből tudja, mit várnak el a cégek a leendő munkatársaktól.
„1. A recruiter itt komoly ember. Általánosságban otthon azt láttam, hogy a recruiter mindenhol egy 23 éves lány, aki egy vidéki főiskolán szerzett egy HR szakirányú diplomát és jellemzően nem, vagy alig beszél idegen nyelvet. (…) Ausztriában a recruitment egy olyan hivatás, amit akár harmincas évei derekáig szívesen csinál az ember. Itt a valóságban is a cég alapvető értékteremtőjeként tekintenek a kiválasztásra, nem csak szlogenek szintjén. (...)
2. Ebből következik, hogy itt rendesen megnézik és elolvassák az önéletrajzodat és a motivációs leveledet. Illetve az egyéb dokumentumaidat (több mindent kérnek be jellemzően, mint otthon, erről még lesz szó). Tudom, durván hangzik, de így van. Volt olyan, hogy amikor elfelejtettem csatolni valamit, a HR-es még aznap visszaírt, hogy legyek szíves. Tegye fel a kezét, akivel otthon ilyen megtörtént! (...)
3. Nem kérdeznek hülyeséget. A „3 jó és rossz tulajdonság” és a „hol akarsz lenni 5 év múlva” szintjét megugorva tényleg mindig értelmes dolgokról beszélgettünk. Nem csak azt jártuk körül, hogy miért tetszik a cég és a pozíció, hanem azt is, hogy miért érdekel a szektor. Otthon ez nem igazán szempont, de itt ha például értékesítő akarsz lenni, megkérdezik, hogy miért a telekom szektorban és miért nem máshol gondolod ezt előadni. (...)
4. Boomol az Employer Branding. A legtöbb cégnél van felelőse a területnek, de nagy cégeknél külön csapat dolgozik a munkáltató népszerűsítésén. Ez nekünk azért jó, mert tényleg sok információt össze lehet szedni az internetről vagy fórumokról a munkáltatóról. Milyen a cég hangulata, hogy állnak a túlórához vagy a családbarát kezdeményezésekhez, inkább fiatalos és vicceskedő vagy inkább vérprofi a hangulat? Nem mindegy. (...)
5. Initiativbewerbung. Avagy a spontán jelentkezés egy céghez. Otthon is érdemes ezzel próbálkozni, a profik szoktak is. Itt sokkal nagyobb hagyománya van, illetve, mivel a recruiterek nincsenek annyira leterhelve, mint otthon és valóban jó eséllyel el is olvassák a jelentkezésedet. A legtöbb cég külön emailcímet vagy linket tart fenn a spontán jelentkezéseknek és nagyon-nagyon értékelik őket.”
Ha további részletek is érdekelnek, ne habozz, kattints itt az eredeti posztra!
Menekülés Gibraltárról
Nemrégiben volt itt, a blogon egy jó kis poszt Gibraltárról, így aztán most külön érdekes megmutatni a másik oldalt, azaz egy olyan esetet, amikor egy családnak nem jött be egy hely. Ráadásul nem is egy klasszikus blogot van szerencsém a figyelmetekbe ajánlani, hanem a Külföld retúr Facebook-oldalt, amiről az is kiderül, mi volt az utolsó csepp a pohárban.
„Az utak gyakran olyan keskenyek Gibraltáron, hogy néhol még járda sincs, így a gyalogosoknak sok helyütt egyértelműen az úton kell közlekedniük. Ez mindenhol teljesen természetes, a sziklán pedig - ahová ezrével járnak a turisták - több mint egyértelmű, hogy mindenki libasorban jár-kel az úttesten.
Andy utólagos elmondásából kiderült, hogy az egyik spanyol autós nem volt hajlandó nagyjából három másodpercet várni, amíg Zoe kissé odébbáll, ehelyett elindult az autójával, és fellökte a kislányt. Andy szaladt az autó után, majd kiabálásig fajult a dolog. Végül is nem emiatt az eset miatt döntöttünk a költözés mellett, de tény, hogy ez volt mindennek a teteje.
Az arroganciának és türelmetlenségnek is vannak határai, de tapasztalataink szerint a spanyolok ezeket legtöbbször túllépik. Andy nem egyszer jött haza a munkából maximális fölháborodottsággal fél óra hőségben történő biciklizés után azzal, hogy végleg elege volt a spanyolokból és gibraltáriakból; nem számított nekik, ha látták is őt az úttesten, mégis gondolkodás nélkül kigurultak elé autóval, félig belehajtottak a kerékpárba a körforgalomban, a motorral, vagy autóval majdnem fellökték ésígytovább, noha nem ő volt az egyetlen személy, aki biciklivel közlekedett a városban. (...)
A kinti étkezés teljesen lehetetlen volt, mert a legyek kíméletlenül meglepték az ételt - kétszer annyian voltak, mint a Magyarországon támadó társaik. Estefelé, amikor kissé enyhült a hőség, a szúnyogok MÁR ott is teremtek - szintén legalább kétszer olyan túlerővel, mint Magyarországon -, a legyek pedig MÉG nem tántorítottak.
La lineában konténeres szemételszállítási rendszer volt (talán egész Spanyolországban, ezt nem tudom biztosan). Egy olyan országban, ahol legalább két-két és fél hónapig rekkenő a hőség, és egy csepp esőt sem lát a vidék! (...)
Kezdetben a gondolataimban nagy misztikum övezte mindkét országot, de ma már tudom, hogy egyik sem volt egyéb egy olyan eszköznél, ami irányt mutatott az életünkben, majd elvezetett minket végső célunkhoz.
Nem mi szolgáltuk Gibraltár érdekeit - legalábbis egyelőre nem -, hanem fordítva. Nem azért kellett eljutnunk oda, hogy ott robotolva pénzt kereshessünk, hanem azért, hogy beteljesíthessük küldetésünket. És ez felemelő érzés! Rendkívüli hálával és boldogsággal töltött el a gondolat, hogy nem kellett ott maradnunk, és ott folytatnunk a történetünket. (...)
Hova tovább?
Egyelőre még nem tudjuk, de elképzelésekkel természetesen már rendelkeztünk. Horvátország gyönyörű, kellemes klímájú, Magyarországhoz is közel van, de minden drága, és egyikünk sem beszélte a nyelvet.
Németország meseszép, nincs is túl messze a hazámtól, de méregdrága az élet, és a németek elvileg arrogánsak. Ausztria! Ausztria! Ausztria! Csodás környezet, magyarországi közelség és az emberek talán kedvesebbek a németeknél. A bérletek azonban megfizethetetlenek, ha pedig házvételről lenne szó, életünk végéig spórolhatnánk. Plusz meg kellene tanulnunk németül. Hova? Hova Hova?”
A teljes bejegyzést ide kattintva olvashatjátok el!
Posta para
Őszintén szólva az egyik olyan dolog, amivel bármikor ki lehet kergetni a világból, az az, ha postára kell menni – és tapasztalatom szerint ez teljesen országfüggetlen. Mégis, az Afrikaland blog vonatkozó posztját olvasva az az érzésem támadt, hogy ha lehet, akkor Dél-Afrikában még kevésbé vágynék igénybe venni a posta szolgáltatásait – már ha ezeket annak lehet nevezni. Ráadásul ők végigcsináltak egy esküvőt és egy hazaköltözést is a postával, íme, a kalandok rövid leírása.
„Dél-Afrikában nem liberalizált a piac, vagy csak jól titkolják, és a South African Post Office, azaz SAPO feladata (lenne) a levelek kézbesítése. Jó sok helyen lehet levelet feladni és ládák is vannak mindenfelé elszórtan, kb. felükön még az ürítés gyakorisága is szépen ki van írva, tehát a lehetőség adott. (...)
Ott kezdődik a probléma, amikor kiállod a közepesen hosszú sort, megkapod a bélyegeket, megmutatják, hogy miután felnyálaztad a borítékokat, hova kell bedobni a levelet (mert ő nem veszi át, azt neked kell bedobni egy gigantikus hengerbe), majd amikor boldogan, dolgod végeztével elköszönsz, akkor utánad szólnak, hogy jja, amúgy sztrájk van, és bár nyugodtan bedobhatom a leveleket, de tegnap volt ürítés, aminek tökre örülnek, mert előtte másfél hétig senki sem jött (napi kétszer kéne elvigyék a leveleket btw), szóval sajnos nem tudják mikor jön megint a levél-elvivős ember, de ha jönne is, akkor sem tudják, hogy mikorra ér célba a levelem, mert a levélfeldolgozóban is sztrájk van, szorri. (...)
Bár a postának nincs versenytársa (értsd azonos szolgáltatás azonos áron), a magáncégek között igen szép verseny van kialakulóban. A legtöbbjük csak bizonyos területeket fed le a nagyvárosok mellett, de páran már az egész országba szállítanak. 100 Rand (kb. 2200 forint) körüli a beugrós szint, a felső határ pedig a csillagos ég. (..)
A leveleim végül 3 hét elteltével kezdtek el felbukkanni, és kb. 1 hónap után mindenki megkapta a hivatalos meghívóját is. Igaz, hogy addigra már kénytelenek voltunk mindenkit felhívni, de végső soron nincs miért panaszkodnom, mindenki megkapta a szépséges, kézzel készített meghívót. :) (...)
Az esküvős mizéria után sokáig eszünkbe sem jutott a posta, egészen addig, amíg a hazaköltözéssel kapcsolatosan el nem kezdtünk azzal foglalkozni, hogy az esetlegesen a konténerből kimaradó, de a bőröndbe mégsem férő cuccokat hogyan küldjük haza. (...)
Ott kezdődik a probléma, amikor eljön az idő, hogy ténylegesen utána érdeklődj magától a postai alkalmazottól, hogy mennyibe is kerül az általuk használt szállítódoboz, hogy melyik szállítási kategóriát javasolja választani, és, hogy általában mennyi idő alatt érnek a csomagok Európába, és miután mindenre szépen válaszolnak, és nyomtatott katalógust is kapsz, akkor mintegy mellékesen megjegyzik, hogy bár szívesen eladják nekünk a dobozokat, de amúgy pár hete nem vesznek át semmilyen csomagot, külföldre menőt aztán meg pláne nem, mert éppen sztrájk van, és a nemzetközi termináljuk egyáltalán nem fogad és nem továbbít csomagokat. (...)
Mindezt nem sokkal a konténer indulása előtt, amikor már azt hitted, hogy nagyjából készen vagy a behajózandók összeválogatásával, de hála nekik, mégsem, mert újra át kell menni minden cuccon, hogy mi az, amit még tudsz nélkülözni pár hónapig.”
A további részleteken ide kattintva borzonghattok!
A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.
Felhívás! Írjátok meg a legemlékezetesebb külföldi karácsonyotok történetét! Ez lehet jó, vagy rossz élmény (például mert a családtól távol kellett tölteni), az első kinti alkalom, vagy bármelyik, amelyik valamiért megragadt bennetek. Az írásokat (amelyek lehetnek rövidek is, akkor több lesz egy posztban) a szokásos hataratkelo@hotmail.com címre várom.
Az utolsó 100 komment: