Van az úgy, hogy a mélyponton jön egy olyan lehetőség, ami aztán megváltoztatja az életet. Ez történt Lilivel és párjával is, akik három éve munkahelyük leépítései közepette kaptak egy váratlan ajánlatot Hollandiából, amit nem nagyon haboztak elfogadni. A mai poszt inkább a határátkelés és beilleszkedés lelki vetületeiről szól (a kenyér áráról nem lesz benne szó), de nekem nagyon érdekes és elgondolkodtató volt.

„Három éve költöztünk ki Hollandiába, miután a páromat megkeresték egy nem mindennapi munkalehetőséggel. Ez abban az időszakban történt, amikor a vidéki telephelyű multicég, ahol mindketten gazdasági területen dolgoztunk csődöt jelentett, és még nagyobb mértékben folytatódtak a leépítések, mint addig. Még pár hónapig húztuk volna a cégnél talán, aztán mindkettőnknek más munka után kellett volna néznie.

Nagyon szomorú, lelkileg is megterhelő időszak volt, rengetegen maradtak állás nélkül és nem csak fiatalok… Ez az országnak abban a részében nagy érvágás volt, közel s távol nem volt még egy ekkora munkáltató, és hirtelen hatalmasat ugrott a munkakeresők száma.

Ez megkönnyítette a döntést, kíváncsiak is voltunk, sosem élt meg egyikünk sem külföldön, úgy gondoltuk, nagy kaland, mi baj lehet? Amikor biztos lett, hogy jövünk, már otthonról beadtam én is rengeteg helyre a jelentkezésemet és pár héttel azután, hogy kijöttünk, már én is dolgozni kezdtem annál a cégnél, ahol most is vagyok.

Jelenleg a régió (Noord-Brabant) két vezető cégóriásánál dolgozunk, mindkettő nemzetközileg is ismert cég, önmagában öröm, hogy mi is kis része vagyunk egy olyan gépezetnek, ahol folyamatos az innováció.

Beléjük nevelt függetlenség

Az „osztályon”, ahol dolgozom mintegy 120-an vagyunk, nagyrészt körülbelül velem egykorú fiatalok, én 28 éves vagyok. Mindenki legalább BSc-t végzett, felelősségteljes, munkája iránt elkötelezett fiatal, akik a munka mellett (közben…) szeretnek együtt nevetni, viccelődni, egyszóval normális fiatalok. Egyáltalán nem gondolom, hogy bármivel is jobbak, többek lennének az én kollégáim, mint egy gazdasági pályán végzett magyar fiatal. De biztos, hogy nem is rosszabbak.

Ők viszont másért dolgoznak, mint az otthoni átlag. Nem is csoda hogy ennyire elkötelezettek a munkájuk iránt… bár szerintem anno a magyar kollégáim is legalább ennyire elkötelezettek voltak, sokkal kevesebbért sajnos.

Itt mindenki minimum kétszer utazik évente valami nagyobb nyaralásra, a hosszú hétvégéket nem számolom már. Vagy egyszer, de akkor biztos, hogy legalább 1 hónapra és minimum Dél-Amerikáig. Tényleg nem túlzok. Tisztában vagyok vele hogy ez a helyzet különösen kivételes, még Hollandiában is – erről majd később pár mondatot, de én ezt látom, ilyen is van. Persze ebből kifolyólag kell is helyettesíteni rendesen, valaki mindig szabin van, de ez kevésbé zavaró, ha tudod, hogy mondjuk két hónap múlva te is mész.

Ezeket az utazásokat maguknak finanszírozzák, nem tudom, kinek milyen a családi háttere, de nekem az egész nemzetről az a benyomásom, hogy már kisgyerekkortól máshogy vannak nevelve, önállóbbak. Valahogy beléjük van nevelve a függetlenség és az önbizalom, hamar megállnak a lábukon. Nem kérnek kölcsön szülőktől nyaralásra, miegymásra, még aki megtehetné az sem.

Mindezek mellett, nekünk is kellett/kell kompromisszumokat kötnünk, egész piciket és nagyokat egyaránt. Még pár év elteltével is nehéz nekem röviden állást foglalni amellett, hogy meddig leszünk még itt.

Amiket szeretek

Arról már könnyebb írni, hogy mik azok, amiket szeretek, amik szuper dolgok abban, hogy itt lakunk, és mik nem annyira. A teljesség igénye nélkül írtam néhányról:

A rengeteg szabadság

Ahogy korábban említettem, mi tényleg kivételes helyzetben vagyunk, egyrészt a két szuper munkahely miatt, másrészt a hihetetlen mennyiségű szabi miatt, ami erre a két cégre jellemző. Nem (csak) az az igazán nagy dolog, hogy mennyiért dolgozunk itt, hanem a szabik. Jelenleg 40 nap szabadságom van egy évben, plusz a nemzeti ünnepek.

Ez azért olyan nagy dolog szerintem, mert sokkal kisebbnek érezzük azt a kompromisszumot, amit meg kell hoznunk amiatt, hogy távol vannak az otthoniak. A szabadságunk kb. felét arra szánjuk, hogy hazalátogatunk (hol egy hosszú hétvégére, hol kicsit hosszabban), anyukám mindig mondja, hogy szerinte átlagban többet találkozunk így, mintha Pesten élnénk. (Egyébként vidékiek vagyunk.) Szerintem is így van.

A maradék szabit meg utazással tölthetjük (ugye ez meg mindig 4 hét), és van is miből. Mivel még nincsenek gyerekeink, ezért mi jelenleg így töltjük a szabadidőnket a legszívesebben. Gyönyörű helyekre utaztunk az elmúlt 3 évben együtt, sok-sok szép és izgalmas élményt gyűjtöttünk. Biztos vagyok benne, hogy jó lesz majd visszatekinteni minderre „ínségesebb időkben” és építkezni a sok közös élményből nehezebb pillanatainkban.

Minden újdonság (egy ideig)

Természetesen rengeteg a mindenki számára ismerős pozitívum is abban, ha valaki külföldön él: új ízek, városkép, új emberek stb. Minden újdonság. Ezek a dolgok szerintem főként az elején nagyon szembetűnőek, amikor az ember még úgy érzi, hogy nyaral – már egyszer olvastam itt is azt hiszem, és nekünk is említették egy integrációs tréningen, hogy ez a „honeymoon szakasz”.

Mostanra ezeket már kevésbé érezzük, egyre kevesebbet utazunk országon belül. Ugye ez olyan, hogy amíg Magyarországon éltem sem mentem minden hétvégén környező városokat bejárni, pedig rengeteg látnivaló lett volna ott is, egyszerűen az ember egy idő után már kevésbé nyitott szerintem erre sajnos, ha már megszokottá válnak a dolgos hétköznapok, betáblázódnak tennivalókkal a hétvégék.

Miközben ezt írom, megfogadtam, hogy elkezdem összeszedni mik is azok a helyek, ahol eddig meg nem jártunk és feltett szándékom, hogy megint újból elkezdünk kicsit turistáskodni Hollandián belül is. Végül is ki tudja, meddig leszünk itt, és még bőven van mit felfedezni.

Kinyílik a világ

Szerintem több lesz az ember azáltal lelkileg, ha huzamosabb ideig távol él az addig megszokottól. Tényleg igaz, hogy kinyílik a világ. Rájössz, hogy bár sose gondoltad volna igenis képes vagy megállni a helyed egy teljesen új környezetben, új kihívásokkal és sokkal erősebb és bátrabb vagy, mint gondolnád.

Én például itt tanultam meg autót vezetni (angol nyelven holland oktatóval), nem volt egyszerű, de megcsináltam. És mostantól bárhol vezetek, arra számítok, hogy percenként 3 biciklis kerül meg az autó mellett, szóval talán körültekintőbb is vagyok egy fokkal. Persze nyilván még bőven van mit fejlődni, de lelkes vagyok!

Jobban észreveszed a lehetőségeket kis és nagy dolgokban egyaránt. Megtanulsz alkalmazkodni – néha nagyon nehéz-, elgondolkodsz dolgokon, amik addig természetesek voltak, de itt másképp vannak, és rájössz, hogy lehet máshogy is. Aztán eldöntheted maradsz-e az addig megszokottnál vagy váltasz az újra.

Most ez egy kicsit idióta példa, de ez jut eszembe: otthon eszembe nem jutott volna sárgarépát behozni a munkahelyre mintegy snacknek... Itt láttam párszor, hogy hoznak, lehet kapni a szupermarketben előre csomagoltat is. Végülis nem rossz ötlet, egészségesebb, mint egy csomag ropi, és amikor rohanok egyik megbeszélésről a másikra, néha viszem magammal. Ezer és egy ilyen dolog van, talán párhoz annyira hozzászoktam mostanra, hogy már nem is tűnik furcsának.

Megerősödött a kapcsolatunk

Úgy gondolom sokkal erősebb lett a párkapcsolatunk, amióta együtt kiköltöztünk. Itt mi egymásnak vagyunk, együtt vészeljük át a boldog és nehéz pillanatokat. Különösen összekovácsolt ez minket.

Néha persze nehéz is, mert amellett hogy ő a férjem, itt ő a legjobb barátom is, neki kell végighallgatnia azt a mindennapokban, amit ha itt lennének a legközelebbi barátaim vagy a szüleim, néha talán mással (is) megosztanék, nem mindent rá zúdítanék. De egész jól bírja.

Szakmai előrelépés

Szakmailag mindkettőnknek nagy ugrás volt az itteni munka, sokat fejlődtünk és fejlődünk a mai napig. Soha nem látott mértékig értékelik itt az egyént, mint munkavállalót, mindennapos téma a személyes fejlődésünk. Természetesen ez nyilvánvalóan cégfüggő is. Bárhova megyünk is majd egyszer innen tovább, az a tapasztalat, amit itt szereztünk, szerintem nagy értékkel bír majd.

A kevésbé pozitív dolgok

Érdekes módon a család / barátok hiánya talán általánosságban a legkevésbé fájó, mert gyakran járunk haza és hozzánk is gyakran jönnek. Nem is beszélve arról, hogy ma már számtalan csatornán lehet kapcsolatot tartani.

Természetesen ez akkor sem ugyanaz és hiányoznak nagyon-nagyon, de mivel nagyon kevés az esély arra, hogy mindketten el tudjunk helyezkedni a magyarországi vidéki városunkban, egyébként is Budapesten kötnénk ki, és „nem tudnánk papucsban átsétálni a szülőkhöz”. Mondjuk ez nem feltétlenül negatív ugye... ;)

A vendégek

Nekem a megszokott „normál” vendégfogadás, találkozás hiánya fájó nagyon, ami az otthoni kapcsolatokat (barátokat és a családot) illeti. Ez alatt azt értem, hogy teljesen más vendéget fogadni 3 órára, készíteni egy vacsorát, szépen előtte kitakarítani, tenni egy csokor virágot az asztalra meg felöltözni csinosan, mint vendéget fogadni 4 napra. Lehet, hogy egy kicsit túlságosan őszintén fogalmazok most, szerintem ezt igazán csak az tudja átérezni, aki volt már ilyen helyzetben.

Hiába várom már tűkön ülve azt, aki jön, és már alig bírok magammal, meg hiába szeretem nagyon, egyszerűen több napra más fogadni valakit, mint pár órára. Ez tény.

Ezzel minden egyes alkalommal megküzdünk a mai napig, egyszerűen el kell fogadnom és le kell állítanom magam, amikor azon kezdek szorongani, hogy nem tudok és nem is lehet maximális szinten házigazdának lenni, ha valakivel együtt élsz napokig.

Itt nem arról van szó, hogy más azt várná el, hogy mi 4-5 napig körbeugráljuk, és meleg vacsorával várjuk minden nap. Ezt senki nem várja el. De ez nem változtat azon, hogy én ilyen vagyok, engem így neveltek, nekem örömet okoz az, ha jön valaki hozzánk, akkor ezt teszem, és kellemetlenséget, ha nem megy. (Márpedig nem megy. Egyre lazább is vagyok ezzel kapcsolatban már mostanra, de még mindig nem eléggé.)

Ezzel szemben lehet, hogy a harmadik napon rossz napom van a munkahelyemen és nemhogy a vendégekre, de még a saját férjemre is nehezemre esik mosolyogni és legszívesebben munka után rögtön beesnék az ágyba. És ezt az érzést nem szeretem. Nem szeretem, hogy kirakatban van minden, nem csak a jó, a szép, hanem a borús hétköznapok is néhanapján, ha találkozni akarunk az otthoni barátokkal vagy a családdal.

Ugyanez vonatkozik arra is, amikor hazamegyünk. Pár nap után hiányzik, hogy ne bőröndből éljünk, illetve megterhelő nagy dózisban egyszerre kapni mindenkiből, akivel jó ideje nem találkoztunk. (Normális esetben ugye az ember szervez programot egyik estére, másik estére, aztán a következő nap inkább pihen otthon.)

Kulturális különbségek

Minden ilyen különbség szerintem az elején pozitívan különleges, izgalmas. Látod, hogy máshogy öltöznek, máshogy ünneplik a Karácsonyt. (Itt december 6-án Sinterklaas jön Spanyolországból, őt várják rajongva a gyerekek, ekkor kapnak nagy ajándékot, a legtöbb család ekkor díszíti már a fát is. Sokan a Karácsonyt, mint olyant, nem is ünneplik. Megszokott kérdés, hogy „Are you doing Sinterklaas or Christmas?” Ami kb. annyit tesz, hogy Te a Mikulást vagy a Karácsonyt ünnepled? Hát milyen abszurd ez?)

Csokireszeléket (amit otthon a torta szélére szórunk) tesznek két szeletelt kenyér közé és az a szendvics, vagy zuhogó esőben is biciklivel járnak, csatakokban folyik orrukból-szájukból a víz (a nőkről a smink..(?)), mikor beérnek az irodába, és nem értik, te miért jössz busszal.

Az elején ez vicces. Nagyon. Egy idő után már kevésbé. Simán lehet, hogy én vagyok rugalmatlan, pedig tényleg próbálkozom, de egyszerűen vannak olyan különbségek, amin – én legalábbis – egy idő után már nem tudok túllépni, és zavar. Mi több, idegesít.

Pedig egyértelmű, hogy nem én vagyok itthon, tehát nekem kell alkalmazkodni, ez nem is kérdés. Mégsem szeretek én lenni a különc, a meg nem értett, főleg nem olyan dolgokkal kapcsolatban, ami szerintem a végletekig abszurd és minden normális ember velem értene egyet, nem velük. :)

(Most kicsit ráerősítek erre, de értitek, mire gondolok. Igenis zavaró és egy idő után leszívja az ember energiáját, ha olyasmiről próbálják meggyőzni, ami számára lényegtelen abszurd, és nem kívánatos, nekik meg annyira alapdolog, hogy őszintén nem értik, mi a jó abban, hogy te nem így csinálod…)

Lassan eljön nálunk is a gyermekvállalás ideje, rengeteg kérdést vet fel ez is bennem. Mert sok dolgot magam is nehezen fogadok el, de egy pici gyereket nem lehet majd úgy nevelni, csak ahogy én otthon megszoktam (ahogy otthon elvárnák (?)), hiszen ő itt lesz otthon a mindennapokban, ebbe (is) kell beleszoknia, különben biztosan nagyon nehéz lenne neki is, nekünk is.

Mindig más leszek

Összességében most 3 év után azt érzem, hogy mindig lesznek olyan dolgok, amik miatt azt fogom érezni, hogy én más vagyok, és nem ide tartozom. Nem tudom, akarok-e nagyon hosszú távon így élni.

A rengeteg pozitívum ellenére, amiket leírtam, és annak ellenére, hogy nagyon szerencsések vagyunk több szempontból is és igyekszünk is ezt megbecsülni, nem elfelejteni, hogy nem volt mindig így, és talán nem is lesz mindig így. Majd az idő fogja eldönteni. Most úgy néz ki „néhány” évig még maradunk.

Végezetül idéznék két nagyon találó és szerintem nagyon igaz gondolatot Chelsea Fagantől (What happens when you live abroad), elnézést, hogy nem fordítom le:

„…So you look at your life, and the two countries that hold it, and realize that you are now two distinct people. As much as your countries represent and fulfill different parts of you and what you enjoy about life, as much as you have formed unbreakable bonds with people you love in both places, as much as you feel truly at home in either one, so you are divided in two…”

„When you live abroad, you realize that, no matter where you are, you will always be an ex-pat. There will always be a part of you that is far away from its home and is lying dormant until it can breathe and live in full color back in the country where it belongs. To live in a new place is a beautiful, thrilling thing, and it can show you that you can be whoever you want — on your own terms. It can give you the gift of freedom, of new beginnings, of curiosity and excitement. But to start over, to get on that plane, doesn’t come without a price. You cannot be in two places at once, and from now on, you will always lay awake on certain nights and think of all the things you’re missing out on back home.”