A Magyarországon maradottak közül akad, aki önigazolásra vágyik (azaz hogy ostobaságot követ el, aki elmegy), aztán akad, aki némi biztatást vár a saját határátkeléséhez, és még sorolhatnánk, mi mindent kérdeznek (rosszabb esetben: vágnak a határátkelők fejéhez) azok, akik Magyarországon maradtak. Emellett megnézzük, milyen egy olasz sztrájk, és meglátogatjuk Indonézia második legmagasabb vulkánját.

A Hóvarjú blog szerzője csak „fekete bárány hatásnak” nevezi azt, amikor az ember kiválik a tömegből, és a maga útját kezdi járni. Ennek aztán több következménye is van, például a „nyáj” többi tagja részéről felmerülő kérdések és megjegyzések formájában. Ezekből szedett össze egy csokorra valót.

1. Megéri kint lenni? Megérte? Osz' jó kint?

Erre mit tudsz mondani komolyan? Nem! Nem jó kint! Csak szeretem megnehezíteni az életem! Az élet nevű játékot csak is extra hard módban vagyok hajlandó játszani. Nincs is jobb mikor az ember szívatja magát. (…) Igazából, ha megkérdezik, akkor válaszolok, azt utálom csak, amikor egy valaki már negyedjére teszi fel a kérdést. (...)

2. Mennyit keresel (szabad megkérdezni)?

Egy igazi WTF kérdés! Utálom, de értékelem a kérdező őszinteségét, hogy nem terel, egyből bekérdez. Akit olyannak ismerek, hogy megtudhatja az összeget, annak elmondom. (...)

3. Neked könnyű!

Mert? Főleg akkor borulok el, amikor ezt olyan ember mondja, aki szintén onnan indult, mint én és azok a lehetőségek voltak előtt is, mint előttem. Nem! Nem könnyebb! Senkinek sem könnyebb a másiknál. (...)

4. Jól itt hagytál mindent (a hátad mögött)! Jól itt hagytál bennünket!

Igen, igen! Bár szerencsés voltam, hogy a város polgármesterével aláírhattam egy titkos paktumot, hogy én elhagyhatom a várost és az országot, de sajnálom, hogy az volt ennek a feltétele, hogy a többi 30 ezer embernek a városban kell maradnia minden körülmények között. :D Kérem szépen, fel kell emelni a seggünket és tenni a saját sorsunk érdekében. (...)

5. Hazajöttök? Mikor költöztök haza? Haza akartok költözni?

A kérdés, ami nem bosszant. A válasz pontosan az, hogy: Nem akarunk hazajönni. Utána viszont sokat gondolkodok, hogy milyen rossz, hogy ez a válasz. Hogy az országomban és a városomban olyan viszonyok uralkodnak, hogy nem akarok haza jönni-menni. (...)

6. Mit szól a család, hogy kint vagytok?

(…) Mit szólnának? Elfogadták, beletörődtek és amióta meglátogattak, szerintem örülnek is, hogy így döntöttem, ill. döntöttünk. Vissza nem akartak tartani, de persze, hogy aggódtak az elején.

7. Mi a munkád? Takarítasz!? Hát jobb, mint a semmi nem?

(…) Ilyenkor egy ázott veréb fejét felvéve halkan kinyögök egy: Ja! Hát ez van! mondatpárost és egy gyors búcsúzás után az autóba ülve röhögök magamban, hogy ennek az embernek sincs fogalma arról, hogy miket beszél. Nem értik meg, hogy nem azért takarítok, mert nincs más meló, hanem azért mert szeretem és „megéri”.”

Természetesen a válaszok ennél hosszabbak, szóval aki az egész posztot elolvasná, az kattintson ide, a kommentekben pedig várom, titeket milyen kérdésekkel és megjegyzésekkel szoktak bombázni…

Útmutató sztrájkhoz

Az embernek az a benyomása, hogy az olaszok előszeretettel sztrájkolnak, az Olaszmamma blog szerint ez Itáliában amolyan nemzetin sport. Lássuk, miként is zajlik ez a hétköznapokban!

„A jól szervezett sztrájk ismérve, hogy hétfőre vagy péntekre esik, hogy jól össze lehessen hangolni a hétvégével, és ne okozzon túl nagy traumát az átállás. (…) Rutinos sztrájkolók a sztrájk kezdete előtt negyedórával a biztonság kedvéért tartanak még egy cigarettaszünetet, majd amikor üt a sztrájk órája, tömegek özönlik el a kávéautomatát. (…)

A mi esetünkben ma a sztrájkolók a cég előtt napoztak, bagóztak és kávéztak kiélvezve az októberi vénasszonyok nyara valamennyi napsugarát. Hasznos azért egy-egy ilyen összeröffenés, legalább olyan munkatársakkal is találkozik az ember, akik másik emeleten dolgoznak, és lehet egymás nyakába borulni, hogy de rég is találkoztunk.

Tiltakozás végeztével a megfáradt sztrájkolók a mi esetünkben ebédszünettel zárták a jó hangulatú találkozót, amelynek akkor sikere volt, hogy jövő hétre megint összeszerveztek egyet.”

Sajnos a poszt nem túl hosszú (én szívesen olvastam volna sokkal részletesebben…), de akit érdekel a teljes írás, kattintson ide!

Ki a Jani a Rinjanin?

Szerencsére pár hónapos hallgatás után újjáéledt a Zol-Indonézia blog, és ha már így történt, rögtön született is rajta egy nagyon érdekes és jópofa írás a Gunung Rinjani (nem mellesleg: a maga 3726 méterével az ország második legmagasabb vulkánja) megmászásáról.

„A Rinjani tűzhányó (vagy tűzhányó-csoport?) a Balitól keletre lévő Lombokon található – konkrétan a sziget területének bő felét a hegy uralja. A lombok indonézül nem dús levélkoronát jelent, hanem erős paprikát – a helyi sasak törzs tagjai ugyanis szerfelett szeretik az embertelenül csípős ételeket. (...)

Lombok iszonyú gyors ütemben fejlődik. Erre a szigeten nemrég átadott nemzetközi reptér is rátesz vagy ezer lapáttal. Hogy Lombokból pár év múlva Bali/Thaiföld 2.0 lesz-e vagy megmarad Mindenki Különbejáratú Paradicsomának, még nem tudni. (...)

Hátizsákjaink nem éppen profi túrafelszereléssel voltak tele, sokkal inkább pálmaboros flakonokkal, ezért úgy határoztunk, profi szakemberekre bízzuk magunkat, ergo hordárt béreltünk.

A Rinjaniról tudni kell, hogy egy ravasz turistacsapda, igen nehezen mászható „egyénileg”. Indonézeknek még csak-csak, de fehérként szinte lehetetlen csak úgy odasétálni és nekivágni anélkül, hogy valami helyi guide-ot meg hordárt bérelne az ember, ezek ugyanis kartellszerűen összedolgoznak a parkőrökkel, akik egyszerűen nem engednek be turistákat a parkba „csak úgy”.

Szerencsére kaptunk egy fülest egy jó túraszervezőről, Suma bácsiról, akivel fél nap alatt letelefonáltunk meg leesemeseztünk mindent. Ez alatt a fél nap alatt a kiiundulási ár is lement kevesebb, mint a felére: nem, nem kell túravezető, csóró diákok vagyunk, elég két hordár 4 emberre, akiknél lesz nekünk sátor, hálózsák, matrac, kávé, keksz, meg némi meleg kaja és jókedv.

Az alkudozást és a kedvező árképzést némileg megkönnyítette, hogy Suma bá végig azt hitte, indonézekkel van dolga, nézett is egy nagyot, mikor személyesen találkoztunk, de nyelte a békát becsülettel. (...)

Vidám kis csapatunk kora délelőtt útnak is indult Sembalun-ból a Crater Rim felé. A két hordár iszonyú cuki pofa volt, és tényleg volt náluk sátor, hálózsák, matrac, kávé, keksz, meg némi meleg kaja. És jókedv is kerekedett, miután kaptak a pálmaborunkból.

A túra első másfél órája relatíve eseménytelen, erdőben, kisebb vízmosásokon át, termőföldek mentén kell gyalogolni, a terep itt még lapos, a Rinjani egyelőre csak a távolban tornyosul. Aztán csodálatos magasfüves pusztaság következik, és a hegy lassan éreztetni kezdi magát. Kb. itt van az első pihenőhely, még a civilizáció jeleivel – ideiglenes kocsmaszerűség is van, egy sátorponyva alól sört árulnak és törött gitárokon játszanak helyiek. Ja, és gépfegyveres zsaruk, akik a jegyet ellenőrzik. (...)

A második pihenőhelyig is elég könnyű a túra még, a harmadik felé azért már érezhető, hogy egy hegyen vagyunk. Aztán hirtelen meredek felfelé-menet lesz a program egész, míg el nem érjük a kráterperemet, ami a harmadik pihi hely „után” jön – pár óra keserves felfelé kúszás után.

A természet szép, de a Sembalun és a Crater Rim közt 1700 méteres szintkülönbséget lezúzni egy délután alatt az nem kis feladat, ha az ember nem elég harcedzett.

Persze a hordárok két kosarat a vállukon cipelve lazán nyargalásznak le-fel, mint a hegyi kecske, és közben mind cigizik meg széttaposott flip-flopban van. Röhögve előztek meg minket folyton, miközben mi sírtunk. (...)

Dizájnos kis sátrakat vertünk hordáraink segítségével, majd a sötétség beálltával, mivel fáradtak voltunk, meg amúgy se volt túl sok mindent csinálni csillagbámuláson kívül, jó korán aludni tértünk. Nem véletlen, hiszen másnap hajnali 3 tájt neki kellett vágnunk a csúcsnak, hogy felérjünk napfelkeltére. (...)

Én ezen a ponton már igencsak erőm fogytán voltam, megvallom, az utolsó pár száz méteren olyan is volt, hogy összerogytam a fáradtságtól. Rendre ki kellett tűzzek magam elé kisebb célokat amolyan „checkpoint” gyanánt. (...)

Végül aztán elcsigázva bár, de csak felértünk a csúcsra napfelkelte környékére. A látvány és a teljesítmény okozta sikerélmény persze minden „szarért” kárpótolt. Találtunk egy eldobált indiai és indonéz zászlót, amiből pont össze tudtunk szerkeszteni egy magyar lobogót a történelmi pillanat megörökítéséhez.”

A poszt ennél természetesen sokkal bővebb, jó sok képpel, mindenképpen ajánlom, hogy olvassátok el (ide kattintva tehetitek meg), mert nagyon szórakoztató!

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.

Ha pedig arra vagy kíváncsi, hogyan lépünk át egy újabb határt közösen veletek, akkor kattints ide és olvasd el a posztot!