Mit tegyen az, akinek nem tud Magyarországon elhelyezkedni a szakmájában, pár tízezer forintból tengődik, de dolgozni akar? Vágjon bele a határátkelésbe, kezdőtőke nélkül, csak úgy toronyiránt, bele egyik bizonytalanságból a másikba? Ezek Opcsi kérdései, aki ahhoz a vitasorozathoz szólt hozzá, amely a határátkelésről folyik, és melynek kiindulópontja József posztja volt.

„Rólam röviden: budapesti férfi vagyok, közelebb vagyok már a 40-hez, mint a 30-hoz. Több mint 5 éve vagyok tartósan munkanélküli, de kb. esélyem sincs elhelyezkedni, mert a szakmám eléggé speciális, olyan területet fed le, ami rendkívül zárt, csókosokon és rokonokon kívül alig van benne valaki.

Hogy akkor miért ebben kezdtem el annak idején dolgozni? Nem így terveztem, de így alakult, aztán már muszáj volt csinálni, ha pénzt akartam keresni. Volt néhány kemény, de viszonylag jövedelmező évem, ám önálló élet fenntartására, pláne hosszú távon, az sem volt elegendő.

Aztán szépen elfogytak a munkák, azokért is egyre kevesebbet fizettek. Lassan bezáródtak a kapuk, mást viszont nem tudok csinálni, mert nincs egyéb végzettségem vagy tapasztalatom. Szívesen váltanék, de hiába próbálkozom évek óta.

Nem alkalmaznak

Van nyelvvizsgám, jelenleg is nyelvet tanulok, de hogy itthon kamatoztathatom-e, azt erősen kétlem. Nem vagyok már pályakezdő, senki nem vesz fel, mert megijednek az életrajzomban szereplő adatoktól, hogy mennyi mindent csináltam, és ez alapján azt hiszik, hogy biztosan csilliárd forintos fizetést kérek, ezért inkább felvesznek valaki mást, aki fiatalabb és olcsóbban dolgozik, igaz, rosszabbul is, de az nem szempont.

Családom szerencsére nincs, viszont jó eséllyel nem is lesz, hiszen telik-múlik az idő, én sem leszek fiatalabb, jövedelem híján viszont felelőtlenség lenne családot alapítani (ha akarnék, se tudnék), hát még gyereket vállalni.

Amikor azt mondom, nincs jövedelmem, azt szó szerint értem. Ha néhány (3-4) havonta bejön pár tízezer forint valami mellékesből, akkor már sokat mondtam. Jelenleg egyetlen kisnyugdíjból élünk ketten idős, özvegy szülőmmel afféle anyagi szimbiózisban, ami azt jelenti, hogy egymásra vagyunk utalva, egyikünk a másik nélkül nem tudná fenntartani magát.

Az elmúlt években számtalan helyre jelentkeztem – szakmán kívül is természetesen –, de az esetek 99%-ban még csak válaszra sem méltattak. Ha nagy ritkán behívtak interjúra, volt olyan, ahol kiderült, hogy a munka nem is az, ami a hirdetésben le volt írva, vagy csak simán felvettek mást, miután engem leráztak a szokásos dumával, miszerint „jövő héten értesítjük”.

Az ilyen „jövő hetekből” végül mindig 3-4 hét lett, végül én írtam vagy telefonáltam, ám az udvarias megkereséseimre sokszor bunkó választ kaptam – nemegyszer még nekik állt feljebb, hogy érdeklődni merészelek.

Munkavállaló helyett gyakornok

Azt hiszem (remélem), nem vagyok egyedül, amikor azt mondom: sokkal nagyobb baj van ma Magyarországgal, mint azt el tudnák képzelni, a vezetők pedig hajlandók lennének beismerni.

Nyilván nem kell rakétatudósnak lenni ahhoz, hogy rájöjjünk: a csodálatos tündérmese, a magyarkodó hurráoptimizmus, amivel átmossák az emberek agyát, miszerint ma Magyarország a lehetséges világok legjobbika, ahol jó élni, szárnyal a gazdaság, nincs infláció, boldog közmunkástömegek menetelnek a szebb jövő felé, szánalmas és nevetséges hazugság.

Az álláshirdetések nagy része kamu, valójában nem kell ember, csak gyakornokra van szükség (ergo: ingyen munkára), vagy már rég betöltötték az adott állást – miközben a hirdetés ugyanúgy elérhető, vagy újra megjelenik, akár néhány hónappal később is – változatlan szöveggel. Felvesznek (?) valami lelkes újoncot, dolgoztatják néhány hónapig, aztán a próbaidő végén kirúgják… és jöhet az újabb balek.

Lehet, hogy a kozmetikázott hírekben csökken a munkanélküliek száma, ám ez egyáltalán nem azért van, mert többen dolgoznak, hanem csak megint kiesett egy adott számú embertömeg az ellátórendszerből, tehát a statisztikákban sem jelennek meg (ahogyan én sem). Nagy különbség van ám a „sima” és a regisztrált munkanélküli között!

Menjek el közmunkásnak?

Gereblyézés és szemétszedés a parkban? Ebből kellene eltartani magamat, ebből kellene gyereket nevelnem? Hoppá, de hiszen a közmunkaprogram is csak a regisztrált munkanélkülieknek van.

Vagy legyek utcaseprő? Esetleg vécépucoló? Ezért tanultam? Ezért van a több éves munkatapasztalatom? Hogy megalázó, semmire nem elegendő fizetésért dolgozzam ki a belemet, és közben érezzem magamat szerencsésnek, amiért egyáltalán van munkám?

Persze, lehet azt mondani, hogy csak átmeneti megoldás, és a 80 ezer Ft az éppen 80 ezerrel több a semminél… De próbáljon valaki megélni ennyiből akár egyedül, pláne családdal.

Voltam vállalkozó, de piac beszűkülése miatt és bevétel híján másfél év után visszaadtam az ipart. Hogyan fizessem a járulékokat és adókat, amik állandóan változnak, és akkor is kell őket fizetni, ha nincsen bevételem? A nyugdíjról is alighanem lemondhatok, de az már tényleg csak a hab a tortán…

Se remény, se illúzió

Abszolút egyetértek Józseffel: el innen! A hazugságok, az ellehetetlenülés, a jövőtlenség, a reménytelenség és kilátástalanság, na meg a tipikus, kelet-európai bunkóság, és rosszindulatú butaság hazájából.

El ebből lélekölővé tett országból, ami legfeljebb azok számára kényelmes, akik nem vágynak többre annál, minthogy esténként ledögöljenek a tévé elé egy doboz sörrel a markukban, és a maradék agyukat is kilúgozzák valami ócska valóságshow-val.

Szürkeség, igénytelenség, lepukkantság, elhanyagoltság, mocsok és kosz, közöny, szellemi és morális leépülés… ezek jellemzik ma Magyarországot. És persze a mindent behálózó, kiirthatatlan gyomként burjánzó politika, ami cinikusan tojik az emberekre, és inkább hazugságokkal traktálja őket.

Nem vagyok, soha nem is voltam egyetlen párt szimpatizánsa sem, egy ideje már inkább érvénytelen szavazatot adok le, hogy legalább a nevemmel ne lehessen visszaélni…

És mindeközben már egyáltalán nincsenek reményeim, sem illúzióim. 36 évesen ide jutottam, és alighanem az országban még rengetegen.

Csak jogok, felelősség nélkül

Itt még nagyon hosszú ideig nem fog semmi sem változni, vagy ha mégis, akkor rosszabb lesz. Az emberek egyre jobban lealjasodnak, már most is gátlás nélkül belehazudnak egymás arcába, átverik a másikat, ahol tudják, mert ilyen ma a közhangulat és közgondolkodás.

Semmi nem működik normálisan, senki nem hajlandó elvégezni a feladatát, mindenkinek csak jogai vannak, de felelőssége semmi. Az egymásra mutogatás és a félrebeszélés bezzeg nagyon megy… abban tényleg mi vagyunk a császárok.

Persze, lehetne rosszabb is, élhetnék például egy afrikai menekülttáborban, amihez képest Magyarország maga a Kánaán. De miért kellene nekem és még sokan másoknak beérnünk és megelégednünk azzal, amit a gép dobott, ahhoz képest, ami lehetne? Mindig van lejjebb, ez igaz – de feljebb is. Csak épp ahhoz kellene valami remény, cél, ami felé lehetne teperni, amiért megérné küzdeni.

Téved, aki azt hiszi, hogy minden az egyénen múlik, és hogy csak az nem dolgozik, aki nem is akar. Én akarok; mindenki elhiheti, hogy egyáltalán nem élvezem a helyzetemet, de bármerre fordulok, falakba ütközöm. Nem válaszoló, hazudozó, 5-6 évvel ezelőtti fizetést ajánló, trükköző hirdetők, mindent jobban tudó, buta HR-esek, megszűnő, fizetésképtelen piac… csak ilyenekkel találkozom.

Az internetadóról

Ha nem tudjuk majd fizetni, akkor kb. megszűnik az ablak a világ felé. Nem csak a szórakozásról és kapcsolattartásról van szó, de nem tudok például állást keresni, tekintve, hogy a hirdetések 99%-a online jelenik meg, és persze jelentkezni is jellemzően e-mail-en keresztül lehet csak.

Nem tudok a külföldön élő rokonaimmal, barátaimmal kapcsolatot tartani úgy, ahogy eddig. Nem tudunk pl. nagyobb mennyiségű kaját rendelni (évente néhányszor szoktunk webközértből), nincs több könyvrendelés, nincs több menetrend, és reptéri információ, nincs több zenehallgatás, filmnézés... ha nagy ritkán van munkám, ahhoz elengedhetetlen az internet.

Egyáltalán nem mindegy nekünk, hogy 4000, vagy 7000-8000 Ft.-ot fizetünk. De mit tehetnénk? Egyszerűen kell nekünk a net. Majd legfeljebb kevesebbet eszünk, mert már csak azon tudunk spórolni.

Vajon külföldön jobb lenne-e?

Egyáltalán nem biztos, hiszen ott sincs kolbászból a kerítés, na de nálunk már kerítés sincs, a kolbászt pedig régen ellopták. Tény, hogy minden országnak megvannak a maguk nehézségei. Spanyol-, Olasz-, vagy Franciaországban is ugyanúgy csorog a sz*r – de az legalább spanyol, olasz és francia sz*r, ami azért nagy különbség.

Külföldre utazni nem nagy cucc, de tartósan ott élni már annál inkább. Kezdőtőke nélkül belevágni, elindulni toronyiránt, bele egyik bizonytalanságból a másikba… hát nem tudom. Tény, hogy itthon legalább a nyelvet és a gondolkodásmódot ismerem, de mire megyek vele?

Újfajta népvándorlás zajlik ma a világban. Aki megteheti, elmegy egy jobb élet reményében, és mire a vezetők észbe kapnak (?) néhány év-évtized múlva, már nem lehet visszacsinálni a változásokat. Aki teheti, van rá módja, pénze, van hová, vagy van kihez mennie, meg fogja tenni, mert előbb-utóbb elérkezik az a pont, ahonnan már nincs lejjebb. 25-40-50 évesen… mindegy.

Minden értelmes, normális ember le fog lépni ebből az országból, nem itthon fog adót fizetni, nem itthon fog fogyasztani, nem itthon fog gyereket nevelni, hanem egy olyan helyen, ahol embernek érezheti magát, ahol bár másodrendű polgár lesz (?), mert „csak” bevándorló, de talán mégis megbecsülik, és a non-stop stresszelés helyett végre normálisan élhet, mert nem kell minden fillért az élére állítania, nem egy állandó feszültség és bizonytalanság az élete. Ezért persze nyilván meg kell dolgozni, nem repül a sült galamb az ember szájába…

Ki marad itthon?

A resztli. Akik kellemesen elvannak a trágyadombon, mert nem zavarja őket a bűz. Akiket nem érdekel, hogy Magyarország ma egyenlő a gagyival, az elrabolt milliárdokkal, a mutyizással és hogyishívjákolással, ahol mindenki lop, csal, hazudik, és halálosan meg van sértődve, ha rászólnak.

Ahol a mindennapos kommunikációhoz szervesen hozzátartozik az agresszió, a bunkóság és trágárság, ahol a másik nem ember, ahol a szellemi képességek annyira visszafejlődtek, hogy egyre kevesebben akarnak és tudnak gondolkodni, ahol nem lehet a jogokat érvényesíteni, ahol a basáskodó cégek ott verik át az embert, ahol tudják… ahol semmi és senki nem számít már.

Egyszerre elszomorító és felháborító, ami ma Magyarországon van; az, ahová néhány év alatt eljutottunk, és hogy emiatt több százezren kénytelenek elhagyni az országot, vagy a kivándorláson agyalni.

Az értelmesebbje / bátrabbja / leginkább elkeseredettje nagy levegőt vesz, és tervezni, gondolkodni kezd, majd nekivág, hiszen jól tudja, hogy nincs lehetősége megváltoztatni a dolgokat. Ezt? Minek?

Ady megmondta: nekünk Mohács kell. Hát tessék, itt van.”

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.

Ha pedig arra vagy kíváncsi, hogyan lépünk át egy újabb határt közösen veletek, akkor kattints ide és olvasd el a posztot!