Remélem, emlékeztek még Móni két héttel ezelőtti posztjára, amelyben leírta, milyen volt a hatvanas évek végén Angliába emigrálni, és milyen volt az élet ott a következő évtizedekben. Akkor sokan kértétek, írja meg, miért döntöttek úgy angol férjével, hogy visszaköltöznek Magyarországra, és milyen tapasztalatokat szereztek. Nos, ma ez a poszt következik, nekem nagyon tetszett, remélem, ti sem fogtok csalódni!
(„Megkérdeztem férjemet, hogy ő hogyan emlékszik rá, mikor és miért kezdtünk arra gondolni, hogy hazajövünk nyugdíjasnak és miért. Ő úgy kb. 2000-re tette ezt, én szerintem egy kicsit később volt.
Az okokat már azt hiszem megtárgyaltuk többször itt a blogon, de ha esetleg van még akárki, aki abból kimaradt, a főbb okok itt vannak:
1. Az angol nyugdíj, még akkor is, ha olyan viszonylag kicsi, mint a miénk, sokkal többet ér Magyarországon.
2. Férjemnek kezdett elege lenni az angliai életből, mivel az ő gyerekkori Brightonja addigra már teljesen eltűnt és így nem igazán érezte jól magát ott bőrében. Míg Magyarországot mindig is szerette, és 2006-ra már nagyon ragaszkodott ahhoz az otthonhoz, amit abban a kis nógrádi faluban mi ketten nyaranta létrehoztunk.
3. Nekem nem volt semmi különösebb okom arra, hogy hazajöjjek, rokonom már alig, régi barátaimról nem nagyon tudtam, de mivel nagyon tudok alkalmazkodni és mindenben a jót látni, pozitívan álltam hozzá ahhoz, hogy megint itthon legyünk.
A düledező parasztházat eredetileg nyaralónak vettük 1998-ban. Nővérem akkor költözött oda Pestről, mert már nem akart nagyvárosban élni és jó levegőre, csöndre és egy megfizethető otthonra vágyott nagy kerttel.
Amikor meglátogattam megmutatta nekem az új kis házát. Én egyből beleszerettem a környékbe és mivel az ingatlanárak nevetségesek voltak az angol árakhoz képest, férjem uram s magam elkezdtünk ott körülnézni.
A tervezgetés
Csak egy-két év múlva, amikor kiderült, hogy férjem is boldogan lakna Magyarországon, kezdődött a határ(újra)átlépés tervezése. Először arra gondoltunk, hogy eladjuk az angliai házat, de végül is kiadtuk.
Ennek több oka volt. Egyrészt ez egy olyan biztosíték volt, hogy ha mégse megy a dolog, legyen hova visszatérni, és persze a lakbér se jött rosszul. A terv mindig az volt, hogy ez csak egy darabig megy, azután úgyis eladjuk, mert pénzt a bankban nem nagyon kell menedzselni, míg egy lakókkal teli ház nagy felelősség, pláne 2000 km távolságból.
Egy ügynökség kezelte a bér 8%-áért, de ettől még volt vele sok gond az évek folyamán. Végül is idén adtuk el, mivel kezdett nagyon lepusztult lenni és inkább, mint hogy egy nagyobb összeget ráköltsünk, eladtuk. Férjemnek, már 70 fölött az is volt a motivációja, hogy egyre egyszerűbb legyen az életünk, kevesebb felelősség, papírmunka, hivatalos dokumentáció legyen.
Szóval, még 2006-ban, azaz, hogy 2004-től kezdve mi ketten, meg egy pesti haver segítségével, aki háromszor kijött hozzánk Brightonba egy kicsit besegíteni, mi magunk hoztuk rendbe a brightoni házat. Új padlószőnyeg került minden szobába és a lépcsőházba, új ablakokat vettünk, amit profik szereltek be, a ház ki lett festve és mázolva, a radiátorok befedve, és persze az egész ki lett ürítve.
Mi legyen a rengeteg cuccal?
Azt a tanácsot kaptuk, hogy bútorozatlanul könnyebb kiadni és sokkal kevesebb a jogi és egyéb hajcihő. Egy barátnőm, aki szintén angol férjjel másfél évvel előttünk jött haza nyugdíjba megadta az ő magyar teherautósának a telefonszámát és gyorsan megegyeztünk az árban és az időpontban.
Hihetetlenül rengeteg cuccunk maradt még azután is, hogy 1-2 dolgot sikerült eladni, míg a többi cuccot vagy kidobtuk vagy elajándékoztuk. Mindez után mégis maradt vagy 65 banános doboznyi berendezési tárgy, meg ruhanemű, egy-két bútor, millió könyv, lemez stb., stb.
A dobozokat hónapok alatt szedtük össze hipermarketekben. El nem hinnétek, hogy milyen vagyonba kerülnek a hivatalos költözködő dobozok Angliában, a banános doboz ugyanolyan jó volt és nem került egy vasba sem!
A renoválás úgy ment, hogy ahogy egy szoba kész lett, oda beraktunk annyi már bepakolt dobozt amennyi befért és bezártuk. Így mentünk szobáról, szobára. Közben persze mindketten még dolgoztunk is, én az angol tájfutó szövetségnél, férjem tájfutó térképeket csinált. Persze ő már nyugdíjas volt, a térképes projekt önkéntes munka volt.
Végül elérkezett az indulás napja
Sajnos, annak ellenére, hogy elég sokan megnézték a házat, eddig még senki nem jelentkezett, hogy kivegye. Aztán egy májusi hétvégén megérkezett a magyar teherautó és egy brightoni magyar haver segítségével bepakoltuk.
Férjem ment másnap repülővel, hogy ott legyen, amikor a teherautó megérkezik, én egy pár nappal később, mert meg kellett várnom a fejet, aki csak akkor tudta lerakni a szőnyegeket, miután már üres volt a ház.
A földön aludtam egy hálózsákban azokban az utolsó napokban, és mivel már telefon sem volt, így csak mobilon tudtam kommunikálni, de mivel a laptopom velem volt, sikerült egy szomszéd WiFi-jére fölmenni és vagy Skype-on vagy VOIP telefonon tudtam kapcsolatban maradni férjemmel.
A teherautónak voltak problémái Doverben, mert túlsúlyos volt, így a Skype megint áldásos volt a problémák kiküszöbölésére. Sírtam, amikor elvitték az öreg Volvót a roncstelepre, de az már olyan állapotban volt szegény, hogy nem lehetett eladni.
Azután én is utána repültem részben szomorúan, de úgy egyébként nagy örömmel is. Egy új fejezet kezdődött, bár mi nagyon pontosan előkészítettünk mindent, úgy, hogy izgalom, az ismeretlenbe való menés stressze az messze állt mindkettőnktől.
Ja, és egy nappal azután, hogy én is eljöttem az ügynökség azonnal kiadta a házat. Ezek szerint az angoloknak sincs fantáziájuk és az előzők nem tudták elképzelni, hogy milyen lenne üresen. Így viszont rögtön elkelt.
Az előkészítés a legfontosabb
Mint minden határátlépésnek, egy hazatérés sikerének is az a titka, hogy jól kell előkészíteni mindent. Mi már 8 éve nyaranta otthon voltunk és a renoválás alatt megtanultuk új (régi) hazánk mindkettőnknek idegen szokásait. Soha sem fogom elfelejteni milyen zöldfülűek voltunk kezdetben, minden kőműves becsapott bennünket, de aztán belejöttünk.
A falunkban nagyon népszerűek lettünk amiatt, hogy sok munka volt nálunk. Dolgoztattunk mi helybeliekkel, szomszéd faluból valókkal és távolabbiakkal is. Mindenki tudta, hogy rendesen fizetünk, de ha valaki lazsál vagy lop, akkor azonnal vége. Ennyi hosszú év alatt csak egyetlen ilyen ember volt, pedig dolgozott nálunk mindenféle. Ha megadod nekik a tiszteletet, ők is így kezelnek téged.
Visszatérve még férjem motivációjára: ő azt is mondja, hogy ő a magyarországi építkezést élvezetes, izgalmas és nagyon kreatív projektként kezelte. Minden télen Angliában güriztünk és minden garast elraktunk, amit lehetett, aztán abból építkeztünk nyáron.
Kölcsönt soha nem vettünk fel, mert már Angliában is régen kölcsön nélkül éltünk, így nem akartuk újrakezdeni az ilyesmit vén fejjel. Mi voltunk a tervezők és a kivitelezők is. Persze nem saját kézzel, de úgy értve, hogy mi projektmenedzseltük az egészet, mi voltunk az anyagbeszerzők is és felügyeltük is mindent. Rohadt mázlink volt, hogy akkor még viszonylag olcsó volt a munkaerő és az anyag is.
A fészeképítés szépségei
Van abban valami csodálatos, hogy te kreálod magadnak a fészket. Ahogy én most érzelmileg viszonyulok az itthoni házamhoz, olyat soha nem éreztem kint Brightonban az ottani házzal kapcsolatban, pedig azért ott is volt DIY. Itt viszont tulajdonképpen nulláról indultunk, mert a renoválás majdnem újjáépítés lett, annyira romosak voltak az épületek.
Hagyományos, szép tornácos palóc kontyos épületet húztunk fel, meghagyva minden eredeti részt, ami még használható volt. Ez valahogy hagyomány megőrzésnek is jó volt, annyira, hogy évekig a mi házunkhoz hozott a polgármester mindenkit, hogy megmutassa, hogyan lehet szépen renoválni egy öreg parasztházat.
A kert hatalmas, 3000 négyzetméter, van benne csűr és pince is és bár a nehéz munkát mind profik csinálták, de azért mi is dolgoztunk rajta. Én például sokat csempéztem, festettem, mázoltam. Férjem készítette az ebédlőasztalt megmaradt faanyagból, amiből feleslegesen sokat rendelt az egyik ács.
Mindenben benne van a saját munkánk, az eszünk és szívünk, nemcsak a pénzünk. Közel áll a szívünkhöz itt minden, és ha van időtök, minden négyzetcentiméteréről tudok sok-sok sztorit mesélni. Ezért szeretünk annyira itt lenni, legalább is ez az egyik fő ok mindkettőnknek.
Kezdeti nehézségek
Kérdeztétek, hogy hogyan ment az élet kezdetben, voltak-e problémák. Hát 2006 után még két évig építkeztünk, de volt határidő. Kanadában élő fiúnk úgy döntött, hogy itt akarja megtartani a lagziját, aminek mi nagyon örültünk. Persze addigra mindennek készen kellett lennie. Ez ment is, mint a karikacsapás és bár voltak olyanok, akiknek a munkaminősége hagyott kívánni valót maga után, előbb-utóbb minden elkészült kb. olyan színvonalon, amivel meg voltunk elégedve.
Hasonszőrűek nem nagyon vannak a falunkban. Egy tőlünk nem messze eső parasztházat két holland házaspár vett meg és velük nagyon jóba vagyunk. De ők csak nyári laknak használják a házukat és kb. 5-6-szor jönnek évente, néha együtt néha külön. Más külföldi mifelénk nincs.
A falu maga nagyon pici, és így mindenki ismer mindenkit. Mi vagyunk AZ ANGOLOK!! Minket mindenki ismer, ha nem személyesen, akkor hallásból vagy látásból.
Férjem nagyon szeret nagy hal lenni egy kis tóban, nem mint Angliában, ahol kis hal volt a nagy tengerben. Ő nagyon barátságos és bár nem igazán tud magyarul, mindenkivel nagyon jól kijön és őt is szeretik. És nem csak azok, akiknek munkát adott, mindenki.
Nem találkoztunk előítélettel
Azért mert nincs semmiféle előítélete és az ő alapbeállítása az az, hogy mindenki jót akar, és csak akkor változtatja meg a véleményét, ha oka van rá. Irigységgel, rosszindulattal eddig nem találkoztunk. Lehet, hogy van, de azt nem mutatják.
Amíg volt kocsma, ott sörözött mindenkivel. Sokat sakkozott az ivókomáival, mivel a kocsma olyan faluháza is volt sokáig. Ott esett meg az a vicces sztori, amikor a szomszéd faluból átjött iszákos cigánylegények belekötöttek és az ivócimborái kergették el őket, hogy megvédjék.
Sajnos a kocsma már régen nincs meg, de jelenleg van egy fejlesztés, ami talán jövőre megnyílik és ott lesz étterem és kocsma is. Minket befogadtak és soha semmiféle előítélettel nem találkoztunk. Talán az egyetlen negatív aspektus az az, hogy bár mi nem vagyunk milliomosok, a falu lakóihoz képest azok vagyunk és emiatt sokszor olcsó vagy ingyen banknak néznek bennünket.
Férjem mindig hajlandó valami kis munkát kitalálni, hogy ne alamizsna, hanem bér legyen a pénz, amit kapnak. Szerintem ez egészséges, mert senki nem tisztel egy balekot, még a mi falunkban sem.
A közbiztonság is jó, bár amióta ismerjük a környéket volt egy pár betörés / rablás és sajnos egy gyilkosság is. Ennek ellenére mi nem félünk, annak semmi értelme és az életminőségünk kárára mehet. Riasztóink vannak és mindenki tudja, hogy vannak.
Vigyázunk arra, amink van, de nem csinálunk lélekbevágó problémát belőle. A csönd, a csodás erdők és hegyek, a kert, a rózsáim, a sok gyümölcs és a pálinka, amit egy szomszédos falu főzdéjében varázsol mennyei nedűvé a pálinkafőző férjem cefréjéből, ezek a falusi életünk fénypontjai.
Egyébként van szélessávú internetünk is, úgy, hogy teljesen kapcsolatban vagyunk a családdal a világ bármely részén. Egyik fiunk Kanadában, a másik Angliában él és ott vannak az angyali kis unokák is. Skype-on tartjuk a kapcsolatot, így elszigeteltség, ami lehetne probléma, de nem az, sem zavar bennünket.
A falu életébe, amennyire tudunk, bekapcsolódunk. Ateista létemre nagyon jóba vagyok az evangélikus lelkésszel. Pár éve még segítettem is neki a nyári táborban, tájfutottam a gyerekekkel és nagyon élveztem.
Az egyik barátja festő és nagyon szép vízfestményeket készített a faluról. Kettőt meg is vettem tőle, ezzel a parókiát segítve, mivel a hasznát nekik ajándékozta. Templomba nem járok, de attól még lehet az ember jóban a hívőkkel. A polgármesterrel is jóban vagyok és elődjével is jóba voltam / vagyok.
Sajnos a falu egyre szegényebb és egyre kihaltabb. Amióta én ismerem, több mint százzal lett kevesebb az itt lakók száma. Már csak egy bolt van és az is alig van nyitva. Viszont van egy autószerelő, ami hasznos. Mi mindig vele vetettjük le meg rakatjuk vissza a téli gumikat.
Nagyon jó mozgó boltok is vannak és jóformán mindent meg lehet venni a sok mozgó bolt egyikében. Hentes, kenyeres, zöldséges, PB gázos, Mr Frostie és egy másik fagyis nyáron. Mi kéthetente jól bevásárolunk valamelyik hipermarketben, és ami elfogy idő előtt, azt a mozgóboltok egyikéből vagy a kertből pótoljuk.
A kert
Apropos kert. Mivel elég nagy, a zöme pázsit. De nehogy azt higgyétek, hogy egy vagyont költöttünk a fűmagra. Az egyik paraszt bácsi haverom mondta, hogy nem kell ültetni semmit, csak kezdjük el az ott lévő gazos füvet vágni és egy szezon alatt pázsit lesz belőle. És igaza volt.
Persze van benne gyom is, de ha rövidre van vágva, nagyon jól néz ki. Több különböző helyen ültettünk 60 rózsatövet. 400Ft - 500Ft körül voltak a Tescóban és csodásak. Aztán van 8 diófám, egy jó pár szilvafám, almafám meg egy körtefám. Ezeket megörököltük, volt több is, de kihalóban vannak, mert öregek. Azóta viszont ültettünk 20 új gyümölcsfát: almát, cseresznyét, meggyet, őszibarackot, körtét, kajszibarackot, szilvát. Van veteményesünk is, idén borsó, paradicsom, paprika és kelbimbó volt / van benne.
A legnagyobb büszkeségem viszont a fűszerkertem. Menta, citromfű, metélőhagyma, metélőpetrezselyem, zsálya, 3 féle oregánó, kakukkfű, petrezselyem, kapor, koriander, tárkony és rozmaring nő benne egész nyáron.
Sokat elteszünk a termésből, a fűszereket vagy fagyasztom vagy szárítom, a gyümölcsből (már amit férjem nem rak bele a cefrébe) vagy lekvár vagy kompót lesz.
Idén nem voltunk itt, amikor a borsó termett, de a haver, aki locsol, meg a füvet nyírja távollétünkben leszedte, a felesége befagyasztotta és még mindig esszük. Van egy jó pár tő málna és eper is, de azokon még eddig nem volt sok termés, talán jövőre. Az angol rebarbara, viszont nagyon jól érzi magát, nem zavarta a 2000 kilométeres utazás a teherautóban egyik tövet sem és szünet nélkül szedjük kb. 6 hónapon keresztül.
A kultúra
2004 óta van egy falatnyi kis garzonlakásunk is Pesten, amit bagatell áron vettünk, mivel az a régi udvari házmesterlakás volt, olyan szörnyű állapotban, hogy inkább eladták, csak ne kelljen költeni rá. Azt is felpucoltuk és arra, amire használjuk, arra tökéletes.
Sokat járok színházba, operába, hangversenyekre, és így nem kell feltétlenül hazamenni az éjjel közepén. Persze, ha valami okból kell, az se baj, mert az autópályán 75 perc. Más úton másfél óra. Sajnos a pár éve szépen felújított falunk környékbeli utakat idén fölásták a csatornázás miatt, de még így is maximum 1 és háromnegyed óra az út. A mai napig vannak, akik naponta ingáznak Pestre dolgozni a faluból és kibírják.
Életminőségünkhöz hozzátartoznak a hobbijaink, amik idejövetelünk óta megszaporodtak. Az enyémek között van a tájfutás, futás, barátokkal bulizás / kirándulás, kertészkedés, geoládázás, túrázás, színház, opera, koncert, olvasás.
Férjem már majdnem függőséget okozó hobbija a családfakutatás (amit ma már az interneten is lehet űzni), barkácsolás, kertészkedés, a pálinkája, barátok. Mindent meg tud javítani és élvezi a bütykölést. Majdnem az a helyzet, hogy ha véletlenül nincs valami bütykölni valója, akkor mogorva és ingerült. Pedig úgy egyébként egy angyali jó ember, mindenki azt mondja!
Régebben elég sokat utaztunk is, de most valahogy az elmúlt pár évben lelassultunk és kezdünk kevesebbet elmozdulni otthonról.
Ami nem stimmel
Talán itt kellett volna jönnie annak a résznek, amit az utolsó posztomban feszegettem. Azt, hogy miért nem érzem ma már annyira felhőtlennek ezt az itthoni, idilli életet, mint 2006-ban. Persze nem kell túlzásba vinni, jelenleg még nem befolyásolja az életérzésünket túlságosan, és reméljük, hogy később sem fogja.
Az egyik komentelő valami olyat írt, hogy 2006-ban amióta itt vagyunk, a liberális demokrácia még hőskorát élte és aztán, mondjuk 2010 után egyszerre Kim Dzsongun lett hatalmon. Hát igen, bár ez egy elég durva hasonlat volt, de van benne igazság.
Érdekes, én az általános bűnözéstől soha nem féltem, pedig éltem már több helyen úgy, hogy lett volna félnivaló, itthon is meg másutt is. Ugyanakkor, a hatalom erőszaka mindig befolyásolja a közérzetemet, még akkor is, ha valószínűleg fölöslegesen stresszelek.
Mint ahogy múltkor kommenteltétek, az, hogy a TV-ben olyan szövegek mennek, amiért Angliában azonnal elvinne a rendőr és itt senkinek még csak meg se rebben a szempillája, az rám rosszul hat. Mi egy nekünk ideális világot teremtettünk magunknak és nagyon fájna elveszíteni. Nem csak az anyagiak miatt, hanem a beleölt szívem miatt.
Azok a kötődések, amik éltetnek bennünket, akár emberekhez, akár helyekhez, akár hobbikhoz fűződnek, már nem lesznek újrateremthetőek Angliában, ha netán valaha vissza kellene térnünk. Vagy ha igen, akkor sem ugyanúgy és ugyanolyan mértékben. Mert már öregek vagyunk, mert már nincs rá energiánk, és mert már ez egy más világ itt is, ott is.
De hát legyünk optimisták! Én mindig az voltam, és bár nem tudok struccpolitikát folytatni, nekem nem élet az olyan élet, amikor nem tudom, hogy mi megy a világban és lakóhelyemen és emiatt mindig lesznek rám stressz hatások, mégis próbálok pozitív maradni.”
A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.
Az utolsó 100 komment: