A mai poszt egy érdekes egyveleg lesz Jani haverjától és feleségétől, méghozzá azért mert írtak a lakásukról és az iskolakezdésről is egy posztot, így azt gondoltam, a kettőből szerkesztek egy szépen illusztrált írást Albániáról, amiről már úgyis régen volt szó itt a blogon. Úgyhogy nézzétek el, hogy nem gördül át egyik téma a másikba, ez nem Jani haverja és felesége hibája, hanem a poszt sajátossága. (Aki még nem olvasta albániai történetük kezdetét, az itt és itt megteheti.)

Jani haverjáék 2011 őszén költöztek Albániába, nem kevés előkészítés és tervezés után. Családjával, hatéves kisfiával együtt költöztek ki ebbe a kissé még mindig titokzatos országba, hogy magyar vállalkozásoknak segítsen megvetni a lábukat Albániában.

„Kiköltözésünk óta a második házban lakunk, először az előzőről írok néhány mondatban. A házból – ami Tirana mellett egy faluban található – a Dajti-hegy látszott. Ez különösen télen volt mindig érdekes, amikor egyrészt a Dajti havas volt, mi meg lenn a völgyben voltunk a 10-12 fokban, másrészt pedig igencsak furcsa időjárási viszonyokat produkál itt a tél. Olyan viharok vannak néha, mint Magyarországon nyáron. Felhőszakadás, jégeső, szivárvány, minden előfordul, mindez mondjuk januárban.

A fényképek minőségéért elnézést kérek (telefonnal készültek), de szándékosan semmiféle képszerkesztővel nem nyúltam hozzájuk, mert nem műképet akartam készíteni, tényleg ilyen színek voltak.

Olajfák és csodás panoráma

A mostani házunkba tavaly nyár elején költöztünk. Tulajdonképpen az előző háztól légvonalban kb. másfél km-re található, autóúton viszont 3-4 km, mert az Erzen folyó hídja kicsit odébb van.

Gyakorlatilag most ott lakunk, ahol az előző házból készült fényképeken látszanak a dombon a házak. Ebből a házból (a 2 hálószoba ablakából), illetve a fedett teraszról Petrele várára nyílik szép kilátás, ami egyrészt egy nagyon jó turista látványosság, másrészt meg magyar vonatkozása is van, mivel ebben a várban Hunyadi János is megfordult.

A vár alatt és környékén rengeteg öreg, sok száz (némelyik 7-800) éves olajfa van, és mivel itt ebben a zónában mindenki ismer mindenkit, nyugodt szívvel mondhatom, hogy szinte az összes fa a különböző ismerőseim tulajdonában van. Így aztán valószínűleg már ettem olyan olajbogyót vagy olyan olívaolajat, amelyik olyan fáról való, amely terméséből Hunyadi János is fogyasztott :-).

A második képen jobb oldalon repül egy fecske, őt a testvéreivel együtt „mi neveltük fel”. Ugyanis a fedett teraszunk plafonjának tövében raktak a szülei fészket, úgyhogy végig néztük a kikelésüket és a kirepülésüket. A szülők tavaly is itt költöttek.

Mandarinszüret az ablakból

A nappali ablakunk, és a konyhaablakunk hátrafelé néz. Közvetlen a konyhaablak előtt van egy mandarinfa, úgyhogy azt látjuk. Az érési folyamatot összemontázsoltam egy képbe.

Büszkén jelenthetem ki, hogy ki sem kell mennem a házból, mert csak kinyitom a konyhaablakot, és onnan is tudom szedni a mandarint. :-) Tavaly télen igen bő termés volt, erről a fáról, meg a másik kettőről kb. 90 kg mandarint szüreteltünk összesen, úgyhogy november végétől február közepéig meg volt a mandarin szükségletünk oldva (szerencsére a három fa nem egyszerre érik). Ja, nyáron a fedett teraszról meg fügét tudok szedni, le se kell mennem a kertbe.”

Most hogy körülnéztünk Jani haverjáéknál, lépjünk eggyel tovább. Kisfiuk immár a harmadik évet kezdi meg az albán iskolarendszerben, ráadásul egy falusi iskolában, ahol a magyarral összehasonlítva jóval egyszerűbben mennek a dolgok, és a gyerekeket érdekes módszerekkel motiválják, a történetből úgy tűnik sikeresen, mert mily’ meglepő, szeretnek tanulni.

Iskola a kommunában

„Elolvastam a németországi iskolakezdéssel kapcsolatos írást, és elsőre lejött, hogy az a precizitás, pontosság és szabálykövetés, ami a németekre jellemző, már egészen kisgyermekkor óta nagy hangsúlyt kap. Az albán iskolakezdés „kicsit” más. Leírom röviden, hogyan is néz ki.

Előzetesen csak annyit, hogy mi annak ellenére, hogy a fővároshoz nagyon közel (10 km-re) élünk, mégis csak egy faluban lakunk. Úgyhogy én kizárólag a falusi iskolakezdéssel kapcsolatban tudok nyilatkozni, de gyanítom, hogy a városokban is hasonlóképpen zajlik, hiszen ott is albánok élnek. :)

A mi esetünk annyiban speciális, hogy magyarok vagyunk, és ezért picit kivételezett helyzetben is, hiszen az albánok nagyon toleránsak és elfogadóak a külföldiekkel szemben, a magyarokkal - akikből ebben az országban nagyon kevés van – különösképpen (lásd: közös történelmi kapcsolódási pont, pl. Hunyadi János). De azért alapjában véve a nyelvi nehézségektől eltekintve ugyanazt várják el tőlünk, a gyerekünktől, mint magukkal szemben.

Az előző bejegyzésben (ami már jó régen volt, és ezúton is elnézést kérünk) már írtam, írtuk, hogy a mi kisfiunk 1 évet azzal töltött, hogy minden nap bejárt az iskolába 1-2 órára, hogy szokja a közösséget és tanulja a nyelvet. Ugyanis mi szinte nulla (albán) nyelvtudással érkeztünk ebbe az országba.

A gyerekek és a tanító nénik is nagyon készségesek voltak, mindenben segítettek. Mikor hivatalosan is elkezdte az első osztályt, az a következőképpen zajlott: még márciusban érdeklődtünk, hogy mikor lesz a beiratkozás? Azt mondták, hogy majd... Erről a „majd”-ról kiderült, hogy tulajdonképpen szeptember első hete.

Igazgató nincs

Itt a kis falusi iskolákban csak az első négy osztály van, és igazgató sincs, hanem a kommuna központjában van a felső tagozat, és ott van az igazgató székhelye is. Ehhez a kommunához (amelyikhez tartozó faluban laktunk először) a központi iskolával együtt 13 iskola tartozik, egy igazgatóval, titkárnő nélkül. Ennyit az itteni bürokráciáról.

A kommuna központi iskolája sem volt messze tőlünk, kb. 4-4,5 km, ugyanis itt Albániában azt a helyet, ahol van 4-5 ház, már falunak hívják, így a 13 falu relatív sűrűn helyezkedik el.

Szóval végül is elmentünk szeptember első hetében az iskolaigazgatóhoz, akit akkor láttunk először. Ő mondta, hogy természetesen tud rólunk, mert a mi falusi iskolánk tanító nénijei szóltak, hogy jön egy magyar gyerek, meg természetesen azt is tudta, hogy a kisfiunk már „feketén”, január 1-től kezdve a júniusi tanévzárásig látogatta az iskolát.

Az igazgató mondta, hogy a beíratáshoz összesen a Születési anyakönyvi kivonat és az Oltási könyv másolatára van szükség. Ezt prezentáltuk is (természetesen magyar nyelvű másolatokról van szó), az igazgató fogott egy irattartó nejlont, belerakta ezeket a papírokat, majd levette a polcról a mi falunk iskolájának a dossziéját, és belefűzte. Ezzel meg is volt a beíratás.

Első nap az iskolában – tankönyvet a garázsból

Abban az évben (azaz 2012 őszén) szeptember 10-én kezdődött az iskola. 3 nappal előtte szóltak a faluban, hogy a kommunában meg lehet venni a könyveket a „könyvesboltban”, de az csak ekkor és ekkor van nyitva.

Jól van, gondoltam, majd elmegyünk, „ráérünk arra még” hozzáállással, ugyanis előtte szerettem volna még beszélni a tanító nénivel. Jól is tettem, hogy vártam, mert itt a pedagógus szabadon dönthet a tankönyvhasználatról, és ami a szomszéd falu iskolájában használatos tankönyv, az nem biztos, hogy nekünk is jó. Ezt utólag tudtam meg, vagyis az első tanítási napon, így beigazolódott, hogy nem kell annyira sietni, a délies mentalitás bejött.

Na mármost, első nap megjelentünk az iskolában a szomszéd gyerekekkel együtt, akiknek természetesen már volt könyvük, de ők már a harmadik, illetve negyedik osztályt „taposták”.

Itt a falusi iskolában olyan hogy évnyitó nincs, rögtön a dolgok közepében csapnak. A tanító néni kérdezte, van-e már könyvünk, mondtam, hogy nincs, de ha megmondja, hol és milyet vegyünk, máris megyünk.

Felírták egy papírra, hogy ebbe és ebbe az iskolába való könyveket kérjünk első osztályos részére, oszt' ennyi. Megmondták, hol a „könyvesbolt” (a kommuna központban), mi meg autóba pattantunk és mentünk. A tanító néni mondta, hogy siessünk, mert máris kezdik a munkát (ennyit a laza albánokról).

A „könyvesboltot” úgy kell elképzelni, hogy egy családi ház garázsában vannak felhalmozva a könyvek, és ott árulják őket (de csak iskolakezdésnél, máskor semmilyen könyvet nem lehet ott kapni, gyakorlatilag egy időszakos tankönyvlerakat).

Természetesen, mivel nem a „hivatalos nyitvatartási időben” mentünk, nem volt nyitva, de miután megkérdeztük az első utunkba akadó embert, az bekiabált, és a „könyvesbolt” vagyis garázs ajtaja rögtön kitárult előttünk. Mondtuk, hogy mit kérünk, aztán adták. Az egész könyvcsomag került kb. 2.300 Lek-be, ami magyar fizetőeszközben, így gyenge forinttal számolva sincs 5.000 Ft.

Visszasiettünk, és az iskolával szemközti kis vegyesboltban (merthogy olyan minden iskola közelében van, és ahol a ceruzától elkezdve a műanyag tölcsérig mindent árulnak), gyorsan vettünk füzeteket, íróeszközünk meg már volt, hiszen itt is olyan ceruzával írnak, mint bárhol a világon, és a gyerek máris kezdhette a tanulást.

Még annyit hozzátennék, hogy itt iskolánként változik az iskolaköpeny használat is, van olyan iskola, ahol kötelező, van olyan ahol nem. Szabadon dönt róla az iskola, mint ahogy a tankönyv használatról is, persze bizonyos kereteken belül.

A mi iskolánkban éppen kötelező volt az iskolaköpeny, de hát nekünk olyanunk sem volt. Megkérdeztem hát a szomszédasszonyt, hol árulják az iskolaköpenyt, és készségesen megmondta, melyik piacot keressük fel, ahol biztosan kapunk még ilyenkor is.

Így is lett, az adott piacon 1, azaz egy darab iskolaköpenyt találtunk, de hát nekünk csak egy kellett. Biztos, hogy nekünk tartogatták. :) Hát így zajlott az első iskolakezdésünk.

Másodikban új iskola

A második kicsit más volt, lévén, hogy elköltöztünk a szomszéd faluba, ami légvonalban ugyan 1 km-re van az előző lakhelyünktől, csakhogy a folyó túloldalán, így ez másik kommuna, tetejében a kommuna központja. De a beiratkozás egy cseppet sem volt bonyolultabb.

Itt már nagyobb az iskola, itt már van felső tagozat is (merthogy kommuna központ), de mivel nagyon sok a gyerek, ezért a felsősök délelőtt, az alsósok pedig délután látogatják az intézményt (az előző kis iskolában természetesen délelőtt volt a tanítás, mivel ott nem volt felső tagozat).

Az új iskolában kitöltöttek egy pár soros nyomtatványt, kezünkbe nyomták, ezt átvittük a régi iskolába, ahol kiállították a gyerek távozásáról szóló igazolást, amit visszavittünk az új iskolába. Persze ide is kellett fénymásolat a gyerek Oltási könyvéről, valamint a Születési anyakönyvi kivonatáról, és természetesen itt sem foglalkoztak az albánra fordítással.

A tankönyvbeszerzés itt még egyszerűbb volt, mert szintén a szomszéd - ahol szerencsére ugyancsak két hasonló korú kislány van, akikkel együtt jár a kisfiunk iskolába - szólt, hogy adott napokon lehet megvásárolni a könyveket az iskolában.

Elmentünk, és 10 perc alatt kézhez kaptuk, még olcsóbban is, mint tavaly, mivel a másodikosoknak kevesebb könyvük van, mint az elsősöknek. Itt másodikban összesen 4, azaz NÉGY könyve volt a kisfiunknak.

Most sokan biztosan gondolhatják, hogy nahát, akkor jó trehány lehet az albán oktatási színvonal. Ez nem igaz. Ugyanis ebből a négy könyvből egy matematika könyv, egy matematika munkafüzet, egy nyelvkönyv, és „társadalmi nevelés” című könyv, ami gyakorlatilag lefedi a környezetismeretet is. Mindez kb. 4.000 Ft-ba került átszámolva.

Itt különösebb segédeszközöket sem kérnek, néhány füzetre van csak szükség, meg persze vonalzó, színes ceruza, gyurma, színes papír, rajzfüzet szükséges, de azon kívül semmi extra. Harmadik osztályban kezdik az angolt.

Természetesen az itteni iskola mellett is van vegyesbolt, konkrétan három is, így ha a gyereknek betelik a füzete, vagy elfogy a ceruzája, csak kimegy az udvarra, átnyúl a kerítésen és vesz egy újat.

A legközelebbi kisbolt ugyanis közvetlenül a kerítés mellett található, a helyi doktornő férje üzemelteti, aki mellesleg az iskolával szemközt lakik, de hogy a gyereknek még addig se kelljen gyalogolnia, egy nagy napernyő alá kihelyezi a portékáját a kerítés mellé.

Azon túl, hogy ceruzát, füzetet, rágógumit, rágcsálnivalót árul, és májusban, mikor itt már nagyon meleg van vizet ad a gyerekeknek ingyen, a szomszédos falvakból idejáró gyerekek oda-vissza szállításáról is gondoskodik mikrobusszal, a 9 személyes mikrobuszban kb. 15-16 gyerek utazik. Mert hogy itt komolyan veszik ám azt a régi szabályt, hogy egy gyerek fél személynek számít az autóban, úgyhogy ez így teljesen szabályos. :)

Aki ilyen bejáró a szomszéd falvakból, az 500 Lek-et, azaz kb. 1.000 Ft-ot fizet havonta az „iskolabusz” szolgáltatásért. Nekünk erre a szolgáltatásra nincs szükségünk, mivel kb.100 méterre lakunk az iskolától.

Szóval, az itteni iskolakezdés egy „fejlett, nyugati társadalomhoz” képest igencsak leegyszerűsített.

Piros csillag a homlokra

Még egy érdekesség: az első osztályban a másik falusi iskolában az volt a szokás, hogy ha a gyerek jól teljesített, nem piros pontot, hanem piros csillagot kapott. De nem ám csak a füzetébe, hanem a homlokára is! Konkrétan „megjelölték” egy piros csillaggal, hogy mindenki lássa, ő aznap nagyon ügyes volt!

A mi kisfiunk egyszer egyidejűleg kapott egyet a homlokára és az arcára is. Az esti fürdésnél került csak eltávolításra. Ez hihetetlen önbizalmat tud adni egy gyereknek, és itt valóban értékelik a szorgalmat, az akarást. Azt a gyereket, aki nem tanul, a többiek lenézik, itt nem sikk rossz tanulónak lenni, sőt!

Meg egyébként tanítás után a gyerekeket hazakísérő felnőtt vagy nagyobb testvér számára is kiderül, hogy melyik gyerek teljesített aznap jól. Egyébként a faluban sok gyerek kíséret nélkül jár iskolába, annyira figyelnek egymásra az emberek.

Hát, röviden ennyit az itteni iskolakezdésről. Nagyon mást nem tudok írni, mert annyira egyszerű, és annyira minden az utolsó pillanatban történik, hogy itt nincsen az a lázas készülődés, mint például Magyarországon, hogy már hetekkel előtte elmegy az ember beszerezni a szükséges dolgokat, meg a hercehurca a tankönyvekkel, meg a stresszelés, hogy minden meglegyen.

Mivel kevés dolog kell és az is helyben beszerezhető, ezért a gyerekek az utolsó pillanatig kiélvezik a nyári szünetet. És mivel rivalizálás sincs, tehát senkit nem érdekel, hogy kinek milyen a táskája, a ruhája, cipője, mert nem ez a lényeg, a gyerek egy egészséges értékrend szerint formálódik.”