A mai poszt szerzője fiatal ember (arra kért, nevezzem csak Kisvárosinak), aminek azért van jelentősége, mert elsősorban a fiatalok szemszögéből láttatja a mai magyar valóságot – ami nem túl szívderítő, az írás ugyanakkor tükrözi az életkornak megfelelő naivitást is. Ráadásul megtette azt is, hogy megkérte egy Spanyolországban élő ismerősét, írja meg, ott miként élik át ezeket az éveket. Tanulságos poszt lesz, ígérhetem.
„Nincs olyan beszélgetés a barátaimmal, ahol ne kerülne szóba a mai magyar gazdasági, illetve politikai helyzet, és ezekből adódóan a kivándorlás.”
„Sok ember tanulatlan. A magyarok többsége nem beszél nyelveket, egymáshoz és a nemzetekhez való modoruk is zárkózott, nyers, sokszor bunkó.”
A fenti két idézet abból a felmérésből, vagy inkább próbacikkből van, amit egy weboldalnak készítettem. Érettségi után rengeteg internetes pályázatra (cikkírás, önkéntes program stb.) jelentkeztem, hogy kipróbáljam és felvértezzem magam végre az életben is használható tudással, amit a közoktatásban aligha kaptam meg.
A felmérés során 15-23 év közötti fiatalokat kérdeztem, hogy mi is a véleményük a kivándorlásról. A jó pár megkérdezett fiatalból (akik közül szép számmal szerepel már külföldön élő is) mind egyből a pocsék magyar mentalitást hozta fel első körben. Utána következett az oktatás, és a belpolitika.
Ami talán megdöbbentő és elgondolkodtató, hogy sokan tervezik a magyarság feladását is, és jó pár „alanynak” meg is történt, vagy már folyamatban van egy új állampolgárság megszerzése.
Már régen feladták?
Ma Magyarországon az emberek nem élik az életet, hanem próbálják azt túlélni. Ha sétálunk az utcán, látni a legtöbb honfitársunk szemében, hogy már réges-rég feladott mindent.
Az átlagos magyar fizetés a megélhetésre éppen elég, és lassan már ezt is a szerencsés kategóriába sorolhatjuk. Bármiféle kulturális programon való részvételre már esély sincs, így hát marad az olcsó fröccs és a cigaretta.
Az oktatás kezd csődöt mondani, a tanárok fáradtak, a tananyag elmaradott, ahogyan maga az egész rendszer is. A középiskolás éveimet egy kudarcként, és egyben tragédiaként éltem meg.
Érdekelt mindig is a világ működése, a különböző kultúrák, maga az egész életnek nevezett dolog, ami körbe vesz minket. Azonban azt soha nem értettem ezeket miért száraz, pocsékul megfogalmazott könyvekből próbálják átadni nekünk.
Teljesen mindegy milyen jegyet vittem haza, lehetett az kettes vagy éppen ötös is, a végeredmény mindig ugyan az volt: pár hét és mindent elfelejtettem. Otthon elkezdtem autodidakta módon elég keményen angolt tanulni, mert tudtam, hogy az iskolában évek múltán is maximum csak egy „konyhai” szintre jutok el. Megérte.
Mit gondolnak a külföldiek?
Hirtelen kinyílt előttem a világ, elkezdtem rengeteg emberrel beszélgetni. Néhánnyal szerencsém volt találkozni is személyesen. Ekkor jött egy kultúrsokk.
Voltam már pár helyen az életben, szüleim mindig is támogatták anyagilag, ha utazni szerettem volna valamerre, így tisztában voltam vele, hogy Magyarországnak még nagyon sok tanulni valója van a „nyugati testvérektől”.
Azonban az teljesen más, amikor más ország gyermekeivel le is ülsz beszélgetni, esetleg velük is élsz egy kisebb ideig, mivel jó pár nálam szállt meg, vagy más magyar családoknál pár napra vagy hétre, esetleg hónapra.
A véleményük az országról vegyes. Gyönyörű helynek találják Magyarországot, egy érdekes, kissé furcsán csengő azonban mindenképp szép nyelvvel. Természetesen az általános „magyar vagyok, szar az életem” érzés nekik is feltűnt.
Továbbá furcsállták, hogy sok magyar háztartásban a hűtő csak félig van tele, ha van is élelmiszer, akkor mindenki az olcsót, a nem megfelelő minőségűt választja.
Szintén megjegyezték, hogy a legtöbb magyar élete nagyon sivár, egyoldalú. Munka után mindenki haza megy, megfőz és befekszik a tévé elé, ami még vacsoraidőben is szól ahelyett, hogy a családtagok egymással beszélgetnének.
Nyaralás szinte mindenhol kizárva, ahogy más egyéb program is, amiért fizetni kéne. Véleményük szerint rendkívül sok alkoholt fogyasztunk és a cigaretta is minden második percben ott lóg a szánkban.
Mit vettem észre én?
Egy normálisan működő nyugati országból származó ember minden évben elutazik, belföldre és külföldre egyaránt. Nem szórják ők sem a pénzt, de mégsem spórolnak az élelmiszeren, hisz tudják „Az vagy, amit megeszel” és akkor a velük hozott jó kedvről ne is beszéljünk.
Persze azért ők is stresszelnek, és mint később kiderül, náluk is hatalmas gondok vannak, azonban mégsem engedik meg maguknak, hogy teljesen beforduljanak vagy magukba roskadjanak.
Szintén feltűnt, hogy sokkal inkább a jelenben élnek, mint mi. Míg nálunk az ország nagy része még mindig Trianont siratja, a múltban él és akadnak rasszisták, addig ők a jelenre összpontosítanak, és kevésbé nézik ki, honnan, milyen családból, milyen bőrszínnel érkezett, ha a társadalmuk hasznos tagja szeretne lenni, akkor nem bánják.
A családok többsége is még együtt van a nyugati országokban, míg Magyarországon csak minden hatodik ismerősömnek mennek rendben a dolgai otthon.
Engem is lehúzott a mentalitás
Az édesapám is még évekkel ezelőtt a külföldi munka mellett tette le a voksát, így bár nem élünk fényűző életet, de panaszkodni sincs okunk. Azonban haza csak nagyon ritkán jár, aminek eredményeképpen az én családom is nagyjából darabokra hullott szét.
Miközben a magyar mentalitás fokozatosan húzott le engem is. Ha tehettem mindig külföldre mentem, belföldön nagyon ritkán utaztam / utazok. Bécset kifejezetten szeretem, lazák az emberek és szinte az összes nép képviselteti magát.
Ha már Bécs, akkor most váltanék is országot, Ausztriára. Ausztria egy hihetetlenül gyönyörű ország, egy rendkívül gyorsan fejlődő fővárossal. Az ember már egy jó angollal és konyhai német nyelvtudással is el tud helyezkedni.
A bérek teljesen rendben vannak és Ausztria egy friss cikk szerint a világ harmadik legbiztonságosabb országa. Az egyetem ingyenes Bécsben csak egy középszintű német nyelvvizsga szükséges, és szinte bármelyik szakra jelentkezhetünk.
Mivel (ha nem is közel, de túl távol se, Sopron után jóval, azonban várost nem írnék) lakom az osztrák határtól, ezért általában a nyári munkát is mindig ott végeztem. A nyár alkalmával megnyílik a lehetőség a különböző szezonális munkákra, így dolgozhatunk élményparkokban, különböző vendéglátó egységeknél, vagy statisztaként. Főként ilyen helyeken nem szükséges a túl nagy nyelvi tudás.
A morbid rész, hogy ilyenkor az én és édesanyám fizetésünk megegyezik. (Megelőzvén a szokásos: „Hát biztos semmi papírja nincs anyádnak” kommenteket: két diplomával rendelkezik.) A minimum havi kereset ilyenkor 400-500 euró, de inkább több. Tehát akár egy 18 éves fiatal 360-450 ezer forintot simán kaszál egy egész nyár alatt.
Ha ilyen jó, miért használok múlt időt? Miért nem dolgozom vagy tanulok Ausztriában, és maradok itthon, ahol ennyi pénzből kiskirályként élhetnék?
A válasz egyszerű, mert nem akarok.
Elegem lett a magyar mentalitásból, nagyjából mindenből, ami magyar. Nyugodt gyerek voltam, de évek óta egyre csak idegesebb vagyok, elég volt már a fonnyadt arcokból, az ömlő politikából, a kilátástalanságból, a sok stresszes emberből, a rengeteg negatív hírből.
Akár rádió, akár tévé: megölték, kirabolták, leütötték, széttépték, becsapták, sikkasztott, és a többi. Bár látok mostanság sok próbálkozást, hogy ezen változtassanak az emberek (pl.: Hősök tere projekt) azonban mégse 8 kölcsön segítségével szeretnék menni a Balatonra két napra.
Akkor miért nem költözöm Ausztriába? Még fiatal vagyok, szeretnék többet megismerni a világból, utazni, nyelvet tanulni. Megtapasztalni dolgokat, amiket a száraz könyvek felett nem sikerült. De a jövőben mindenképp szeretnék Ausztriában lakni pár évig.
Mi a helyzet a spanyolokkal?
Az osztrák élet után pedig essünk a földre megint. Következzék Spanyolország, amiről egyik ott élő ismerősöm, Mária írt bővebben, az ő gondolatait foglalom a következőkben össze.
Spanyolország egy kellemesen napos, nagyszerű ország, remek ételekkel és egy buzgó, pezsgő hangulattal, ami elfelejteti a mindennapi problémákat. Vagyis próbálja.
Ugyanis nem áll túl előkelő helyen a legélhetőbb országok listáján. Az egyetemek drágák, ösztöndíjból kevés van. Így az ember, ha nem tud perkálni, akkor állást kezd keresni. Vagyis csak próbál.
A fiatalok hihetetlen nagy százaléka munkanélküli, még a diplomásoknak is rendkívül nehéz állást találniuk. Ha már egy McDonald’s-ban el tudunk helyezkedni, akkor hálát mondhatunk az Úrnak. A kormányzás nem törődik az emberekkel, az oktatási és az egészségügyi rendszer összeomlóban van, ahogy maga a demokrácia is.
A fiatalok folyamatosan hagyják el Spanyolországot, gyakran a családoknak már reggelire sem futja. A gyerekek már nem bírják idegileg, gyengén teljesítenek az iskolában. Emberek halnak meg a kórházakban, nincs elég orvos, ahogy nővér se.
Az ismerősömet Máríának hívják, aki így zárta írását: „And if somebody told me that this would happen in Spain I could have never believed him. Because of this I am ashamed to be from a country that allows this to happen withouth saying a word, and this is the main reason why I want to leave my country.” (Ha valaki azt mondta volna nekem, hogy ez megtörténhet Spanyolországban, nem hittem volna neki. Ezért szégyellem magam, hogy egy olyan ország a hazám, ami szó nélkül megengedi, hogy ilyen megtörténjen, és ez a fő oka annak, hogy el akarom hagyni az országot.)
Keserűség, csalódottság és egy nagy zsáknyi remény gondolata, ami a mai fiatal fejekben van. Remény egy olyan ország megtalálására, ami biztos hátteret tud adni az embernek.
Ahol bízhat az államban, bízhat a körülöttük élőkben, ahol biztonságos minden tekintetben a családalapításra, ami biztos támaszt ad ebben a zűrzavaros világban, messze a szeretett hazától.
Így hát el lehet mondani, a mai fiataloknak nem könnyű. Előttük az élet, amit gyakran már másodpercekig sem tudnak élvezni. A legelgondolkodhatóbb számomra az a mondat, amit már rengeteg idős, a világháborút is megjárt ember szájából hallok: „De nem lennék ma fiatal.”
Még mindig Spanyolország
Kivételesen most hadd egészítsem ki a fenti gondolatokat, ugyanis nemrégiben én is megkértem egy spanyol barátom, hogy írja meg, mit gondolnak a környezetében élők a bevándorlókról. A következő sorokat küldte:
„Nálunk a legtöbb bevándorló Marokkból, Latin-Amerikából, Kelet-Európából (főleg Romániából) és Kínából érkezik. A gazdasági válság előtt az emberek nem érezték fenyegetőnek a jelenlétüket. Egyszerűen elvégezték azt a munkát, amit a spanyolok nem akartak és az egyetlen problémát talán a gettók jelentették.
A válsággal megváltoztak a dolgok. Nincs munka, az embereknek harcolniuk kell. A bevándorlók nagyon olcsón dolgoznak és ez nem jó a spanyoloknak. Csak egy példa: a testvérem egy cégnek dolgozik, és megvan a saját tarifája. A vállalat kért árajánlatot egy bevándorlókat foglalkoztató cégtől, aki kevesebbet kért, meg is kapta munkát. A testvérem a lehető legkevesebbet kérte, de a bevándorlók még ez alá is tudtak menni, meg is kapták a melót, amit elvégeztek, nem olyan jól, de olcsóbban.
A másik gondot a szociális juttatások jelentik. A bevándorlók rengeteg segélyt és pénzt kapnak, a spanyolok pedig csak annyit látnak, hogy a kormány nekik adja a pénzt a helyiek helyett. Ezen eléggé ki vannak borulva.
Mint mindenhol, itt is vannak „jó” és „rossz” bevándorlók. Utóbbiakkal jöttek az utcai bűnbandák (Latin-Amerikából) és a tolvajok (Kelet-Európából). A legtöbbjüknek semmilyen kapcsolata nincs a spanyolokkal, és gettókban élnek. Ugyanakkor vannak azok, akik gond nélkül beilleszkedtek a társadalomba. A kínaiak kilógnak a sorból, általában éttermeket és boltokat üzemeltetnek.
A válság miatt egyébként már a bevándorlók is hagyják el Spanyolországot, no nem nagy számban, de azért páran elindultak. Nagy gondot jelentenek az afrikai illegális bevándorlók, akik kis csónakokon, hajókon jönnek, vagy más módon próbálnak meg átjutni a határon.
Ha pedig egyszer már itt vannak, nem küldheted őket haza, és gondoskodnod kell róluk. Rémesen hangzik, de rengeteg pénzbe kerülnek, ráadásul mindez válság idején, amikor a spanyolok is rosszul élnek.
Ne gondolja senki, hogy mindent sötéten látunk, a gond elsősorban a válsággal és nem a bevándorlókkal van. Rengeteg spanyol hagyta már el eddig is Spanyolországot, a helyzet nagyon rossz, az emberek pedig csak próbálnak túlélni.”
A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.
Utolsó kommentek