Az egyik leggyakoribb vád a bloggal szemben, hogy túl sok a sikertörténet és kevesebb szó esik a nehézségekről, vagy a kudarcba fulladt határátkelésekről. Noha én ezzel nem értek feltétlenül egyet (szerintem ugyanis nagyon sok poszt szól a kezdeti időszak nehézségeiről), most jöjjön egy olyan történet, melynek főszereplője, az ír Emma egy nagyon érdekes kérdést feszeget, jelesül, hogy mennyire csapja be a külföldre költözőket a szinte kizárólag csak mosolygós és pozitív kép és poszt a közösségi médiában, például a Facebookon. Az írás külön érdekessége, hogy szerzője éppen Budapestre költözött…

A The Irish Times (egyébként nagyon érdekes és tanulságos) migrációval foglalkozó oldalán megjelent írásában (amit eredetiben ide kattintva olvashattok el) Emma Cassidy azt írja, úgy érezte, becsapták. Március végén költözött Budapestre, miután egy nemzetközi nonprofit szervezettől kapott egyéves szerződéssel állást a magyar fővárosban.

A lap Generation Emigration rovatában megjelent több száz határátkelő mosolygó arca és pozitív történetei miatt ugyanakkor az első hónapok nehézségei idején úgy érezte, valamit rosszul csinál. (Ha már számok: Írországból 2012 áprilisa és 2013 áprilisa között 90 ezren költöztek külföldre munkát vállalni.)

Washington és Budapest

„Mindig is úgy terveztem, hogy életem egy szakaszában külföldön dolgozom majd. 2009 és 2010 nyarán a Washington Ireland Program keretében Washington DC-ben éltem és minden pillanatát magamba szívtam.

Mindig is érdekeltek a nonprofit szervezetek, az egyetemen is az emberi jogok volt a szakterületem, így természetesnek tűnt, hogy Írországon kívül keresek állást. Így aztán amikor ez a magyarországi álláslehetőség felmerült, nem tétováztam.

Budapest csodás. Ugyanakkor a látványra lenyűgöző építészet és az új otthonommá vált város ragályos, energikus zsongása ellenére egy halk hang lerázhatatlanul mindig ott suttogott agyam hátsó felében.

Évek óta hangoztattam, hogy mennyire szeretnék külföldön dolgozni. Nagyszerű lesz, mondogattam, most mégis miért hiányzik az otthonom? Az első pár hét során alkalmanként engedélyeztem magamnak ezt az érzést, ám utána minden alkalommal leszidtam magam, amikor honvágyam volt” – írja Emma Cassidy, aki persze a Facebookon és az Instagrammon próbált meg sorstársakat keresni.

Mi a gond velem?

Amit talált, az csupa mosolygós, látszólag boldog ember, aki gyorsan beilleszkedett külföldön, ő pedig nem értette, mi a gond vele, neki miért nem sikerült?

„Tisztában vagyok vele, hogy lesznek, akik majd szemforgatva azt mondják, hogy ez csupán nyavalygás, de én azokhoz akarok szólni, akik néha hozzám hasonlóan éreznek: ne aggódjatok, nem vagytok egyedül. Előfordul, hogy az ember csak úgy elvan az új életében.

Semmi szükség arra, hogy állandóan a ragyogó időjárásról vagy egy, a közelben talált fantasztikus étteremről vagy kávézóról posztoljunk, esetleg az otthon maradt barátainkat kérdezgessük, hogy nem unják-e magukat.

Az élet határátkelőként nem habostorta. Könnyű túl sokat látni ezekbe a bizonyos kiposztolt képekbe, hiszen az emberek arról nem nagyon írnak, amikor szenvednek a nyelvi korlátok miatt, vagy amikor fáradtak, szomorúak, vagy esetleg valami jó kis otthoni kajára vágynak.

Éppen ezen a héten beszéltem egy barátommal, aki egy évvel ezelőtt költözött külföldre. Most először beszélt nekem arról, milyen is volt az első pár hónap után. Eddig bennem az a kép élt róla, hogy felugrott az első transzatlanti repülőre és vissza sem nézett többé. Most viszont elárulta, hogy hónapokig ugyanúgy érezte magát, mint én.

Márpedig én sokat agyaltam azon, miért vagyok én az egyetlen fiatal ír határátkelő, aki ilyen béna és képtelen a külföldre költözés minden pillanatát kiélvezni. Mindig hozzá hasonlítgattam magam, azt kérdezgetve önmagamtól, miért nem tudok olyan lenni, mint a kortársaim.

Ha lett volna annyi eszem, hogy őszintén forduljak felé, megosztotta volna velem a tapasztalatait, miként tökéletesen össze is foglalta azokat egy WhatsApp üzenetben: ’Az emberek azt mondogatják, hogy ez életed legjobb döntése. De a nehéz napokról senki sem beszél.’” – írja Emma.

Nehéz, de megéri

Íme tehát: nem könnyű elhagyni az otthonod. Nem könnyű nem otthon lenni, amikor valaki megbetegszik, vagy elpusztul a kutyád (Emma éppen ezt a példát hozza fel, mint amikor a legközelebb állt ahhoz, hogy felszálljon egy repülőre és hazamenjen, végül azért maradt mégis, mert elképzelte, mit szólnának a kollégái, ahhoz, hogy egy ilyen dolog miatt adta fel a tervét.)

Nehéz, de megéri – jut el a végkövetkeztetésig Emma Cassidy, aki a következő tanácsot adja az időnként honvággyal küszködőknek (és ki ne küszködne időnként honvággyal?): „attól még, hogy nosztalgiával gondolsz a régi szép időkre, nem szükségszerűen buktál el, vagy nem feltétlenül vagy túlérzékeny. Csak annyit jelent, hogy mindkét világból a legjobbat kapod”.

Én csak annyit tennék mindehhez hozzá, hogy mindenkinek akadnak nehéz napjai, előfordul, hogy az ember imádott városában, a jól ismert és kedvelt munkahelyen dolgozva egy reggel felébred, és az ágy szélén ülve arra gondol, mi a francot is keres itt ő, amikor a családja és a régi barátai onnan több ezer kilométerre vannak.

De aztán elindul a nap és a dolgok helyrerázódnak.

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.