Az eheti blogajánlóba három olyan írás került, melyek mindegyikének középpontjában a gyerekek állnak. Lesz köztük elemzőbb jellegű írás a keresztkultúráról, vallomás arról, miként éli meg a szülő gyermeke kétnyelvűvé válását és egy nagyon személyes történet a háborús helyzetben lévő Izraelből.

Kezdjük akkor a keresztkultúrájú gyerekekkel, akikkel a Nők külföldön oldal foglalkozik egy érdekes cikkben. Ebben Ruth Van Rekenre hivatkozva úgy határozza meg a keresztkultúrájú gyereket, hogy ő az, aki gyerekkorának jelentős részében két vagy több különböző kulturális környezetben élt vagy pedig jelentős kapcsolata volt különböző kultúrákkal.

A típusok között a követezőket említi:

Hagyományos harmadik kultúrájú gyerekek (akik a szüleikkel költöznek egy másik kultúrába a szülők karrierje miatt)

Kettős vagy többes kultúrájú gyerekek (akiknek a szülei legalább két különböző kultúrából származnak)

Kettő vagy több rasszhoz tartozó gyerekek (akiknek a szülei legalább két rasszból származnak, pl. ghánai apuka és magyar anyuka)

Bevándorló (migráns) gyerekek (akiknek szülei véglegesen telepedtek le egy új országban)

Ingázók gyerekei (olyan, a határ mentén élő gyerekek, akik gyakran a szomszéd országba járnak iskolába, illetve a szüleik is ott dolgoznak)

Természetesen ezen kívül más típusok is vannak még, ezekről is olvashattok az eredeti bejegyzésben, amit ide kattintva érhettek el, érdemes!

Kétnyelvű gyerek

Ha már a kultúránál tartunk, érdemes kicsit beszélgetni a külföldön születő gyermek kétnyelvűségéről, annál is inkább, mert ez viszonylag gyakran felmerül itt, a Határátkelőn is. Ezúttal az Olaszmamma blog egy pár héttel ezelőtti posztját válogattam ide, mert jól illik a témához.

„A szakirodalom, és tapasztaltabb szülők szerint a kétnyelvű gyerekek később kezdenek el beszélni, de akkor mindkét nyelven. Hát, khm. Az első állítás igaz. A miénk kb. másfél-kétéves korában kezdett el komolyabban kommunikálni, itt a fordulópont egyértelműen a bölcsi volt, ahol annyi inger érte már, hogy nem tudott ellenállni, és tökéletesen megeredt a nyelve olaszul.

Természetesen a bölcsi karöltve járt azzal, hogy velem egyre kevesebb időt töltött kettesben, háttérbe szorult az életében a spontán magyar közeg, tudatosan kell ráerősíteni.

Az időbeosztásunkon sajnos nemigen tudok változtatni, munkába járni kell, pszichés és anyagi integritásom megőrzése érdekében is, de igyekszem a közösen eltöltött időben keményen dolgozni az ügyön.

Nem érdekel, ha a rokonok / ismerősök / ismeretlenek / óvó nénik nem értik, hogy mit magyarázok, akkor is mindig magyarul szólok a kölökhöz. Ha én olvasom az esti mesét, az mindig magyar. Vannak olyan rajzfilmek, amiket magyarul ismert meg, és nem is hajlandó olaszul nézni. (…)

Erőfeszítéseim eddig nem mondhatnám, hogy hatalmas sikerélményekhez vezettek volna, de nem adom fel. Amit elértem, hogy mindent megért, ezt már össze-vissza teszteltük, minden magyar utasítást végrehajt, ha megkérem, hogy kérdezzen meg ezt meg azt apától, tökéletesen tolmácsolja a dolgokat.

Az aktív része viszont nem akar előbújni. Vannak ugyan szavak, amiket csak magyarul mond (pl.: bugyi - ezt már sikeresen beleverte az olasz óvónénik fejébe is, süti, cipő), és ha nagyon presszionálom, akkor kibök egy-két egyéb szót is. (…) Valaki igazán adhatna egy jó receptet arra, hogy hogyan is lehetne kihozni belőle a hun leánykát.”

Eddig a szokásos részlet, akit az egész bejegyzés érdekel, az ide kattintson, szerintem megéri, mert érdekes küzdelem ez.

Hétköznapok a hátországban

Végül egy szomorú téma, hiszen a háború mindig az. Különösen, ha a gyerekek is megszenvedik, márpedig a gázai konfliktust megszenvedik mindkét oldalon. A Mishpaha blog az izraeli hátország hétköznapjait láttatja, erről idézek most egy rövid történetet, a helyszín a szerző egyik gyermekének óvodája.

„Karomon Lea, Ábel már előre rohant, mint mindig, ha a nővére óvodájába érünk. (…) Lea nyugtalan a karomban, szeretne már ő is bejutni a testvéreihez. Hisz az a rituálé, hogy ilyenkor ő is odaül még egy picit Ráchel mellé a rajzasztalhoz. Ahol az én varázslatos nagylányom csodálatos virágokat, fákat és királynőket szokott rajzolni, néha kis szívecskéket és lufikat is - mikor mihez van kedve.

Lea hozzádörgölődzik, örülnek egymásnak, elcsattan egy puszi is, de aztán Ráchel színez tovább - még ki kell használni az utolsó pillanatokat. Mint mindig, most is elmélyülten borul rá a papírra, amin szokatlan módon egy szép nagy tank körvonalazódik. Ahogy körbe nézek az asztalnál minden gyerek csendes tankrajzolásba merül. Csak Lea tartja magát a krigsz-kragszokhoz - ő még egy másik világban él.”

Akit érdekel a poszt, illetve a blog maga, az ide kattintva érheti el a teljes írást.

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.