A mai poszt szerzője, Gábor saját bevallása szerint is meglehetősen nyugtalanul élte fiatal éveit, amit csak alátámaszt, hogy többször is megjárta Angliát, majd visszatért Magyarországra. Most ismét kint él, és bár akad pár dolog, ami nem tetszik neki, valami nekem azt súgja, hogy ez már hosszabb távra szól.

„Bevezetőnek magamról: 40 éves vagyok, IT mérnöki a legmagasabb végzettségem, de csak keveset dolgoztam a szigorúan vett szakmában, sosem specializálódtam. Ennek azt hiszem az az oka, hogy nem adódott olyan lehetőség, ami érdekelt volna, és amiből meg is lehetett volna élni.

A középiskolát gépész technikusként fejeztem be, és azt kell mondjam, hogy ezt sokkal többre tartom mint a mérnöki oklevelem, legfőképp mert kiváló iskola volt, nagyszerű tanárokkal. Máig sokszor hasznosítom, amit ott tanultam.

De mindezek mellett a leginkább meghatározó az volt, ahogy fölnőttem. Gépek között töltöttem a gyerekkoromat, számomra természetes volt, hogy kosárból magam építettem az első motoromat, mint ahogy az is hogy a házunkat is magunk építettük. Mindezt pedig az adott körülmények között magas színvonalon.

Sok mindent csináltam, sokféle munkám volt. Családom nincs, sosem tudtam megállapodni sokáig senki mellett, mint ahogy egyetlen munkahelyen sem. Valami belső nyugtalanság uralkodik rajtam, mindig hajt tovább, nem hiszem, hogy valaha is meg tudnék állapodni.

Tele voltam keserűséggel

Harmincéves voltam, amikor sok csalódás után úgy döntöttem, hogy minimális nyelvtudással nekivágok Angliának. Addig édesanyámmal éltem, de tudtam, hogy ez nem mehet a végtelenségig, lépnem kellett. Tele voltam keserűséggel.

Megkerestem egy otthoni irodát, valami csoda folytán sikerült a telefonos interjú angolul, persze félelmetes volt az egész. Pénzem is alig volt, szegény szüleimtől kellett kölcsön kérnem. Kezembe nyomtak egy címet, mehettem.

Hihetetlen érzés volt, amikor kiszálltam a repülőből, félelem, büszkeség, felszabadultság keveréke. És persze sértődöttség, hogy otthon semmire sem voltam jó. Azt a pillanatot sosem felejtem el.

Nagy megkönnyebbülésemre létezett a munkahely is. Egy szó mint száz, ott dolgoztam közel egy évig mint karbantartó. Első ízben tapasztaltam meg, mit jelent fizetést kapni, nem pedig éhbért, emellett a követelmények számomra szánalmasan alacsonyak voltak.

Eleinte ellenségesek voltak a helyi munkatársak, de ez aztán elmúlt, és elmondhatom, hogy ma is nagyon sokat gondolok rájuk szeretettel, és csak jót mondhatok róluk. Ez a hely a déli tengerparton volt egy Hayling Island nevű szigeten. Mindig sokat jelentett nekem a tenger, már az illata is teljesen ki tud kapcsolni.

Sajnos a szomszédsággal elég sok bajom volt, sok volt a drogos, de legkeserűbb emlékem az két magyar lány volt, akik minden éjszaka fölvertek álmomból, amikor hazajöttek a kocsmából, ahol dolgoztak. Ez odáig fajult, hogy kialakult nálam egy kóros álmatlanság, ami 8 évig keserítette meg az életemet.

Amikor ezután hazajöttem, nem tudtam az otthoni dolgokat komolyan venni, tervem sem volt. Meglepő módon kaptam egy rendkívül jó mérnöki állást egy nagy multinál, szép autót kaptam, minden földi jót. Nem kellett szétszakadni sem.

Vissza Angliába

Évekig voltam ott, aztán valamiért egyszer csak úgy döntöttem, hogy irány Ausztrália. Megcéloztam a skilled visa-t egy cimbora bölcs útmutatása alapján (ő már azóta ott él), az ausztrál hatóságok elismerték a végzettségem és a gyakorlatom, már csak az ielts vizsga kellett.

Gondoltam, legjobb, ha erre Angliában készülök föl, így aztán visszamentem Portsmouth-ba, találtam egy olcsó és jó nyelviskolát, ott készültem 3-4 hónapig. Vizsgára is ott jelentkeztem.

Mindez persze jó sokba került, de biztos voltam a sikerben. Nos, tévedtem, a 4 vizsgából az egyik egy ponttal alacsonyabb lett, mint amit a végzettségem megkövetelt. És ezzel kicsúsztam a határidőből is.

Szokták mondani, hogy ha van valami célod, akkor ne add föl, küzdj érte! Nekem azonban erről más véleményem van, tudni kell, mikor kell valamit föladni, szerintem ez nagyon fontos. Majd adódik más lehetőség, és akkor azt kell fölismerni, és csak az új célra koncentrálva küzdeni.

Ismét Magyarországon

Így aztán Ausztráliát föladtam, hazamentem megint, akkoriban várt is otthon valaki a szüleimen kívül. Otthon persze semmit sem lehet csinálni, de én abban is jó vagyok!

Bud Spencer és Terence Hill filmeket néztem, meg elkezdtem kitanulni a pénzrendszer és a tőzsde csínját-bínját. És akkor egyszer csak, mint Forest Gumpnak a futási ingerenciája, elmúlt az insomniám, új ember lettem!

Már nem féltem attól, hogy elmenjek egy másik országba, természetessé vált ez, ami persze jórészt az időközben kicsiszolt nyelvtudásomnak, meg a tapasztalataimnak köszönhető. Sikerült legyőznöm azt a gátlást, ami az én korosztályomra még annyira jellemző.

Innen visszanézve, már nem értem mitől féltem annyira, azt hiszem eléggé más ember lettem. Gyorsan föladtam még egy házassági hirdetést a magyar újságban LA-ben, meg írogattam egy pár nőnek Amerikába, hátha horogra akad valami zöld kártya, de nem akadt.

Így aztán hamar döntöttem, vissza Portsmouth-ba. Néha azért nézegettem a net-et és véletlenül egyszer csak találtam egy irodát, ami nem magyar volt. Magyar irodákkal természetesen szóba sem álltam, minek is.

Viszont ezt fölhívtam, Skype-on beszéltünk. Ők azonban Londonban voltak. Én kimondottan utálom Londont, egy pöcegödörnek tartom, főképp emberi vonatkozásban. Azóta Londonban vagyok, és azt kell mondjam, hogy nem változott a véleményem.

Karbantartóként

Tehát London. Kijöttem, elég szerencsés társaságba kerültem, csupa magyar menekült a jobb fajtából. Mind keményen küzdöttek, sokan semmit vagy alig beszéltek angolul.

Elgondolkoztam azon, hogy ezeknek a remek, képzett embereknek bizony mind el kellett menekülniük otthonról. Kicsit ücsörögtem ott, majd az iroda szétszórta az önéletrajzom.

Egy óra múlva csörgött a telefonom, másnap interjú, harmadnap munka. Egy arab milliomos házaiban vagyok most karbantartó, majdnem mindig alszom vagy tv-zem, néha viszont kifejezetten stresszes.

Ez az arab mentalitásból fakad, képtelenek bármit is megszervezni, sőt néha az az érzésem, hogy egyáltalán gondolkozni sem tudnak. Az egész társaságról lesújtó véleményem alakult ki. Persze ez egy komolytalan munkahely, komolytalan cégnél, nem biztos, hogy érdemes általánosítani.

Viszont bőségesen hullik a mellékes, és barátokra is szert tettem, főképp egy német sráccal cimboráltam össze, nagyon érdekes és színes személyiség. Most együtt toljuk saját szekerünket, és elég jól csináljuk. Ezt a munkahelyemet nemsokára itt hagyom, mert hazamegyek nyaralni a szüleimhez, és kergetni akarom a Harley-mat is egy kicsit. Egyébként is érik a cseresznye!

Ócska lakások

Ami Angliában a legnagyobb probléma az a lakhatás, az építőipar itt mást jelent, mint otthon. Az épületek többsége reménytelenül alacsony színvonalú, nagyon könnyű szerkezetű, minden tele van patkányokkal meg egerekkel.

A falak penészesek, mert vékonyak és egy merő hőhíd minden, áthatja az épületeket is az angolszászokra annyira jellemző nemtörődömség, meg az, hogy minden fa (talán a hajózás miatt alakult itt így).

Reménytelenül ócska a gépészet, villanyászat (bár ez alapból nagyon jó lenne, nagyon jók a villanyszerelési anyagok), a közművek, gyakorlatilag minden, a szakemberek többsége kutyaütő. Persze a minőség a kifizetett lakbérrel és helyszínnel változik.

Az az érzésem, hogy az egész brit gazdaság és főképp a pénzkibocsátás ingatlan alapú, ez tartja nagyon magasan az árakat. Mivel az ingatlan megkerülhetetlen dolog, és a hitelezés miatt az átlag számára itt is elérhetetlen saját megtakarításból, így ezzel tartják az embereket a mókuskerékben, ez a mátrix alapja itt.

A lakhatás sok szenvedés forrása lehet, ahol én most lakom, az egy nagyon jó hely, de maga a szállás az egy patkánylyuk. Egész télen a télikabátomban aludtam, fűtés nincs, a leheletem mindig látszik, rohadnak a falak, 10 kilót fogytam (mondjuk ez rám fért), szóval nem valami fényes, de ezek a dolgok engem valahogy kevésbé érintenek meg, mint az átlagembert. Azt hiszem, nagyon igénytelen vagyok, pontosabban egész mások az igényeim és a tűrőképességem, mint az átlagé.

Merre tovább, Nagy-Britannia?

Mindezek mellett London csodálatos is tud lenni, hihetetlen bulikban voltam, az ember sokszor már el sem hiszi azt a sokszínűséget és gazdagságot, amit itt lát. Legfőképp pedig van pénz, lehet keresni és találni is.

Rengeteg a munka, ha valaki beszéli a nyelvet és ért valamihez, az gyorsan megtalálja a boldogulást. Ezek mellett azt hiszem az UK gyorsan süllyed lefelé, 10 éve még egész más országot láttam, bár persze akkor vidéken voltam. Azt kell, hogy mondjam, hogy sok minden emlékeztet a boldog cuccializmusra, és ennek itt is meg lesz a gyümölcse.

További pár szó a magyarokról: a magyar az jó munkaerő, ezt tudják is itt, szívesen alkalmazzák a helyi cégek. Viszont amit nem értek, az az, hogy a magyarországi magyarok miért képtelenek bármilyen együttműködésre.

Több magyar esetén is úgy gondoltam, hogy valamiféle barátság alakulhat ki, vagy ha nem is barátság, de együttműködés, volt, akinek állást is szereztem. Én sosem kérek semmit, ha módomban áll önzetlenül segítek, nem várok semmit cserébe.

Néha fölhívtam egy két ilyen ismerőst, csak hogy mi újság van, de gyorsan lepattintott mindenki, nem ér rá, ép most ez van, az van, de majd bla, bla. Ha valami van, akkor meg pánikszerűen keresnek.

Furcsa módon most is más nemzetiségű barátaim vannak itt - ők sokat is segítenek -, de magyar az nincs. Erre nem nagyon tudok gombot varrni, bár igazából annyira nem érdekel, elvagyok a német, spanyol, kenyai meg a többi cimborával, és magammal is elég jó a kapcsolatom szerencsére. Itt megjegyezem, hogy sokkal jobb tapasztalataim vannak viszont az erdélyi magyarokkal.

Pár szó az ügyintézésről

A bürokrácia az itt is bürokrácia, és sajnos itt is egyre nagyobb lesz, bár még most is jóval kisebb, és emiatt jobban működik, mint a magyar. Általában teljesen érthetetlen és logikátlan számomra az egész, és áthatja ezt is az angolszász nemtörődömség és lustaság.

Nagy előnyére legyen mondva a magyarral szemben, hogy az itteni bürokrácia nem ellenséges a lakossággal szemben, és nem annak terrorizálásával van elfoglalva, inkább nem csinál semmit.

Általában itt az állam nem tekinti feladatának a lakosság ellehetetlenítését, sőt arra törekszik, hogy az embereknek meglegyen a mindennapi betevője. Ez bizony gyökeres különbség a két ország között.”

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.