Az eheti blogajánlóban egyfelől elmélkedünk azon, mi a különbség a svéd és a magyar élet között (és ez nem feltétlenül, vagy talán nem is elsősorban csak az anyagiakat illeti), aztán ügyet intézünk Ausztriában, végül pihenésképp ellátogatunk Chilébe, egészen pontosan Santiagóba, ahol kiderül, mitől is olyan szuper hely a város.
Kezdjük bandirepublic posztjával a Bezzeg a svédek! blogról, melyben legutóbb azt próbálta meg számba venni a szerző, hogy mitől és miért is más az élet minősége Svédországban mint Magyarországon.
„Magyarországon szerintem egyáltalán nem azt jelenti a boldogulás, hogy a boldogságot keressük, próbáljuk megvalósítani önmagunkat, hanem azt az igyekezetet, hogy ne haljunk bele idejekorán a körülményekbe. Hogy éljünk túl. Csak ússzuk meg! Valahogy csak kibekkeljük még ezt a 4 évet is! Hiszen már annyi mindent túléltünk. Annyi mindennek tudtunk ellenállni. Annyi szabadságharcot sikerült elvesztenünk.
Amíg valahogy be tudjuk fizetni a csekkeket, és még megvan a gyűlölt állás, addig kapaszkodunk a székünkbe. Lapítunk meg kussolunk, amikor valami igazságtalanság történik. Nem állunk ki sem magunkért, főleg nem másokért. Aztán a kocsmában elpanaszoljuk a világ fájdalmát és igazságtalanságát, jól berúgunk, betépünk, sírva vígadunk, hogy másnap folytatni tudjuk a túlélést – letompított érzékekkel, mert úgy nem fáj annyira.
Ha nem bírod elviselni ezt, és szeretnéd lerázni magadról az őseid béklyóit, akkor könnyen arra a következtetésre juthatsz, hogy ez inkább fog menni „nyugaton”, egy jóléti társadalomban, mert otthon csak beledöglesz te is, mint annyian mások előtted (az élőhalottak is ide számítanak).
Én már gyerekkoromtól kezdve érdeklődve figyeltem, hogy tényleg jobb-e az élet máshol, és ha igen, akkor miért?
Az elmúlt lassan 2 évben Stockholmban közelről szemlélem a kérdést. Itt úgy építettünk föl egy új életet, hogy a pesti 37 év termése belefért 5 bőröndbe, amit magunkkal hoztunk a többit itt kellett megteremteni.
Most látom csak, hogy nem csupán ruhák voltak azokban a bőröndökben ám, hanem olyan súlyos terhek is, amiket a reptéri mérleg nem képes a számok nyelvére fordítani. Magyar családok több generációjának, egy egész nemzetnek a terhei is benne maradtak a pakkban.
Általánosnak mondható, hogy eltart pár évig eljutni arra a szintre az új, külföldi életedben, ahol otthon abbahagytad, vagy ahová szerettél volna megérkezni.
Amikor már van egy olyan munkád, amit szeretsz, és jól fizet, szép helyen laksz, megveszed 3 havi fizetésedből azt az autót, amiről otthon 9 éve csak álmodoztál. A gyereked szuper óvodába jár, ahol a pelus és a helyben főzött friss étel mellé tényleges foglalkozás és törődés társul.
Elkezdesz félrerakni, ami otthon a két jónak számító jövedelem mellett is fantasztikum volt. Felépítesz egy biztonsági tartalékot a bankban, ami ad neked félévnyi megélhetést arra az esetre, ha beütne a ménkű. Lesznek új barátaid, akik szintén egy jobb életet keresve kerültek oda, ahová te is. Akik változtatni akartak az életükön.
Közben a rendszer, amiben élsz, arra fókuszál, hogy neked miként lenne a legegyszerűbb. Elfelejted lassan az instant gyomorgörcsöt, amit a postaládában talált hivatalos levéltől kaptál mindig. Nincsenek többé értelmetlen napi harcaid, amiket meg kell vívnod az életben maradásért.
A tajtékzó tenger lenyugodott körülötted és a fejed kint van a vízből. Te pedig csak pislogsz, hogy akkor most merre ússzál? Nincs már ár, ami el akarna sodorni, amivel szemben vagy megalkudva annak hátán úszni kellene. Senkit nem érdekel, mit teszel, amíg nem sérted meg a liberális(abb), emberközpontú(bb) rendszer normáit.”
Ez persze szokás szerint csak egy részlet a teljes posztból, amit ide kattintva tudtok elolvasni, és a magam részéről csak ajánlani tudom, hogy tegyétek is meg, mert nagyon tanulságos írás.
A konzulátuson
Még maradunk egy kicsit Európában, egészen pontosan Ausztriában, ahol az egyik legjobb tematikus blog, a Mammy Ausztria szerzője most éppen ügyeket intéz babájával együtt.
„Az ügymenet viszonylag egyszerű volt. Beadtuk a kért papírokat, ő a számítógépbe felvitte azt, majd ki kellett töltenünk egy 4 oldalas formanyomtatványt.
Javasolta azt, hogy valamelyikünk adja le a magyar lakcímét és tartós külföldi távollétet jelentsen be. Ez megkönnyíti az ügyintézést, nem kell tb-, adó-, lakcímkártyát igényelni, nem kötelezhetik óvodába és iskolába sem, így csak az osztrák kötelezettségeknek kell megfelelnünk. Sokan írtak nekem levelet, hogy kell-e fordíttatni a hivatalos okmányokat, de tőlünk mindent elfogadtak németül.
Amiket beadtunk:
- Osztrák nemzetközi anyakönyvi kivonat (ezt meg is tartották, így az osztrák anyakönyvezésnél érdemes mindkét anyakönyvet kikérni, tehát az osztrákot is és a nemzetközit is)
- Útlevelek
- Magyar lakcímkártya
- Anyakönyvi kivonat (én nemzetközi anyakönyvi kivonatainkat adtam le)
- Osztrák apasági elismerő nyilatkozat
- 2 db 3,5*4,5 cm méretű igazolványkép
Az igazolványkép készítése igazi akrobata mutatványnak felelt meg. Szegény kisbabámat a csípőjénél fogva kellett körülbelül vállmagasságban tartanom. Ezt a műveletet kábé 15 percig kellett végrehajtanom, addigra bedurrant az összes nem létező izmom. :) Szóval erre készüljetek, hogy nem egy egyszerű művelet a fényképeszkedés.
Az útlevél 3-4 hónap múlva jön meg, olyan hosszú az ügyintézési folyamat. Viszont arra mindenki ügyeljen, hogy valahol nem fogadják el a Konzulátus által kiállított Bestätigungot arról, hogy az útlevélkérelem beadásra került.”
Aki érintett (és aki nem) ide kattintson, ha kíváncsi a teljes írásra!
Santiago, a magával ragadó
Végezetül egy olyan blogból ajánlok, melynek szerzője nagy fájdalmamra elég ritkán ír, olyankor viszont mindig érdekeseket (csak remélni tudom, hogy a közelgő foci-vb megihleti majd!). A Teo in Rio szerzője most ráadásul nem is Brazíliából, hanem Chiléből jelentkezett.
„Vannak olyan helyek, amik nem csak simán tetszenek (abból nagyon sok van), hanem valami tényleg megfog bennük, magával ragad, úgy érzem, hogy voltam már itt, hogy ismerem a várost. Aztán elkezdek azon morfondírozni, hogy milyen lehet itt élni, és hogy én hogyan keveredhetnék ide valamilyen úton-módon.
Kevés ilyen élményem volt eddig, talán Kolozsváron és Lisszabonon kívül nem is volt több, egészen addig, amíg meg nem láttam Santiagót.
Santiago a tökéletes egyvelege egy európai és egy latin-amerikai városnak. Európai benyomást kelt, mert rendezett, tiszta, a brazil városokhoz képest mindenképp. Sok szép parkja van, amit használ is a nép.
Rióval ez a baj, nincs igazán élhető park a Jardim Botanicót es a Parque Lagét leszámítva, az előbbi fizetős, az utóbbi pedig elég hamar bezár. Meg mindkettő hatalmas, ennél kisebb park is megtenné.
Aztán ott van az Aterro. Végig az öböl mentén, szép park nagyon, de nem használják a lakosok, mert a vasárnapi tumultust leszámítva kihalt, sok a csöves meg a zombi, és ezért kicsit para. Nem nagyon, de az, hogy ott heverésszenek fiatal párok, vagy piknikezzenek családok, az szinte elképzelhetetlen. Santiagóban viszont ez megy.
Első nap, mikor megérkeztem, elindultam egy kis felfedező körútra a környéken. A Providencia negyedben szálltam meg, ami egy jó környék még Santiagón belül is. Húsz méterre a hoteltől van egy csatorna, és annak mentén egy parkszerűség.
Messziről láttam, hogy fekszenek a fűben az emberek, és egyből jött a rossz érzés, hogy ne menj közelebb, mert ezek tuti csövesek vagy crackes zombik. Aztán mégis közelebb mentem, és láttam, hogy dehogy, ezek szimplán fiatal szerelmesek, meg családok gyerekekkel, meg gimisek / egyetemisták, akik élvezik a délutáni napsütést.
Ez Rióban annyira nem megszokott, hogy már el is felejtettem, hogy egyébként otthon, meg a világ fejlettebb részein ez teljesen normális.
Santiago ugyanakkor teljesen latin-amerikai is, mert új város, néhány szebb, klasszikusnak számító épülettel, sok modern toronyházzal, és főként tipikus, nem túl szép, 50-es 60-as években épült házzal, amivel Rio is tele van, és nem sokkal szebbek, mint a mi paneljeink (ha egyáltalán szebbek, ez általában azon múlik, hogy mennyire tartják karban).
Latin, mert latinok lakják. Ez kinek pozitív, kinek negatív, nekem sokkal inkább pozitív, még akkor is, ha lassabb a kiszolgálás az éttermekben, kávézókban, és ez a kényelmesség valószínűleg más területeken is érezhető. Ugyanakkor elképesztően kedvesek, segítőkészek, szórakoztatóak.”
Nekem nagyon tetszett a poszt, ráadásul jó sok kép is akad benne (én is onnan nyúltam le a posztban szereplőt), úgyhogy megéri ide kattintani!
Továbbra is várom ám, hogy megírjátok, mi a kedvenc ételetek ott, ahol éltek, hogyan készítitek el, illetve hogyan készítitek el a kedvenc magyar fogásaitokat – hogyan pótoljátok az alapanyagokat, fűszereket, mit változtattok, ha kell. Ha mindehhez fényképe(ke)t is küldtök, akkor ez az egész nagyon hasznos és (nem utolsósorban) jó móka lesz. Várom tehát a recepteket, fényképeket, kis történettel, ha belefér ahataratkelo@hotmail.com címre.
A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.
Utolsó kommentek