Mai szerzőnk, Edina kicsit más elképzelésekkel vágott Londonnak, mint a legtöbben, ő ugyanis a nonprofit szektorban szeretett volna dolgozni. Mint kiderült, igenis van értelme erőt és időt fektetni a jótékonysági munkába, mert ezen keresztül akár jó állást is kaphatunk.
„Tudom, tudom... A százezredik londoni poszt. Azért szántam rá magam a megírására, mert remélem, hogy tudok újat mondani azoknak, akiknek nem a népszerű „mosogatok-vendéglátózok” vagy éppen „a tutiba jöttem ki, mert már otthonról interjúztam” c. útvonalak szerepelnek a terveik vagy esélyeik között. Szeretném, ha azok a fiatalok, akik diplomával a zsebükben kilátástalannak érzik a helyzetüket, érezzék, hogy mennyi lehetőség vár rájuk külföldön.
A húszas éveim közepén járok, főiskolás éveim alatt szinte végig dolgoztam, eleinte tipikus diákmunkákat, később gyakornokként és asszisztensként. A BA diplomám kézhez vétele után 3 hónappal költöztük ki a barátommal.
Nagy dilemma volt otthon hagyni a családot, a lakásomat, a barátokat és azt az egy fajta biztos burkot, ami kint nem vár rád. Otthon Budapest egyik legszebb részén éltünk, elég jó körülmények között és bár éreztem, hogy nagy áldozatokkal fog járni a kiköltözés, mégsem mértem fel kellő alapossággal.
Nonprofit előtti kitérő
Az én célom az volt, hogy elkezdjek dolgozni az itteni charity szektorban, tudván, hogy az angliai nonprofit szektor igen fejlett (otthon is ezen a területen szereztem tapasztalatot).
Az elején kissé messzinek tűnt a cél: a költözésünk után hat hónapot dolgoztam eladóként egy Oxford Streeten lévő retailben. Rettentő hajtós, megterhelő és forgalmas volt. Kezdetnek jó lépés, de hosszútávon számomra elviselhetetlen lett volna.
Temple Gardens
Mindig azt gondoltam, hogy az eladók csak lébecolnak a boltokban, ruhákat hajtogatnak és a világ legkönnyebb munkáját végzik. Óriási tévedésben voltam. A retail csak bizonyos – óriási energiával, kitartással és türelemmel rendelkező – embereknek való.
Az önkéntesség mint orvosság
Amennyiben nem hiányszakmáról beszélünk, a Zember itteni munkatapasztalat nélkül meg van lőve. Erre orvosság az önkéntesség. Rengeteg fiatalt segít fizető álláshoz ugyanis.
Pár hónapos retail után elkezdtem küldözgetni az önéletrajzomat nonprofit szervezetekhez önkéntes gyakornoki pozíciókra. Nem sokkal később el is kezdtem részmunkaidős gyakornokként dolgozni, ezen a helyen négy hónapot töltöttem.
A mai napig úgy gondolom, hogy ez a tapasztalat es lehetőség rengeteget jelentett az itteni életem beindításában. Rendezvények szervezésében segédkeztem, tapasztalatot szereztem es nem utolsósorban angolokkal tölthettem a napjaimat, ami a nyelvtudásomra nagyon jó hatást gyakorolt. A munkatársaim borzasztó segítőkészek, barátságosak voltak, és távozásomkor tortával, ajándékkal búcsúztattak.
Richmond Green
Négy hónap elteltével elkezdtem fizető állásokra jelentkezni, pár hét után pedig megkaptam egy asszisztensi állást, szintén a rendezvényszervezés területén, ahol először ideiglenes munkaerővé, majd pár hónappal később állandó munkatárssá váltam. Mindezt egy kommunikáció-pr szakos magyar diplomával.
Az egész természetesen nem sikerült volna a barátom nélkül, akivel mind lelkileg, mind anyagilag támogattuk egymást szükség esetén. Tisztában vagyok vele, hogy ez mekkora „előny” és elképzelni sem tudom, hogy teljesen egyedül mekkora kihívás lehet.
Az angolok
Azt gondolom, hogy baromi könnyű velük együtt dolgozni és a mindennapokban élni. Csodálom a türelmüket és elfogadó hozzáállásukat, a nyitottságukat és az udvarias modorukat.
London Eye
Rajongok az adakozó szellemükért (a charity-k országa) és imádom a süteményeiket. Igen, sokszor távolságtartóak, nehezen lehet kiigazodni rajtuk és az udvariasság néha már értelmezhetetlen, de valahogy mégis könnyebbnek érzem az életem köztük, mint honfitársaim között. Nyilván nem lehet általánosítani, de nekem ezek a benyomásaim.
Az ételek
Sosem szerettem a magyar ételeket, kivétel talán 1-2 dolog, úgyhogy nekem nem jelentett problémát ez a rész. Szerintem London esetében bűn nem kihasználni a multikulti gasztronómia nyújtotta lehetőségeket, fantasztikus indiai, japán, mexikói, iráni, stb. kifőzdéket / éttermeket találni - kinek milyen vastag a pénztárcája. Itt ehetsz kosharit, cronutot, biryanit, mindent, amiről otthon valószínűleg (hacsak nem vagy óriási gasztromán) nem is hallanál a mindennapokban.
Ami engem elképeszt, az a bioételek nagy választéka. Otthon is javarészt ezeket vettem, csak épp ott a lelőhelyek lekorlátozódnak a budai biopiacra. Az árak pedig szerintem 90 százalékban megegyeznek az otthoni bioélelmiszerek áraival. Mi viszonylag sokat járunk el enni, még mindig nem bírok betelni a különböző népek különleges ételeivel.
Cronut
Fish and chips
Indiai kavalkád
A lakhatás
Londont valószínűleg már mindenki ismeri, mi is egy shared house-ban kezdtük. Nem akartunk magyarokkal összeköltözni. Az elmúlt egy évben megfordultak britek, spanyolok, olaszok, portugálok és csehek, azt hiszem, általánosságban szerencsénk volt, és jól kijöttünk mindenkivel.
Mindezek mellett nagyon nehéz volt megszokni a közös konyha-fürdő felállást, főleg, hogy nem tudtuk, meddig kell kibírni. Nemsokára költözünk egy önálló lakásba, ez nyilván nem olyan költséghatékony, viszont számomra egy kor felett egyszerűen nehéz másokkal osztozni.
Ami érdekes, hogy itt az osztozkodás abszolút normális – tehát nem csupán a lengyel és magyar bevándorlók között. Normális irodai pozíciókban dolgozó brit fiatalok is többen bérelnek házat (csak nyilván nem a bevándorló-negyedekben).
Végszó
Rengeteg fiatal magyart ismerünk, akik kijöttek, tanultak és elérték a céljaikat, olyan karriert kezdtek el építeni, amit valószínűleg otthon – már csak a lehetőségek mennyisége és a bérek miatt – nem tudtak volna.
Mielőtt lediplomáztam, az egyik gyakorlaton megkérdeztek minket a terveinkről. Néhány ember nagy lelkesedéssel mesélte a kiköltözésről szőtt terveit, párnak már volt állása (ők végigdolgozták a főiskolai éveiket), a többség pedig csendben nézte az asztalt.
Azt gondolom, hogy akinek van bátorsága, nyelvtudása (amilyen szintre belövöd magad, azt oszd el kettővel, ha idejössz), kezdőtőkéje (sok-sok forint!!!), és ereje, az próbálja meg, még akkor is, ha csak egy „büfé szakos” papírkája van.
Sokszor lesz nehéz, sokszor akarsz majd hazamenni és feladni, de egyszerűen nem éri meg az út közepén visszafordulni.”
A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.
Osszuk meg egymással kedvenc ételeink receptjét - írjátok meg, mi a kedvencetek ott, ahol éltek, hogyan készítitek el, illetve hogyan készítitek el a kedvenc magyar fogásaitokat – hogyan pótoljátok az alapanyagokat, fűszereket, mit változtattok, ha kell. Ha mindehhez fényképe(ke)t is küldtök, akkor ez az egész nagyon hasznos és (nem utolsósorban) jó móka lesz. Várom tehát a recepteket, fényképeket, kis történettel a hataratkeloKUKAChotmail.com címre.
Az utolsó 100 komment: