Előrebocsátom, a cím az én szüleményem, de úgy éreztem, Katell története olyan szép ívet fog át és sok tapasztalattal is szolgál, hogy ezt érdemes így érzékeltetni. A történet éppen 10 évvel ezelőtt kezdődik, amikor egy elszánt Párizs-rajongó francia szakos au-pairként kerül ki a francia fővárosba, és több kunkor és csavar után most Dunkerque-ben tart, a címben is említett „szuperhős” munkánál. Hogy pontosan mi is ez, az természetesen a poszt végén kiderül. A képekért köszönet a szerzőnek.

„A történetem három (pontosabban négy, de erről majd később) különböző történet lesz, mert három különböző élethelyzetben és életkorban éltem Franciaországban, talán érdekes lehet az összehasonlítás.

Igyekszem most egy rövidebb írást készíteni, hogy ne legyen belőle Háború és Béke, ahol a harmadik oldalnál elalszik a kedves olvasó, de igény szerint később szívesen kifejtem a tapasztalatokat mélyebben is.

Első történet, a tanulópénz (2004)

Franciatanár-hallgatóként és hardcore Párizs-rajongóként mindig is készültem egy párizsi tanulmányútra, de az élet egész érdekesen alakította a dolgokat.

Hiába nyertem Erasmus-ösztöndíjat Párizsba, sajnos vissza kellett utasítanom a lehetőséget, mert a számomra kiutalt összeg (azt hiszem havi 120 euró) még a metróbérletemet se takarta volna be, szállásról és evésről még nem is beszélve. Így egyéb lehetőségek után néztem.

Versailles-ben találtam egy au-pair állást, amelyért cserébe egy picike cselédlakást és 300 eurót kaptam. Ezen felül a család finanszírozta a kajámat, és befizetett az Université Inter-Ages (Francia Intézet) nyelvtanfolyamára. Ezen felül felvettem saját költségen 2 irodalmi kurzust, így a tanulás része is megvolt a dolognak, amit szerettem volna.

A munkám kifejezetten kényelmes volt, reggel elvittem a lányokat oviba (hárman voltak) és délután értük mentem. Szerdánként pedig, mivel nincs szerdán óvoda Franciaországban, művészi tornára és balettra vittem őket.

Másodszor is hangsúlyoznám a szerencsém volt szót az au-pair munkával kapcsolatban, mert nagyon jó családdal keveredtem össze. Ennek a százalékos aránya nem volt túl jó arrafele. Volt olyan barátnőm, akit az én host-anyám mentett ki, mert a család elvette az útlevelét, és olyan is, akit egy vasalásra használt ablaktalan gardróbban altattak…

A hétvégéim szabadok voltak, így azt a barátnőimmel töltöttem Párizsban, rengeteget múzeumoztunk és piacoztunk. Sok az ingyenes múzeumi belépő, főleg diákként, így szinte bárhova ingyen bejutottunk, rengeteget tudtunk tanulni és jegyzetelni.

Sokat sétáltunk, parkokban reggeliztünk és a piacokon a fejünknél is nagyobb ananászokat alkudtunk le fillérekre. Vörös szőnyeges, velencei csilláros diszkóba jártunk privát meghívókkal. A legszuperebb időszak volt az iskolás évekből és a 300 euróból diákhoz mérten nagyon jól kijöttem.

A hazatérés oka racionális volt, úgy éreztem, valami szakmát muszáj a kezemben tudnom, mert 19 évesen lehetek au-pair, de 40 évesen már többre vágynék. Nem akartam benne ragadni ebben örökre, de a legjobb döntés volt bevállalni anno.

Második történet, a kiküldetés (2009-2011)

Nagy kék barátunknál dolgoztam franciás kapcsolattartóként, ahol szuper csapatban és nagyon jó főnök keze alatt lehettem. Mai napig imádom ezeket az embereket. Tehát a váltás oka újfent nem a rossz munkahely vagy a pénz volt, hanem az, hogy sosem tudok a fenekemen maradni. Nagy kereszt ez, higgyétek el…

Adogattam be a pályázataimat külföldi munkalehetőségekre, próba-cseresznye alapon, és felhívott egy francia cég, hogy manager gyakornokokat keres felsőfokú francia és angol nyelvtudással, logisztikai céghez. 24 hónap kiküldetés, utána hazatérés az itthoni, bővülő leányvállalathoz.

Amit itt szeretnék zárójelben megjegyezni, hogy a busásan fizetett szakmai gyakorlat, fizetett lakás, rezsi, telefon, utazás, stb…. lehetőség nem lehetett annyira vonzó, mert összesen 10 EMBER jelentkezett egész Magyarországról, ebből is kettőnknek volt a nyelvtudása megfelelő a provence-i, személyes interjúhoz.

Végül a másik jelentkező visszalépett, így egyedüliként kerültem ki a programba Magyarországról, hondurasi, mexikói, román és spanyol kollégáimmal egyetemben.

Bordeaux-ba kerültem, ahova néhány hét múlva a párom is követett. Szerencsésen összevágtak a dolgok, mert éppen akkor szűnt meg a munkahelye az autóipari válság kitörése miatt, így egész jó végkielégítése miatt tudtuk vállalni, hogy egy darabig „csak” nyelvet tanul aztán új munka után néz.

A munkahelyi beilleszkedésem először a lehetetlennel tűnt egyenlőnek, de 2-3 hónap után nagyon jól éreztem magam az új helyemen. Azért 20-on éves nőként egy kamionos cégnél, külföldiként, diszpécserként 50 kamionsofőrt irányítani… Na, az bungee jumping kötél nélkül…

Amiért nem adtam fel, azok a következők voltak. A párom nagyon erős hátterezése, a kinti főnök nagyon lelkes támogatása (ő is ilyen kinevelt trainee-ből lett vezető, nagyon szívügyének vette a dolgot), és a kollégák állandó lelkes támogatása.

Hosszú lenne a lista, de jó példaként álljon itt, hogy mind a két kint töltött karácsonyestét a hr-főnöknél töltöttük, aki a lányaival együtt azóta is napi kapcsolatban áll velünk, és a könyvelőnőnk második anyaként harcolt és állt ki értem, mint egy kis anyatigris. Épp tegnap is vele beszéltem, nagyon hiányzik.

Hogy a technikai részéről is essen szó a dolognak, adminisztratív nehézségeink akadtak azért jóformán, főleg a kacifántos munkaszerződésem miatt, rengeteget ültünk hivatalokban, de ez megér egy komplett posztot, ha valaki a kiküldetéssel kapcsolatos ügyintézésre kíváncsi.

Barátaink nagyon hamar lettek kint hál’ istennek, mind a kollégáim révén, mind a kinti magyar egyetemisták révén, úgyhogy rengeteg buli, kirándulás és az óceánpart közelsége is segített emlékezetessé tenni ezt az időszakot. Nagyon jól éreztük magunkat.

A hazatérés oka itt egyértelmű, lejárt a kinti szerződésem, és haza kellett térnem az itthoni leányvállalathoz. Igazából az egészben ez volt a legkeményebb dió, be kell, hogy valljam. Kialakult életünk, baráti körünk volt kint, szép otthonunk. Két év sok idő, már kicsit úgy éreztük inkább oda tartozunk, mint ide, de végül hazajöttünk.

Bónuszként még elmondanám, hogy a párom is perfektül megtanult franciául, majd targoncás vizsgát tett, később raktáros lett és hazatérésünk előtt a cég kinevezte volna mérnöknek (eredeti szakmája) de akkor már nem volt visszaút.

Itthon jött a feketeleves, főleg nekem, mert sem az országban, sem az itthoni cégnél nem találtam a helyem. Enyhe depresszió tört rám, ledobtam 10 kilót egy hét alatt, majd rövid úton fel is mondtam a cégnél.

Újfent respekt a francia központnak, amiért ezt egész zökkenőmentesen tudomásul vette, bár igazából ez így egy win-win helyzet volt, mert a válság miatt itt sem fejlődött úgy a cég, és meg sem valósult a pozíció, amit nekem szántak anno, úgyhogy nem károsítottam meg őket, a bordeaux-i helyemre pedig két embert vettek fel, amikor eljöttem, úgyhogy szerintem megdolgoztam a pénzemért.

A felmondás után egy régen dédelgetett álmomat váltottam valóra, és nagy vargabetűt vett az életem: szakácsiskolába iratkoztam, gyakornoknak álltam és egy év múlva szakácsvizsgát tettem eközben pedig, mert az élet nagy rendező:

Harmadik történet – kiküldetés… de nem nekem (2012)

A párom, aki perfekt megtanult kint franciául, egy nemzetközi építőipari céghez került, ahonnan azonnali, 8 hónapos lyoni kiküldetést kapott. Az iskola miatt nem tartottam vele, így kipróbálhattam a távkapcsolat gyönyöreit is (hazugság, nincs semmi gyönyöre) és az iskolaszünetekben bőröndöt ragadva Lyonba repültem hozzá.

Nehéz időszak volt, de a szakácsvizsgát mindenképp le szerettem volna tenni, mert további utazásaink záloga is lehet egyszer ez a szakma, amely bárhol fejleszthető, csiszolható.

Negyedik történet (2013)

Az én szakácsvizsgám megszületett, a párom a téli pihenő után újabb kiküldetést kapott. A célpont Dunkerque, Franciaország. Az időtartam 4 hónap. A feladat, hegesztési projektmunka. Az én feladatom, tolmács-ügyintéző.

A különlegessége ennek a munkának az volt, hogy kettőnknek kellett az adminisztratív oldalról vinni a 100 munkás életét, munkáját, mindennapjait. Igazi superhero feladat. Imádtuk, 24/7 de sohasem unalmas.

Szállásfoglalás, céges belépőkártyák, helyi munkaügyi hivatal, túlóra egyeztetés, védőeszköz beszerzés, alapanyag vásárlás, hegesztőgép bérlés és egyéb nyalánkságok.

Az Északi-tenger és a környezet gyönyörű, a heti 1 szabadnapunkban igyekszünk maximálisan kiélvezni. Barátkozás idő hiányában és mivel a kint töltött idő rövid, nem jellemző. Az időjárás még júniusban is meglepően hideg, kabátos sálas, kicsit felüdülés a hazatérés.

Nagy vonalakban ez lenne eddig az én / mi történetünk, a teljesség igénye nélkül, de bármelyik részről szívesen írok mélyebben szántó posztot, amennyiben valamire kíváncsiak vagytok. A hogyan továbbra is van már forgatókönyv, illetve dehogy van, de majd megírja az élet. Amint lesz egy következő lépés, arról is szívesen beszámolok.”

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.