Egy egészen durva történetet osztok meg ma veletek, melynek írója és elszenvedője, Annamária, akinek egy szép nap az az ötlete támadt az Egyesült Államokban, hogy egy évre Magyarországra költözik a már ott született fiával, hogy a gyerek is megismerhesse édesanyja hazáját és megerősítse benne a hazaszeretet érzését. Aztán az igazán becsülendő elképzelésből döbbenetes kálvária lett...

„1992 óta Amerikában élek, amerikai állampolgár is vagyok. A fiam 2002-ben született New Yorkban. Egyedülálló anyaként többször is hazahoztam, hogy megszerettessem vele Magyarországot. Körülbelül három évvel ezelőtt megfogalmazódott bennem az ötlet: mi lenne, ha egy évet itt töltenénk, és így a fiamnak alaposabb rálátása lenne, milyen is az az ország, ahonnan az édesanyja jött.

Mint tudják, az USA nagyon ügyesen teszi hazaszeretővé állampolgárait. Így két évvel ezelőtt elvittem a fiamat az itteni amerikai, angol nyelven tanító iskolába és lehetőséget adtam neki, hogy ha tetszik, egy évet Magyarországon tölthetünk. A feltétel az volt, hogy mélyebb ismereteket vesz fel a magyar kultúráról, szokásokról és megtanul magyarul.

Beszéltem a washingtoni konzulunkkal, hogy mit szól hozzá, és mit is kell tennünk, hogy mindent a szabályok betartásával csináljunk. Ő nagyon nagyra értékelte, hogy valaki Amerikából képes feladni egy évi munkát azért, hogy a magyarságot erősítse a fiában. Tanácsára múlt év júliusában beadtam egy kérelmet a fiam magyar anyakönyveztetésével kapcsolatban, abból a célból, hogy ne kelljen neki 90 naponta hosszabbítani az itt tartózkodását.

Kezdődik a kálvária

Kilenc hónappal később, 2013 márciusában végre megkaptuk a papírt, de mint később kitérek rá, egy teljesen használhatatlan példányt. Ez év július 23.-án megérkeztünk Magyarországra. Egy héttel később, július 30.-án elmentem a fiam iskolájába azzal, hogy diákigazolványt kérjek, mivel a BKV felhívta a figyelmünket, hogy a fiam diákbérlete csak igazolvánnyal érvényes.

Mindezeket az előzményeket azért írtam le, hogy egyértelmű legyen: az ezután következő dolgokba azért egyeztem bele, hogy a 11 éves fiamnak legyen diákigazolványa. Felhívom a figyelmet, hogy még olvasni is roppant hosszú és fárasztó, de csak így lehet látni, hogy milyen is nekem, akinek viszont át kell élnie.

Az iskola közölte, hogy a kerülethez tartozásunktól függően az illetékes okmányiroda adja ki ezt az igazolványt. Még ugyanazon a napon bementem a kerületi okmányirodába, de csak azért, hogy megtudjam, mi az eljárás az igazolvány kiadásához.

Be kell bizonyítanom, hogy magyar vagyok

Legnagyobb megdöbbenésemre hatalmas mennyiségű irathalmazt nyomtak a kezembe azzal, hogy először is nekem kell egy lakcímkártya. De ezt csak úgy kapom meg, ha van érvényes személyigazolványom, amit viszont csak úgy állítanak ki, ha bizonyított, hogy tényleg magyar vagyok. (Mindezt úgy, hogy idén áprilisig még érvényes magyar útlevem volt.) Tehát ha már így alakult, beletettek egy visszahonosítási kérelmet is... aztán ha ez elintéződött, akkor jöhet majd a fiam dolga is.

Teljesen összeroskadva tántorogtam ki, hogy most mi lesz. Az iskola nem sokára kezdődik, az USA-ban minden dolgomat lezártam egy évre, itt meg végeérhetetlen papírmunkák áradatán kell átrágnom magam ahhoz, hogy a gyerekem egy diákigazolványt kapjon.

Arra gondoltam, hogy haza akarok menni és hogyan is juthatott az eszembe egy ilyen ostoba ötlet?! A jogász édesapám felhívta az okmányiroda jogászát, megbeszélt egy időpontot nekem. A jogász kérte, hogy egy megadott időben keressem fel a népesség nyilvántartási irodában, egy megadott címen.

A jogász a legnagyobb megdöbbenésemre ugyanaz a hölgy volt, aki két nappal korábban vissza akart honosítani. Röviden megvitattuk, hogy egyrészt a hétfői csak egy kis félreértés volt (őszerinte), másrészt hogy ki ismeri jobban a személyigazolvány igénylésével kapcsolatos jogszabályokat (mint kiderült én).

Végül is meglett a lakcímkártyám és egy ideiglenes személyigazolvány is. Ezek után elméletileg már csak a véglegesre kellene várni (kb. 20 nap), és máris beadhatom a kérelmem, hogy a Belügyminisztérium az állampolgárság igazolása iránti kérelmet jóváhagyja, megállapítsa, hogy a kitöltött születési anyakönyvi kivonat (amit elméletileg csak olyan kaphatna, akinél bizonyított, hogy jogosult a magyar állampolgárságra) helyes, és a fiam tényleg magyar.

Az abszurd fordulat

Itt következett az, ami megrengette abbéli hitemet, hogy helyes döntést hoztam az egy évre szóló hazaköltözéssel, és megint felmerült, vajon miért is akarom, hogy a fiam büszke legyen arra, hogy magyar vér is folyik benne.

Kaptam ugyanis egy idézést a gyámhivataltól, amiben szigorúan kijelentik, hogy augusztus 14.-én jelenjek meg, mert egyébként komoly büntetés fenyeget. Mint kiderült, a magyar állam az 1952. évi IV. törvény 41. § (1) alapján kötelezhet arra, hogy törvény szerint hazudjak. Ki kell találnom egy apát a fiamnak.

Ami a legmegdöbbentőbb: nem elég, hogy 2013-ben meg mindig van egy ilyen törvény (annak ellenére, hogy Orbán Viktor miniszterelnök idén október 23.-án azt mondta: „A magyar szabadságharcosok felfedték a világ előtt, hogy a kommunizmus ki- és megjavíthatatlan. Megjavíthatatlan, mert semmibe veszi az egyént, annak szabadságát, és semmilyen erőszaktól sem riad vissza vele szemben."), de senki nem látja, hogy milyen diszkrimináló, ezen kívül emberileg, személyiségében, és ma már a gyermekre nézve is sértő és megalázó, alapjaiban elfogadhatatlan ez a törvény.

Megmagyarázom, hogy miért: e törvény alapján a magyar kormány megbélyegez engem, morálisan nem egyenértékű személynek tart, beavatkozik az alapvető emberi jogomba, és önkényesen eldönti, hogy milyen védelem kötelező a családomnak. Mindeközben semmiféle érvet nem tud arra felhozni, hogy védelemre szorul-e a fiam vagy sem. Egyúttal felhívja a fiam figyelmét, hogy egy kitalált apa személye nélkül Ő hátrányos helyzetben van.

A törvény kijelenti, hogy egy anya magában semmit sem ér. Látni akarom, hogy a jogszabály kiterjed arra is, ha egy egyedülálló férfi nevel gyereket, ahol az anya ismeretlen. Látni akarom, hogy követelik ott is, hogy a férfi kitaláljon egy fiktív anyát.

Kitöltik, majd jelzik, hogy ez így nem helyes

Tehát augusztus 14-én legnagyobb megdöbbenésemre szembeállítottak ezzel a nagyszerű 1952-es törvénnyel. Ebből a törvényből fakadóan újra fel kellett terjeszteni az anyakönyveztetést, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal egyik jogásza közölte, nem történt félreértés: ez a helyes folyamat.

Egy Amerikából beadott kérelem (amiben nyilvánvalóan kiderül, hogy a gyerek már több mint 3 éves) alapján 9 hónapig ülnek egy iraton, és kitöltenek egy teljesen hibás születési bizonyítványt. Azt lezárják, visszaküldik Amerikába és jelzik saját maguk felé, hogy az így nem helyes.

Felkérik a gyámhivatalt, hogy járjon el, de sem a gyámhivatalt, sem engem nem értesítenek, hogy ez egy 21 éve külföldön élő személy beadványa, és hogy itt tulajdonképpen egy Amerikában élő gyerekről van szó.

A hivatal ezután kiküldi az idézést azokra az albérletekre, lakásokra, ahol utoljára a kilencvenes évek elején, vagy még korábban laktam, beleértve az 1991 óta tulajdonomban álló lakásomba, ahol úgy nem vagyok bejelentve, hogy onnan sosem jelentkeztem ki. Miközben azzal fenyeget, hogy ha nem jelenek meg előtte, akkor megbüntet.

Gondoljuk végig: ha éppen nem vagyok itthon (és ugye csak a gyengeelméjű, „töltsünk itthon egy évet" ötletem miatt vagyunk egyáltalán), akkor kézhez sem kapom az idézést és a gyámhivatal jogszabályszerűen levezeti a tárgyalást nélkülem, kitalál egy képzelt apát, talán még egy másik születési bizonyítványt is kiállít, én pedig mindezekről nem tudva boldogan élek, amíg meg nem halok? A fiamnak lett volna egy születési bizonyítványa nálunk, az USA-ban, egy másik pedig ki tudja hol?

A törvény, ami hazudni kényszerít

Mindezek a megalázó körülmények ellenére még mindig hajlandó voltam a magyar állam követelményeinek eleget tenni, csak azért, hogy a fiam végre kaphasson egy diákigazolványt.

Felvetettek velem egy jegyzőkönyvet, ami a törvény alapján hazudni kényszerít és az én kérésem, beleegyezésem ellenére kitaláltatott velem egy fiktív nevet - annak ellenére, hogy Amerikában én tudatosan nem iktattam be semmilyen apa nevet -, hogy azt beletehessék az új, remélhetőleg már semmi mással nem elrontott születési anyakönyvi kivonatba.

Ne felejtsük a kiindulópontot: mindez a rengeteg szükségtelen papírmunka, benne az „új" születési anyakönyvi kivonattal, egy diákigazolvány miatt kellett. Ezért egyeztem bele.

Minden erőfeszítésem sárba tiporta ez az ország

A baj akkor kezdődött, amikor az iskolakezdésen egyszerűen összeroppantam és nem tudtam abbahagyni a sírást. Elmondanám, hogy miért. Ennyi év után már teljesen elfelejtettem és ez a procedúra hozta vissza a gyerekkorom, hogy miként is nőttem fel itt.

Mindig mindenkitől azt lehetett hallani, hogy egy férfi nélkül mi nők mit sem érünk. Szegény egyedülálló nők! Mi lehet velük a gond, ha még egy férfit sem tudnak megtartani? Ha valaki elvált, akkor már „temették" azt a szegény nőt. A munkahelyeken állandóan azt lehetett, vagy talán meg ma is lehet hallani, ha egy nő elismerést vagy előléptetést kapott, hogy biztos valakinek a "valamije".

Én az utóbbi 21 évben igen kemény munkával eljutottam oda, hogy egyedül, roppant kényelmes körülmények között vállaljak és felneveljek egy gyereket. Én voltam az, aki minden követ megmozgatott, megegyezést kötött a fiam apjával, csak azért, hogy Ő a MAGYAR nevet kaphassa! Ha valaki azt gondolja, hogy az zavar, hogy oda kellett biggyesztenem egy fiktív nevet a fiam születési bizonyítványához, akkor nagyon téved.

Minden erőfeszítésemet sárba tiporta ez az ország azzal, hogy újra felhívta a figyelmemet, mennyire keveset is ér itt egy nő egymagában! Az 1952-es törvényről azt próbálják nekem megmagyarázni, hogy a gyermek érdekét védi. Nem kellene azt először megállapítani, hogy a gyerek hátrányos helyzetben van-e?

Vajon hány olyan, kétkeresős magyar család akad, amelynek van akkora anyagi biztonsága, hogy megengedhesse magának, hogy egy évet kivéve külföldre költözzön, a gyereket ott magániskolába járassa (és ne az állam költségén taníttassa), egyáltalán: eltartsa? Én igen.

Milyen hátrányt szenved(het) a gyermekem? Ki hívná őt „zabi" gyereknek, vagy fattyúnak? Mert ugyebár legyünk őszinték, ennek a megelőzésére szolgál ez a törvény. Megnyugtathatom a magyar kormányt, az én gyermekem ezután az év után SOHA nem fog Magyarországon élni! Úgyhogy nem kell attól tartaniuk, hogy ne adj Isten, hátrányos megkülönböztetésben részesülne.

Már nem akarom, hogy a fiam magyar állampolgár legyen

Visszatérve a gyámhivatalban történtekre, azt ajánlották, hogy miután megkapom az új születési bizonyítványt, menjek vissza az okmányirodába, ahol kötelezően kitöltetnek velem egy állampolgárság igazolása iránti kérelmet, amit ugyebár, legnagyobb megdöbbenésemre, az okmányiroda visszaküld ugyanabba a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalba ahol 9 hónapig ültek az első teljesen inkorrekt példányon.

Amikor személyesen bementem felvenni a második, remélhetőleg már használható példányt, hogy meggyorsítsam az eljárást, kértem, hogy ugyan oldjanak már meg két problémát egy csapásra: hitelesítsék az állampolgársági kérelmet és igazolják, hogy magyar ez a gyerek.

Micsoda meglepetés! Az ügyintéző nem volt hajlandó fogadni és foglalkozni az üggyel. Mélységesen sajnálom, hogy ezzel a törvénnyel nem voltam tisztában, mielőtt úgy döntöttem, hogy egy évet feláldozok, egy év munkát kihagyok, azért hogy itt éljünk, és a fiam megismerje Magyarországot.

Azért az érdekelne, hogy a konzulátus miért nem tájékozatott erről a törvényről. Azon kívül pedig pontos útmutatást kérek azzal kapcsolatban, hogy miként tudom visszavonni az anyakönyvezési kérelmemet, mivel úgy döntöttem, nem kívánom többé, hogy a fiam felvegye a magyar állampolgárságot, mert látom, hogy az állam mindent megtesz itthon, hogy egy eredetileg nemes érzést, hogy hazádhoz légy hű mindhalálig, hogyan tudja átváltoztatni teljes utálattá.

Mindent meg fogok tenni, hogy az egyéves ittlétünk alatt a fiam a lehető legkevesebb magyar kultúrával találkozzon. Miniszterelnök úr, szégyelljék magukat, hogy a kormánya egy ilyen értékes lehetőséget így megkeserített.

Én abban a hitben érkeztem Magyarországra, hogy egy különleges alkalmam lesz bemutatni a hazámat a fiamnak és megszerettetni vele. Ehelyett mióta itt vagyunk semmi mást nem tapasztaltam, mint megaláztatást, a hivatalokban pedig szakmailag hozzá nem értő, de annál inkább udvariatlan ügyintézést.

Mindenki egymásra mutogat

Mindezek mellett roppant elkeserítő a kormányhivatalok viselkedése: négy minisztérium, és ki tudja hány államtitkárság mind egymáshoz tologatja az ügyemet azzal, hogy nem illetékes.

Hihetetlen az elkeseredett erőfeszítés azzal kapcsolatban, ahogy védik egy 1952. évi törvény létjogosultságát, mondván, ez egy életbevágóan szükséges eljárás egy olyan gyerek védelméhez (anyakönyvezéséhez), aki soha nem élt, soha nem is fog Magyarországon élni. Maga ez a törvény soha nem is nyújtotta azt a védelmet a gyermeknek, ami talán az alapja volt, hogy kitalálták.

Olyannyira fontos a mundér becsületének a megvédése, hogy már a harmadik helyről is azt hallom, hogy az egyetlen megoldás az, ha a fiam lemond az állampolgárságáról (ami de facto nincs is meg neki).

Ez tehát kívánatosabb megoldás a kormány számára, mint az, hogy ne adj Isten, összehangolja a törvényeket, a jogszabályokat szakértően értelmezve, a humánus eljárást szem előtt tartva kezelje az ügyet és egyszerűen kitörölje a személyiségi jogunkat sértő fiktív apa nevét. (Egyébként egy, az állampolgársági ügyekben járatos hivatalos ember azt mondta, hogy „ne aggódjak, mert márciustól mindez kikerül a törvényből".)

A szüleimnek sajog a szíve

Ez főleg azért is morbid, mivel jövő év márciusától már nem is lesz hatályban a törvény. Engem nem zavar, ha a fiam nem lesz állampolgár (vagy lemond róla), viszont a szüleimnek sajog a szívük, hogy így sem élnek itthon a gyermekeik, unokáik, most meg az annyira szeretett pártjuktól azt hallják, igen legyen az unokájuk CSAK amerikai, mert a kommunista maradványú diszkriminatív, ezenkívül különböző nemzetközi egyezményekkel is ellentétes, alkotmányellenes eljárást sem most, sem a jövőben semmi áron nem hajlandók kijavítani, vagy elismerni jogtalannak.

Végezetül még annyit szeretnék hozzátenni, hogy ennek az egész írásnak főleg az a célja, hogy felhívjam külföldön élő honfitársaim figyelmét: óvatosan kell értelmezni a magyar állampolgárság felvételét, mert ez a kormány szinte szándékosan megtévesztő módszereket alkalmaz, majd utána csak mélyen a szükségesnél kegyetlenebb választást enged a jogorvoslatra.

A kormánynak meg azt üzenem, hogy a külföldön élőknek a magyarság szeretetét / ápolását nemcsak a TV-ben, újságban kell kérni, elvárni, hanem a hivataloknak / bürokratáknak is meg kell tenni mindent. Ha valaki egy nagy horderejű döntést hoz, csak azért, mert úgy gondolja, hogy a leszármazottjának is kell kötődni az ő hazájához, akkor igenis megérdemli, hogy tiszteletben tartsák a személyiségi jogait, ezen kívül szakmáját értő ügyintézőkkel érintkezzen.

Állítsanak fel olyan körülményeket, hogy egy egyszerűnek és talán még nagyszerűnek is tűnő ötlet, mint felébreszteni a hazaszeretet a már nem Magyarországon élőkben, ne fulladjon ilyen rémálomba! Mi szeretjük követni a szabályokat, de itthon képtelenség!

Elfogadhatatlan hogy a mindennapi egyszerű állampolgárnak kell átböngészni az internetet, megtalálni a helyes jogszabályokat, mert az egyetemet végzett „jogászok" azzal mentik ki állandóan magukat, hogy „ez nem a szakterületük".

Csak felelősségünk van, jogunk nincs?

Kérem szépen, én nem tudtam, hogy ennyi különböző szakterületű jogi egyetem van Magyarországon! Miért van az, hogy a jogszabály nem tudása nem ment fel a felelősség alól, de a jogi egyetemet végzettekre ez nem vonatkozik? Ebben a vezetésben soha senki nem felelős az állampolgárok mindennapi életének a megkeserítéséért?

Miért mindenki csak a felelősségeimről informál, de soha nem segít a jogaimban? Több amerikai - magyar barátom is kifejezte az érdeklődését és kedvét, hogy a példámat kövesse, attól függően, hogy nekem milyen volt, de ezek után azon leszek, hogy teljes mértékben tisztában legyenek azzal: őrültnek kell lenni valakinek, hogy a magyarságot erősítse a leszármazottaiban és bármennyi időt is itt töltsön.

Végezetül. én nagyon sikeres jövőt tervezek a fiamnak, így nem tudom és nem is fogom megengedni, hogy a jövőben egy ilyen diszkrimináló okirat, mint a magyar születési bizonyítványa, kísérje az élete végéig. Készen állok felhívni a külföldi kormányok figyelmét is a Magyarországon tapasztaltakra, hogy diktatórikusan semmibe veszik az emberi / személyiségi jogaimat, és a legmagasabb szintű nemzetközi bírósághoz fordulni, megvédeni a jogaimat, ha nincs más módja, hogy visszavonjam, töröljem ezt a születési anyakönyveztetést.

Ha valaki, aki olvassa ezt a történetet, és hasonló igazságtalanságban van, vagy volt része, roppant hálás lennék, ha kapcsolatba lépne velem. (Ezt egyébként a Határátkelő e-mail címén teheti meg.)

Remény van, igazolvány (még) nincs

A végére maradt még egy csattanó: noha a hivatalban a „jogász" határozottan közölte, hogy mivel én magyar vagyok, és így a gyermekem is, ezért csak akkor kaphat diákigazolványt, ha nyilvántartásba veszik és NEM, nem lehet a külföldi állampolgárságra hivatkozni, ezek után több minisztériumból is azt írták (gyakorlatilag az egyetlen kézzelfogható válaszként, amiben részem volt az elmúlt hónapokban), hogy erről szó sincs.

Így aztán októberben körülbelül 15 perc alatt elkészültünk a gyerek diákigazolvány-kérelmének a beadásával. Meg ugyan még nem kaptuk, mert 45 nap az átfutási idő és az igazolvány még mindig kering valahol a bürokrácia rengetegében..."

A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.