Érdekes a mai poszt, hiszen szerzője, Eszter két évet élt Londonban, aztán ösztöndíjjal Indonéziában töltött egy felet, most pedig már egy ideje ismét Budapesten él. Hogy miért? Erre ad választ mai írásában.

Ellentétben a magyarok 95%-ával, akiket kint megismertem én nem azért kerültem oda, mert megszűnt a munkahelyem, kilátástalan volt a jövőm vagy eladósodtam.

Még csak nem is azért, mert elegem lett a kormányból, gazdasági helyzetből, vagy úgy egyáltalán bármiből, ami Magyarországgal kapcsolatos. Ennél sokkal profánabb oka volt. Kalandvágy és légszomj. Egy szakítás után egyszerűen vettem egy repjegyet egy irányba.

Se szállás, se pénz

Néhány ismerősöm akkor már mesélte, hogy ott nagyon könnyű munkát találni, és könnyű jól keresni. Megvontam a vállamat, feltettem az összes addig spórolt pénzemet, felültem a repülőre, és mire leszálltam már se szállásom, se pénzem nem volt. Maradt összesen 74 font a zsebemben, egy doboz cigi, ruhák és egy szalámi.

Naivan besétáltam egy teljesen ártalmatlannak tűnő dologba, és ráfaragtam. Egyszerű hirdetés, még telefonon is beszéltem valakivel. Nem kellett pénzt utalni, csak egy Western Union bizonylatot kellett mutatnom, hogy van pénzem, azaz csak volt.

Fiatal voltam, nem mertem felhívni a szüleimet, és megfutamodni sem akartam. Szerencsém volt, nem kellett az utcán aludnom, befogadott egy ismerősöm ismerőse.

Napokon keresztül jártam a várost és minden pubba bementem, hátha keresnek embert. Csapolni szerettem volna, nem azért mert értettem hozzá, sose dolgoztam előtte vendéglátásban, de tetszett a pubok hangulata.

Takarítás, majd egy pub

Teltek a napok és sehonnan nem hívtak vissza, így elkezdtem takarítani egy hotelben. Ez az első, ahol a legtöbben megragadnak. Nem jó pénz, nehéz és magányos munka, és itt bizony a többi lengyel vagy ukrán takarítótól nem fog megtanulni angolul az ember, ők is épp csak makognak valamit.

De hulla fáradtan munka után tovább jártam a pubokat és egyszer csak felhívtak egy helyről. Belváros, irodakörnyék, eldugott kis utca, öltönyös angol törzsvendégek. Azt mondták egy estére kellek besegíteni, összeszedni a poharakat.

Rettenetesen izgultam, beszéltem ugyan valamennyire angolul, de az akcentusok miatt alig egy-két szót értettem meg. Mosolyogtam helyette. Sokat. Az este végén megkérdezték, hogy tudnék-e esetleg 1-2 órára jönni még a héten. Megkérdeztem, hogy rákövetkező héten kellek-e. Nem tudták megígérni. Másnap nem mentem vissza takarítani.

Második hete dolgoztam ott, alig néhány órát hetente, ami arra volt elég, hogy kifizessem az ágyamat és a bérletet, és nem egyszer előfordult, hogy már üres pirítósra sem volt pénzem, nem hogy rendes kajára. De nem kerestem tovább munkát. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért nem, csak nem. A főnököm pedig azt mondta, hogy pár hónap múlva valószínűleg fel tud venni teljes munkaidőre. Nem tudott. Még maradtam.

Fél évet vártam, de megérte

Beleszerettem Londonba és a pubba, ahol dolgoztam, a körülöttem lévő emberekbe, éreztem, hogy jó helyen vagyok, csak pénzem nem volt sosem. Mikor már négy hónapja dolgoztam ott, elhatároztam, hogy hazajövök, ennyi elég volt a levegőváltozásból. Semmi negatív felhang nem volt ebben, csak úgy gondoltam, ennyire vagyok kalibrálva.

Jó kaland volt, nem lettem gazdag, de legalább fejlődött az angolom és egy csomó hasznos tapasztalattal meg vicces történettel jövök haza. Mikor közöltem a főnökömmel, hogy kezdjen keresni valakit a helyemre, azt mondta ad két hét szabadságot, és megkért, hogy jöjjek vissza.

Vissza is mentem. Még fél évig várnom kellett a teljes munkaidőre, de megérte várni. Kis pubról van szó, és egy család voltunk. Mi négyen a főnökömmel és a kollegáimmal, és a vendégekkel. Imádtam, mindenem volt a hely, és néha többet is dolgoztam, elkezdtem jól keresni. Relatíve.

Minimálbéren voltam 40 órában, ami átszámolva forintra szép, de ott a lakás és utazás nagyon drága, a fizetésemnek több mint a felét vitte el. Pedig 13-an laktunk egy házban, a szobán ketten osztoztunk, ami sokszor kényelmetlen, nem egy olyan élet, amit sokáig szívesen csinál az ember.

Az ilyen házakat magyarok adják ki magyaroknak, és ha egyetlen dolgot tanácsolhatok a Londonba készülőknek: messzire kerüljétek el őket! Drága, lepusztult szobák, tele követelésekkel és be nem tartott ígéretekkel. De ilyen helyen kell lakni, ez az ára annak, ha jól akar keresni az ember minimálbéren.

Kint az élet egyszerűbb, van tébé, nincs papírmunka, nem néznek ki sehonnan. Az angolok kedvesek, vidámak, érdeklődőek, nekem sosem volt velük rossz tapasztalatom. Ellentétben a kinti magyarokkal, sajnos. Ha segítségre volt szükségem sosem tudtam a honfitársaimhoz fordulni, az angol ismerőseimre viszont bármikor számíthattam.

Jól éltem

Leszámítva a körülményeket, ahogy laktam (több helyen is), jól éltem ott. Majdnem minden nap jártam bulizni, vásárolgattam, hosszú hétvégére mentem Dublinba, Barcelonába, síeltem Franciaországban, hazajöttem Sziget fesztiválra és nyaralni.

Már másfél éve kint voltam, és akkor beugrott, hogy valamit kezdenem kellene az életemmel. Diplomám van, érdekel is a szakmám, és különben sem szerettem volna egy pult mögött eltölteni a hátralévő életemet, még akkor sem, hogy ha élveztem és szerettem minden percét.

Itt szembesültem azzal, hogy bár toleránsak, mindenki egyenjogú az országban, nem ítélnek bőrszín alapján, azért egy irodai munkánál mégis nagyon megnézik, hogy honnan jöttél, milyen papírod van, és egy kicsit maguk felé hajlik a kezük, előnyben részesítik a briteket. Hiába jelentkeztem rengeteg állásra, sehova nem hívtak vissza.

Indonézia, majd Magyarország

Aztán megint szerencsém lett, találtam egy kis céget, ahova heti 8 órára kerestek asszisztenst. Szakmába vágott, és nem ellett egyből otthagynom a pubot, tudtam egymás mellett vinni a kettőt.

Nagyon sokat dolgoztam, időm nem volt semmire, de akkor tetszett így. Még azt is megszoktam, hogy a főnököm szeret pucéran mászkálni az irodában. Aztán véletlenül kaptam egy ösztöndíjat Indonéziába, csomagoltam és mentem.

Indonézia után itthon landoltam. Ott elköltöttem minden pénzemet és egy baleset miatt gyógytornára kellett járnom, úgyhogy nem tudtam visszamenni Londonba. Ennek másfél éve. Itt ragadtam. Hogy bánom-e? Hiányzik London. Hiányzik az az életvitel is. De most nem megyek vissza. Ki tudja, talán sosem.

Sokat gondolkozom azon, hogy élhető-e ma Magyarország. Lett egy munkahelyem, nem keresek sokat, de jól. Többet, mint a saját anyám, ami szomorú. Nem a szakmámban dolgozom. Nem szeretem a munkahelyemet, mert nem érdekel a munkakör, és mert egy multicég. Kizárólag azért vettek fel, mert jól beszélek angolul.

Nem tehetem meg, hogy egy hónapban annyit költsek ruhára és könyvekre, mint Londonban hetente. Albérletben lakunk hárman, van saját szobám, de egyedül nem tudnék lakást bérelni itthon sem. Legalább a szoba a sajátom.

Nem tudok külföldre menni nyaralni. Ha elmegyek szórakozni, sokszor meg kell gondolnom, hogy melyik helyet engedhetem meg magamnak, vagy, hogy megihatok-e még egy sört, holott Londonban egy este alatt szórakoztam el annyi pénzt, mint itthon egy-egy húzósabb héten. Ráadásul a volt főnököm szívesen visszavenne a pubba bármikor, csak egy szavamba kerül.

Mégis, mit keresek itthon még mindig?

Reggel, mikor dolgozni megyek, és mosolyogva végignézek a savanyú arcokon, kinézek a villamos ablakán, meglátom a Dunát, a várat, a Parlamentet, és boldog vagyok, hogy egy ilyen gyönyörű városban élek. Este találkozom a barátaimmal, akiket a végtelenségig szeretek.

Belekezdtem valamibe, amiből semmi pénzem nincs, de izgalmas, kreatív, és van jövője. Ez tart itt. Nem tudom hány évembe kerül, mire hasznot hoz majd, mert itthon több minden gátol, mint segít, de megvárom.

Ahogy az elején a pubban éreztem, hogy jó helyen vagyok, most is azt érzem, hogy jó úton haladok. Büszke vagyok erre a projektre, és vidáman kelek fel reggelente. Még mindig tudok örülni egy jó könyvnek, egy szép budapesti utcának, a Balatonnak, egy-egy sörözésnek. És ezek segítenek abban, hogy eltereljem a figyelmemet az anyagi problémákról.

Hát, ezért vagyok még mindig itt, és még egy darabig leszek is, biztosan. Kíváncsian várom, mi sül ki belőle."

SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY! Megváltoztak a kommentelési szabályok, a részleteket ide kattintva olvashatod el, ahol az is kiderül, mi kell ahhoz, hogy a jövőben is ugyanúgy hozzászólhass a posztokhoz, ahogyan eddig.