A mai sztori az újrakezdésről szól. Az alaphelyzet akár tipikusnak is mondható (sajnos...), lakáshitel, adósságok, majd munkanélküliség, végül külföld. Mária esetében ez Skócia lett – a részletek pedig jöjjenek a posztban (a képekért külön köszönet).
„A 40-es éveim közepén járok, van egy 20 éves fiam és 4 évvel ezelőtt jöttem ki Skóciába. A szakmám lakberendező, amit sajnos nem tudtam otthon sem sokat gyakorolni.
Nem végzett, csak önszorgalomból tanult szakmám a lakástextilek szabása-varrása, ebből éltem Magyarországon. Viszont soha nem volt esélyem ezt hivatalosan, vállalkozókent csinálni. Hivatalosan egy lakástextil bolthálózatnál dolgoztam, nem hivatalosan esténként, hétvégenként otthon. Szép munka és izgalmas, de vajmi kevéssé megfizetett.
A saját hibánkból is, de a hosszú évek alatt nem halmoztunk tartalékot, csak éltünk lazán, amíg lehetett, mire észbe kaptunk, csak az adósságok gyűltek, lakáshitel, hitelkártya stb. Ez a gazdasági válság után sajnos anyagi csődhöz vezetett. A boltok ahol dolgoztam bezártak, egyéb megrendelések is alig voltak, új munkát nem találtam, Egy esély maradt, külföldre menni.
Egyetlen megoldás tűnt biztosnak
Eredetileg csak egy évre terveztem az itteni tartózkodást, hogy egy kicsit javítsak az anyagi helyzetünkön. Angolul tanultam 8 évet, a nyelvtan, írás, olvasás ment szuperül, de beszélni nehezen tudtam, és a megértés sem volt könnyű.
Magyarországról nehéz biztos helyet találni, bár nem mondom, hogy lehetetlen. Én egyet elszalasztottam, mert nem tudtam olyan gyorsan összeszedni az útiköltséget és valamennyi kezdőtőkét. Egyetlen megoldás tűnt biztosnak, a babysitterkedés, ami nem nagy pénz, de 0 forint kezdőtőkével kijutok, és ha már ott vagyok és a család olyan, a hétvégékre például tudok egyéb munkát keresni.
Szerencsém volt, Edinburgh közelében találtam egy családot, ahol babysittert kerestek iker fiúk mellé, akik éppen elkezdik az általános iskolát, nem bánták a koromat, sőt szerintem előny volt, hogy van tapasztalatom gyerekekkel.
Szerencsém volt a családdal
Lelevelezvén mindent, augusztusban kiutaztam a családhoz. Heti 4 nap munka, gyerkőcöket hozni-vinni kellett a suliba, valamint takarítani valamennyit és heti két este főzni a családra.
Bár volt néhány óra szabadidőm az ilyen napokon is, a faluban nem találtam plusz munkát, ezért Edinburghban kezdtem keresgélni valamit szabadnapjaimra. Varrni nagyon jól tudok - ahhoz nem kell nagyon sokat beszélni, és azt hogy mit tudok, be tudom mutatni, próbavarrást végezve - ezért a ruhajavítókban keresgéltem, módszeresen bekopogtattam és megkérdeztem van-e munka. Végül egy török (a ruhajavítók 70 százaléka török) mondta, hogy egy barátjánál van részmunkaidős állás, ott kezdtem el dolgozni heti két napot.
A családdal szerencsém volt. A szülők kulturáltak és nagyon korrektek voltak, a gyerekek helyesek, elevenek, bár kezdetben ellenségesek, (ami természetes, hiszen én nyaggatom őket felkeltéssel, öltöztetéssel stb.) de a sok együtt töltött idő, közös játék, alkotás végül is meghozta az eredményt és a mai napig látogatom őket, és időnként szervezek közös programokat velük.
Az apuka fotósként, az anyuka egy alapítványnál dolgozott. Az édesanya sajnos éppen az érkezésem előtt vesztette el a munkáját, ami elvileg az én munkámat szükségtelenné tette, de az anyuka a trauma miatt depresszióba esett, és az alatt az idő alatt, amíg én ott laktam, dolgoztam, nem igazán lábalt ki belőle.
Heti hét nap munka
Az első ruhajavítós munka 4 hónapig tartott, azaz karácsonyig, ezután egy másik török ruhajavítónál találtam munkát, heti három napot. Elég rázós volt, a minimálbér alatt és nem hivatalosan, de lehetett 8 óránál jóval többet is dolgozni, mert hosszú nyitvatartása volt. Az ebédidőt viszont stopperrel mérte, és állandóan hajszolta az embereket, dolgozzanak hipersebesen, de tökéletesen.
Tehát a családnál négy napot dolgoztam, és heti három napot bejártam Edinburghba a ruhajavítóba. Heti egy este nyelviskolába jártam. Vettem magamnak kerékpárt és bebarangoltam a környéket. Egyébként nem túl könnyű itt kerékpározni, nagyon dimbes-dombos, nekem nagyon nehéz volt eleinte, és még a mai napig is nehéz, ha kiesek néhány hétre a gyakorlatból.
Nem tudtam rendesen törleszteni
Eközben a párom egyedül a fiammal és 12 cicával szintén depresszióba esett. A fiam, bár intelligens, a magyar iskola csődje, a távollétem alatt még jobban elkutyult, alig járt be, nagyon sokat idegeskedtem, hogy innen távolról nem tudok hatni az otthoni dolgokra.
Hiába dolgoztam, amennyit tudtam, az otthoni adósságokat nem tudtam elég gyors ütemben csökkenteni, folyamatosan kaptam a telefonokat, egyezkedtem a behajtókkal. Egyszer utaztam csak haza karácsonyra, az egy külön sztori, utazás kb. 0 készpénzzel, de sikeresen túléltem.
Az iskolai év végének közeledtével a család már nem tudta tovább finanszírozni egyetlen fizetésből, hogy babysitterük legyen (az anyuka nem talált új munkát). Az, hogy nem mondtak fel előtte, szerintem nagyon korrekt volt.
Ideje volt kitalálnom hogyan tovább. Úgy döntöttem maradok még egy évet és kihozom a fiamat, otthon úgysem tudná befejezni a szakközépiskolát, mivel évet kellett volna ismételnie, immáron másodszor.
Ideiglenes társbérletben
Álláskeresgélés újra indítva, és ismét szerencsém volt. Május vége felé éppen egy időben találtam két részmunkaidős álláslehetőséget is, mindkettőt megkaptam, és még össze is tudtam egyeztetni a napokat. Az egyik szintén egy ruhajavító, de angol tulajdonossal, nagyon kellemes munkahelynek bizonyult.
A másik egy esküvői ruhaszalon, indiai tulajjal. Ez kicsit hasonló volt, mint a török, de jobban fizetett. Három napot itt, három napot ott dolgoztam. Most már el tudtam költözni a családtól, és ideiglenesen egy lengyel lányhoz költöztem társbérletbe, addig, míg a fiam meg nem érkezik.
A fiam augusztusban érkezett, és ő is a társbérletbe költözött. Bementünk a legközelebbi középiskolába és megkérdeztük, ugyan folytathatná-e ott a tanulmányait, éppen most költözött hozzám, stb. - szó nélkül berakták egy korának megfelelő osztályba - csak az igazolványát kérték el, egyéb papír nem kellett, én is meglepődtem.
Az oktatás nagyon különbözik a magyar oktatási rendszertől, általában 16 éves korban befejezik a szakközepet, de 18 éves korukig tanulhatnak még ott. A fiam 17 volt, nem éppen magas szintre rakták be, csak oda ahol még volt hely, de indulásnak, és azért hogy szokja az angol nyelvet teljesen jónak bizonyult.
Egyébként, ha valaki a gyerekét az itt szeretné taníttatni, ajánlom, hogy legkésőbb 15 éves koráig kezdje el itt a középiskolát, hogy a szükséges vizsgákat legyen ideje megszerezni a továbbtanuláshoz, vagy érettségizzen le még Magyarországon és úgy jelentkezzen itt egyetemre.
Itt fejezném be, ha érdekel bárkit is több, szívesen folytatom."
Az utolsó 100 komment: