Ha jól számolom, a mai a 600. (huhhh...) poszt a blog történetében, ami elképesztő szám, és őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy idáig elérünk veletek együtt valaha. De hát itt vagyunk, és nem is akármilyen írással. Piefke posztja Szlovéniáról szól, annak is egy egészen sajátos (és az én szívemhez is közel álló) mikrorégiójáról. Lássuk hát!

"Tornyai, árboci, kertjei félkörben
Csüngöttek alá, a tiszta, mély tengerben.
Majd a nyilt tornácok, a királyi kertek
Estve a tengerről könnyü szellőt nyertek,
Mely a fasorokat legyezé futtában,
S fürdött a virágok fűszer-illatában;"

(Arany János: Daliás idők, negyedik ének – 1853-'55)

Az Angyal a város felett áll, az Ördög a város leghíresebb szülöttének álmában jelent meg, a Szerecsen pedig a jelen. Róluk és másokról: népek együttéléséről és néha egyet nem értéséről is szól ez a különös mikrovilággal foglalkozó poszt...

...Mert a világ nem csak országokból és tartományokból áll: tele van mikrorégiókkal is – ezek némelyike is „megér egy misét", azaz posztot! Most egy ilyenről lesz szó...

De hol is vagyunk? Lássunk néhány tényt!

Mai posztunk helyszínén volt az Osztrák-Magyar Monarchia első trolibusz-vonala, egy évszázadon belül négy országhoz és egy különleges státuszú területhez is tartozott, határa ma sincs pontosan meghúzva, de ez az ott és a szomszédságukban élőket sem zavarja, a területén (legalább) két nyelv és (legalább) 3-4 kultúra, hagyomány él és virágzik – és ahol (legalábbis utcanevekben, ld. később) még továbbél a kommunizmus is! Negyednapi járásra van Budapesttől és mégis csak viszonylag kevesen tudnak a létezéséről – pedig tulajdonképpen „belföld" – hiszen az EU, tehát tágabb hazánk egyik országában találjuk.

Eddig két posztot írtam a Határátkelőre: az egyik egy egész országról szólt, a másik pedig egy országon belüli külön világról.

A mostani, harmadik írás is egy kis, külön világot mutat be, egy még az előzőnél is kisebb területet. (Ha így folytatom, legközelebb már a szubatomi részecskékről fogok írni...) Az eddigi két poszt „haszonelvű" helyeket mutatott be – most viszont egy olyan vidék jön, ahol csak úgy élni is jó... Meg persze (az ottaniakkal együtt-)dolgozni is – de erről (és a már említett több kulturális és munkakultúra-hagyományról) alább lesz még szó.

Ha élne még a középkori uralkodók azon szokása, hogy haláluk után testüket több nyughely között osztották (f)el, akkor, követve szokásukat, én is két helyet választanék. Az most jelen témánk szempontjából indifferens, hogy testem hol nyugodna (kit érdekel?), de hogy a szívemet hol temettetném el, az nagyon is idevág: a mai poszt helyszínén!

Ez a hely a szlovén tengerpart lenne – azon belül is Piran és Portorož „kettős városa".

Az előző két írás kapott olyan kritikát a kommentezőktől, hogy kevéssé volt „személyes" – noha valójában azokban is bőven volt „immanens szubjektivitás". Ez a mai poszt viszont, ígérem, hemzsegni fog a személyességtől.

De még mielőtt lemerülnék a saját mélységeimbe, adom némi objektív indokát is annak, hogy miért e területről írok. Az első és legtriviálisabb, hogy jól ismerem. A második, hogy érdekes-érdemes megismerni egy olyan, földrajzilag nagyon közeli, életviszonyokban és életstílusban viszont „előttünk járó" területet, mint Szlovénia 12 régiójából a gazdaságilag második legerősebbet.

A harmadik ok, hogy ingatlanfejlesztőként dolgozom a területen – magam is éppen egy ottani projekt előkészítésével (is) foglalatoskodom. (Erről alább még írok). A negyedik okom, hogy e vidékről és az itt élőkről írok, az a mai Magyarország számára az itteni viszonyokból és gondolkodásmódból levonható tanulságok.

És van egy ötödik okom is, hogy erről a területről írjak. Az eddigi legtöbb poszt a Határátkelőn alapvetően „munkavállalói szemszögből" mutatott be egy-egy országot, várost, kultúrát – én ebben a posztban egy másik, talán nem kevésbé fontos nézőpontból (is) írok: a befektető nézőpontjából. Elvégre nem csak azért teheti ki valaki a lábát Magyarországról, hogy alkalmazott, vagy diák legyen: legalább ilyen fontos (lenne?) az is, hogy legyenek jelen magyar vállalkozások más országok piacán. És az a mikrorégió, amelyről ma írni fogok egy befektetésre több szempontból is igen alkalmas terület!

Az Angyal és az Ördög

Mindenekelőtt: jöjjön egy kis helyismeret és helytörténet! Helyezzük kissé tágabb keretbe mai tárgyunkat: essen némi szó Szlovéniáról, erről a „vadiúj" országocskáról, segítve ezzel a posztban szereplő egyes dolgok és események jobb megértését!

Szlovénia, leszámítva az utóbbi két évtizedet, sohasem volt önálló, szuverén állam. Illírek (róluk még alább esik majd némi - szubjektív - szó!), görögök, rómaiak után jött a Német-Római Császárság, majd az ország mai területén beindult a szokásos osztozkodás.

A mai ország nagyobb része a közép- és újkor legnagyobb részében afféle „Habsburg-magánbirtok" volt. (De azért éltek ott más nagyurak is, pl. a Hunyadi-család ellenfele és áldozata, Cillei Ulrik is, akinek megsebzett koponyája a celjei – innen a család neve - vármúzeumban látható ma is!)

Mindez erős délnémet-osztrák kulturális hatást jelentett az itt élő népességre és annak mentalitására. (Erre szokta sógorom mondani, némi iróniával hogy „A szlovének azok az osztrákok, akik egy szláv nyelvet beszélnek.") Ám mai posztunk helyszíne egészen a XIX. század elejéig egy egészen más kultúrkör befolyása alatt állt és élt: a terület ura ugyanis Velence volt...

A velencei évszázadok meg is látszanak az „italianizált" tájon. Ha ma sétálunk Piran városában, akkor úgy érezzük, mintha valaki (az Angyal, vagy az Ördög...) „kifűrészelt volna" egy-két négyzetkilométert a Lagúnák Városából és egy mészkőszirt tetejére-oldalára dobta volna.

A város felett áll a Szent György templom, egy tőrőlmetszetten velencei harangtoronnyal, az ottani híres San Marco Campanile mintájára. Ennek tetején áll a címbéli Angyal és nézi-őrzi a várost, immár 1608 óta. ...Meg persze jött Velencéből jó sok lakó is – ahogy jövünk-megyünk, gyakran hallhatunk a nyitott ablakok mögül olasz beszédet.

Piranba – és „kétpetéjű iker"-településére, Portorožba – csak az I. világháború után létrehozott Trieszti Szabad területtől történt 1954-es Jugoszláviához (azon belül a Szlovén Tagköztársasághoz) való csatolással „jöttek be a szlávok". (Az 1900-as népszámlálásnál még csupán 9 szlovén és egy horvát képviselte őket, a 6791 olasz mellett.)

Mára már szlovén túlsúly van, de (mondhatni) ez „Olaszország Dél-Tirolja": a helyi olasz kisebbség széleskörű jogokat élvez. Még a Lenin, Marx és Gramsci utcák táblái is két nyelven hirdetik a kommunizmus két idoljának és egykori olasz fáklyavivőjének örök emlékét (ahogy erre már a poszt elején is utaltam a „továbbélő kommunizmussal") – mi ez, ha nem maga a tökéletes (proletár) internacionalizmus?

A leghíresebb velencei származék, aki valaha Piranban született és élt, Giuseppe Tartini zeneszerző és hegedűvirtuóz (valamint párbajhős) volt: az ő álmában jelent meg az Ördög és diktálta le neki a híres Ördögtrillát.

de én a Maestrótól ezt jobban kedvelem:

Piranban ma minden Tartini: a főtér a főhotel, a főhíresség... És nem zavarja a büszke szlovéneket, hogy a város kellős közepén egy olasz szobra mosolyog. [Kíváncsi vagyok, hogy a magyar Keszthely lakói mit szólnának, ha az ott született-nevelkedett zsidó zeneszerző-hegedűművész Goldmark Károly szobra állna az ottani Fő téren és a tér is róla lenne elnevezve...]

A nagyvilági tesó

Miután relaxáltunk egyet (kettőt?) a zenével, haladjunk tovább!

Az előbb „kétpetéjű ikrekként" említettem Pirant és Portorožt, nem véletlenül. Míg az előbbi „maga a történelem", addig az utóbbira joggal mondhatjuk, hogy „maga az utolsó száz év".

Portorož a Monarchia alatt kezdett megformálódni – ekkor helyezték üzembe a poszt elején említett első monarchiabeli trolivonalat is, 1909-ben. Kifejezetten „üdülővárosnak" épült, Abbázia (ma: Opatija-Horvátország) kistesójaként.

Számos akkor épült villa és hotel látható ma is abból a korszakból, a frissen felújított luxustól az emberemlékezet óta lepusztultan állóig. (Hé, magyar ingatlanfejlesztők-kistőkések: ugrááás!) ...Azután pedig következett a Tito-éra, a maga nyugatról koppintott modern monstrumaival, kiegészülve a jugó magánszféra hetvenes évektől élénkülő magánpanziós világával.

A sorozat jelenleg az immár EU-tag Szlovénia (nem egészen egyenletes minőségű, nem mindenkor szerencsés) építkezéseinél-átépítéseinél tart. Portorož egyébként afféle „Balaton-part": a nyári lakosságszám többszöröse a szezonon kívülinek. Van persze törekvés a szezon elnyújtására (ismét Balatonpart-feeling!), de még így is jelentős a hullámhegy-hullámvölgy effektus – és ez a munkahelyekben is megmutatkozik.

Portorož Szlovénia legmondénabb városa – de ez nem jelenti azt, hogy nyaranta ne lepné el a „prolet-ár". Az egyik arca a luxusé: a szlovén elitben „nem ember" az, akinek itt nincs villája és a hotelek butikjai lehetnének a római Via Condottin is, legalábbis az árak terén. (A hotelekben folyó sajátos „szláv vérről" alább még írok.)

Ugyanakkor a strandokon ott az igazi „jugoszláv proletariátus" is, a szlovén alvilági aranyifjúság mellett. Az egyik strandkioszkban tuc-tuc szól egymillió decibellel, a mellette lévőben pedig (legalább olyan hangosan) bánatos dalmát dalok a hazáról és a szerelemről (talán még a Tito-féle partizánkodásról is – sajnos nem tudok „jugoszlávul").

Ez utóbbi zenei világ jellemzésére csupán annyit, hogy képzeljük el, ha Lagzi Lajcsi belépne a Magyar Gárdába és megzenésítené a magyar nép zivataros századait... Volt olyan este, hogy a strand hangzavara elől feleségemmel szabályosan elmenekültünk és meg sem álltunk a már horvátországi Vrsarig... (Ez utóbbi település – Orsera néven - szintén részese volt a velencei évszázadoknak, még Casanova is írt róla, hogy ott élnek a világ legszebb lányai – de ez egy másik történet és már majd egy másik Határátlépéshez tartozik...)

„Hej, szlávok...!"

A szlovének szorgalmas népség (tudjátok: „szlávnyelvű osztrákok"), ám az egyértelműen nyugatias munkakultúrán átüt időnként az a fajta hozzáállás, amit az ember más szláv országokban is megtapasztal – és ami sokaknak még a szocializmus idejéből lehet ismerős. Elmesélek egy példát, hogy átélhető legyen, mire is gondolok.

Portorož egyik „leg-legebb" szállodájában időzvén, az első vacsoránál megkérdezte a pincérnő, hogy másnap este mit akarok majd vacsorázni. Kissé meghökkentem, hiszen ebben a kategóriában általában hagyják, hogy a vendéget az étlap és a pillanatnyi hangulatai terelgethessék – ám itt némi magyarázkodás után kiderült: a „rendszer" úgy működik, hogy a vendégektől összeírják, ki mit fog másnap este rendelni és a konyha, elkerülendő a felesleget és a veszteséget, azt főzi... Istenem, azonnal a 70-es évek Csehszlovákiájában éreztem magam!

Ez megy a hivatali ügyek terén is – és erre befektetőként bizony számítani kell: van egy számukra egyébként otthonos, többé-kevésbé jól működő „rezsim" – és kész. Sem érvek, sem ima nem térít el ettől. Nem tudom, hogy ebben a komótos, a saját megoldásaihoz mindenképpen ragaszkodó szisztémában a 40 évnyi szocializmus él még valameddig tovább, vagy netán a közös, ószláv alapok mutatkoznak-e meg?

A kérdés azért is nehezen eldönthető, mivel az összes szláv nép egykor szocialista rendszerekben él – még a szorbok is, az egykori NDK-ban! Vagy talán a szocializmus is épp a szláv ősgyökerek miatt lett olyan, amilyen volt? (Magyarok románok, keletnémetek, figyelem: elnyomott minket a „szláv tenger"!) Kíváncsi lennék, hogy Cirill és Metód hogyan érezné magát a mai modern, ám kissé még „posztszoci" szlovén világban – ha jól elboldogulnának, máris meglenne a válasz a fenti dilemmámra!:-)

Komolyra fordítva a szót, külföldiként fel kell készülni arra, hogy már a legáltalánosabb kérdések is csak helyi szakembereken keresztül, az ő bevonásukkal intézhető. Nem csupán azért, mert ők ismerősek a helyi ügyviteli szokásokban, hanem azért is, mert a szükséges dokumentumok, jogszabályok szinte kizárólag szlovénül érhetők el és a hivatali kommunikációban is csak így lehet boldogulni.

Egyfelől persze természetes, hogy egy ország a saját nyelvéhez ragaszkodik, ám ha belegondolunk, hogy egy mindössze kétmilliós országról van szó, talán nem ez a legcélszerűbb. Megjegyzem: mintha nem is lett volna a közelmúltig olyan fontos, hogy külföldi (működő-)tőke jöjjön az országba. Úgy tűnt, hogy ez nem is kell: működik a szlovén „Wirtschaftswunder": az egykori Jugoszlávia legfejlettebb tagállamából lett új ország egy sikertörténet...

Ám a mostani szlovén gazdasági válság, a beruházások csökkenése és a gazdaság zsugorodása alapvetően a szlovén gazdaság „elkényelmesedésére" vezethető vissza. A két évtizede még versenyképesnek számító termének, vállalatok és ágazatok nem innovál(ód)tak a kellő lendülettel – ez is a sajátos, helyi zamatú ügymenetet is meghatározó kényelmes tempó egyik megnyilvánulása.

A magas állami és közösségi tulajdon-arány és a talán túlságosan alacsony szinten megrekedt külföldi tulajdon- és befektetési hányad sokáig megóvta a szlovén cégeket a verseny „kényelmetlenségétől", ám ez az „üvegházi klíma" mára fenntarthatatlanná és belső erőforrásokból finanszírozhatatlanná vált.

Amennyire a kultúrában nyitott az ország, annyira „megkímélte magát" egészen a közelmúltig a gazdasági nyitástól – és ennek árát éppen mostanában fizeti meg a szlovén társadalom.

Viribus unitis

(Azaz „Egyesült erővel" – ez volt Ferenc József jelmondata az Osztrák-Magyar Monarchia idején.)

Most – saját kárán tanulva – értékeli át Szlovénia és a szlovének a „függetlenség" fogalmát. Ha az ország ki akar kerülni, éspedig gyorsan, a gazdasági „mélyrepülésből", akkor külföldi befektetésekre van szüksége, mivel saját forrásai nem elégségesen a gazdaság újbóli lendületbe hozásához.

Nagyon magas, 20% körüli a rossz hitelek aránya a szlovén bankrendszerben – abban a bankrendszerben, amely 80%-ban saját, „nemzeti" tulajdonban van, így elvi esélye sincs annak, hogy anyagbanki, külföldi forrásból segítsék ki e bajban lévő bankokat.

Ha pedig bajban a bankszféra, akkor lefagynak a versenyszféra beruházásai – és jön a recesszió, meg a munkanélküliség és a hasonló, az utóbbi két évtizedben a szlovének előtt szinte ismeretlen gyönyörök... Ha az ország ki akarja használni a lehetőségeit – amelyekkel, bizony, a „kényelmes tempó" miatt csak hellyel-közzel éltek, fenntartva egyfajta poszt-titóista „szocialista kapitalizmust", kellenek a külföldi fejlesztők. Ez az új forrás, szövetkezve az ország kitűnő adottságaival és a szlovén emberek rendszeretetével, kellemetlen, de gyorsan múló epizóddá teheti a mai válságot...

Csak óvatosan merem leírni, hogy a magyar gazdaság és bankrendszer ma minden baja ellenére is jobb pozíciókban van finanszírozási képességek terén, mint a szlovén – és ez lehetőség a magyar üzleti szférának, de a szlovéneknek is. Ott vannak „piaci rések" és olyan (pl. természeti) adottságok, amelyekkel Magyarország nem rendelkezik, de együttes erővel kölcsönös előnyök mentén mindkét gazdaságnak komoly haszna lehet ezekből.

Talán furcsa, hogy a „bajban vergődő"Magyarországot és magyar gazdaságot/vállalkozói szférát mint potenciális tőkeforrást és beruházót írom le most, de gondoljunk csak bele: Magyarországon valójában lenne elég likviditás, csak épp belső vásárlóerőnek és versenyképes termékeknek van híján az ország. Ezért nincs hová befektetni – lenne viszont Szlovéniában... Érdemes ezt végiggondolni!

Szlovénia nem tipikus terepe a magyarok külföldi munkavállalásának. Ide a legtöbben turistaként érkeznek, néhány napra – ráadásul leginkább a Szlovén Alpokba, síelni, sziklát mászni. A Szlovén Adria még idegenforgalmi szempontból sem elsődleges célterületünk. Azonban az lehetne – mégpedig nem is csupán vendégként, hanem befektetőként.

Közel Észak-Olaszország, Ausztria és Dél-Németország is csupán 5-6 óra autóút ide. Portorožnak pedig repülőtere is van, tehát a „gazdagok turizmusa" is adott itt elvi lehetőségként. Van tehát terep és fizetőképes piac is, az ország EU-tagállam, így legalábbis megfontolandó az itteni befektetés. Már „közepesnek" számító magyarországi vállalkozói vagyonnal is.

A láthatóvá tett múlt és a láthatatlanná tett hotel

De hogyan is „lett közöm" ehhez a helyhez? Legyen erről is szó! Ezen a területen érződik, hogy hosszú-hosszú ideje létezik ott egyfajta, mondhatni, „évezredes mélységű" kulturális folyamatosság. Még az első látogatásom alatt „találkoztam össze" a terület legrégibb lakóival is: az illírekkel, ezzel a titokzatos és „hallgatag" (mert nem volt írásbeliségük) ókori néppel, egy pirani kiállításon.

Sok kiállítást, régészeti tárlatot láttam már, de ez mind közül az egyik legjobb és legmegragadóbb volt: az egész egy nagyobb terem volt (egy XV. századi ferences kolostorban), de olyan szellemes „multimédia-show" formájában, ami szó szerint belevitt az évezredekkel korábban ott élt nép életébe, mindennapjaiba és hitvilágába.

Dicséret érte a szlovéneknek, akik - jó értelemben vége - egészen a sajátjuknak érezték ezt a velük semmiféle „etnikai kapcsolatban" nem álló kultúrát is... Ez az élmény is része volt annak, hogy már az első alkalommal megfogott a hely, a környék, a táj és az ottani emberek kultúrája. Tudjátok, vannak helyek, amelyekről azonnal érzed, hogy „hazaérkeztél" oda és hogy még lesz dolgotok egymással – én is így voltam ezzel.

Évekig csak vendégként jártam újra és újra vissza, akár évente többször is, de mindig olyan szemmel néztem, hogy mi hiányzik onnan és én mit tudnék (befektetőként) hozzáadni, amire a helynek és az ott élőknek, no meg az odalátogatóknak szükségük lenne.

Mivel hosszú évekig ingatlanberuházással foglalkoztam, természetesen adódott, hogy „fejleszteni" kellene valamit oda: egy szállodát, mert igazán világszínvonalú hotel magában Piran városában nincs, holott a hely indokolná ennek létét. (Portorožban van egy: egy nemzetközi hotellánc néhány éve felújított, átépített-kibővített egy K.u.K monarchia-korabeli épületet.)

Igen ám, de egy történelmi városképbe nem lehet „belerondítani" egy hatalmas, új szállodát! Ez majdnem olyan lenne, mintha felégetnék a várost a barbárok... Nem lövöm le a poént – azt majd látni kell, ha megépül – de sikerült találni egy helyet és egy megoldást, amely „láthatatlanná teszi" a hotelt és mégis csodás panorámát biztosít: egyszerre a tengerre, a városra és az Alpok hegyeire, amelyek szintén odalátszanak...

A Szerecsen

Ha az előbb az illírek hitvilágát emlegettem, itt, Közép-Európában sokak gondolatvilágát az a hit hatja át, hogy „nemzeti keretek között" célszerű politizálni és ügyeinket intézni. Fontosabb a „származás" és/vagy a „lojalitás", mint a képesség és a teljesítmény.

Ha körülnézünk Közép-Európában, ahol az elmúlt bő két évtizedben számos „új" nemzetállam jött létre, gyakran azt tapasztaljuk, hogy ezek az államok és polgáraik jelentős része is egyfajta „nemzeti preferencia" lázában égnek. Érthető ez, hiszen természetes közösségvágyukat és identitásukat talán hosszú századok óta nem élhették át szabadon, mert ebben idegen nemzetek akadályozták őket.

Innen pedig csak egy lépés az a gondolat, hogy ha az idegenek okozták a korábbi nehézséget, akkor ne engedjünk teret semmiféle idegennek itt, a „mi országunkban". Ez tulajdonképpen egy „kamaszlázadás": mint amikor a frissen önerejére ébredt gyerek kerül konfliktusba a családjával. (Ne feledjük: a mi családunk tagjai az európai szomszédnemzetek, hiszen akkora keveredés volt itt génekben és kultúrhatásokban ezer évig, hogy aligha élnek „fajtiszta" emberek, akár leszármazásukat, akár szokásaikat illetően!)

Mondom, sok helyen tapasztaljuk ezt Közép-Európát járván... De nem mindenütt – és mai posztunk helyszíne is ez utóbbi szerencsések közé tartozik. Pirannak, ennek a talán Sopronnal összevethető jellegű és történelmű városnak ugyanis 2010 óta egy ghánai születésű fekete férfi a polgármestere, őt látták jónak ebbe a pozícióba helyezni az ottaniak.

Nem akarok ebből messzemenő következtetéseket levonni, de az biztos, hogy hiába lett volna neki a legjobb szakmai programja, ha a város lakói szintén a „nemzetiséget" tekintenék a minden másnál előbbre való szelekciós szempontnak. Azt sem tudhatom előre, hogy Peter Bossman (ő a „szerecsen") polgármestersége vajon tényleg felvirágzást hoz-e városának, már csupán azért sem, mert manapság Szlovénia épp igen komoly gazdasági válságot él át. (A túlságosan is sokáig halogatott gazdasági szerkezetátalakítás miatt.) De – ismervén a jelöltek programjait – az biztos, hogy az övé volt a legjobb és legmegalapozottabb és ezt díjazták a választók, holott volt a kínálatban „nemzeti jelölt" is!

Összefoglalva: van olyan hely a legközvetlenebb szomszédságban, ahol úgy lehet EU-s polgár, kapitalista és demokrata az ember, hogy nem zavarják a „őskomcsikról" elnevezett utcák. Ahol több nyelv és kultúra is jelen van a mindennapokban és ez mégsem generál konfliktust, hanem „plusznak" érzik az ott lakók.

Ahol, bár az utóbbi században többször is keresztülment rajtuk a történelem, mégsincsenek ettől görcsben a fejek, a gyomrok és az öklök. Ahol egy frissen született nemzetállam polgárai simán megválasztanak egy ghánait a városuk élére, ha egyszer „jófej" és konstruktív a programja.

Mindennek az a tanulsága, hogy Magyarországnak sem kell feltétlenül és végzetszerűen reménytelen, frusztrált helynek lennie. Tanulhatunk az ott élő szlovénektől, olaszoktól, horvátoktól, ghánaiaktól, Angyaloktól és ördögöktől!

Nekem pedig, aki mindezekről beszámoltam most, drukkoljatok, hogy az Angyal – vagy ha ő nem, akkor az Ördög - megsegítsen és a Szerecsen vezette városban szerencse kísérje a munkámat/projektünket! Ha úgy lesz, akkor mindannyian gyertek el egyszer és látogassátok meg azt, amit velük, az ottaniakkal és más európaiakkal (magyarokkal, németekkel) együtt sikerült létrehoznunk – nektek is, európai polgároknak!"