Olyan nagy kérés az, hogy egy picit jobb világot hagyjunk dédunokáinkra, ne ezt a gyűlölettel teli megosztottat? A kérdést nem én teszem fel (bár én is feltehetném), hanem mai szerzőnk, Ichi Kuro, aki egy korábbi, meglehetősen népszerű poszt (Chris írása, „Nem értem, miért ne lennék magyar") kapcsán írta meg az alábbiakat.
„Kedves Chris!
Írásod adta meg számomra azt a végső lökést, hogy én is billentyűzetet ragadjak és beírjak ebbe a blogba.
Amint Te, én is egy fordított utat járok be, nem elmentem Magyarországról, hanem másfél évtizede errefele léptem át a keleti határt. Neveket s helyeket nem írok le, van aki majd a stílusomról is megismeri írásom, és sajna többször ért már támadás a melóban, mert magánemberként magánidőmben olyan dolgokat írtam és tettem, ami nem volt ínyére a hatalomnak.
Amikor még az Óhazában nehezen mentek a dolgok, akkor is mindig legelébb magamat hibáztattam, mert valamit biztosan rosszul tettem. Édesanyám mindig is arra tanított, „Nekünk fiam kétszer olyan jónak kell lennünk, mint egy piréznek, mert mi itt kisebbségben vagyunk!" Ja és ne mondjam, hogy a falunk temetőjében évszázadra visszamenőleg csak a mi őseink csontjai porlanak és nem a „pirézeké", akik megkapták a földünket.
Megtanultam és igyekeztem jobban, s többet tenni. Ha a politikusok valamit rosszul tettek, és ez volt a gyakori, mindig azt mondtam, egye fene, nem a mi „fajtánk" (elnézést a fajvédő terminológia használatáért, de a mi helyzetünkben ez sosem volt pejoratív).
Amikor'89-ben végre történelme első forradalmát élte meg Pirézia is, teljes szívvel és mellszélességgel melléálltam, s igyekeztem tenni a magam dolgát. Egy évtized kellett, hogy belássam, nem azt akarták, amit én, hanem csak egy kicsivel nagyobb szabadságot. Ekkor döntöttünk a kivándorlás mellett.
Lévén szomszédság, könnyen és gyorsan le is telepedtünk. Gyerekeinknek iskola, nekünk munkahely és szolgálati lakás jutott. Megbecsülnek, és megfizetnek a munkahelyemen, már amennyire egy közszolgát megfizetnek a KJT szerint.
Első csalódásom még az ezredfordulón ért, elmesélem.
Mikor épp egy újabb szakot végeztem az egyetemen, akkor azt kellett tapasztalnom, hogy a kollégák PUSKÁZNAK!!! Tanárok, akik ezért keresztre feszítik a diákokat, ilyen becstelenséget követnek el!
Lehet ez az oka annak, hogy itt tart ez a szegény kis ország, mert tanárai, vezetői képtelenek felkészülni egy vizsgára?! Minket másképp neveltek.
A legnagyobb többség csak magyarul ért, csak magyar sajtó, TV-ből tájékozódik és külföldön legfeljebb egy bevásárló utca vagy akciós ajánlat érdekli. Kevesen jutnak el egy múzeumba, könyvtárba, színház vagy koncert ne is legyen említve.
Még a fiatalok is megszerzik (ha kell, megvásárolják) a nyelvvizsgát, de nem kommunikálnak idegen nyelven. Előre megfontoltan használtam ezt a kifejezést, mert nem csupán a beszéd a fontos, írni és olvasni is kell! Ha kell idegen nyelven!
A gond számomra nem itt kezdődött. Amikor itteni kollégákkal, emberekkel beszélek, kezdek rájönni, hogy ők egy másik nyelvet beszélnek. Ha kritizálni merem bármely kormány idióta intézkedését (a nyugdíjasok ingyen közlekedését, 13. és 14. nyugdíj, iskolák erőszakos államosítása, a végzősök teljes bizonytalanságba tartása a felvételi miatt) akkor rögtön, pártállástól függetlenül nekem esnek, hogy bántom és szidom Magyarországot.
Pedig én csak a pancser politikusaink nemzetrontó jövőfelélő politikáját bírálom.
Magyarország miniszterelnöke nem egyenlő Magyarországgal, mint próbálta / próbálja azt mindenkivel elhitetni. (Saját szememmel láttam és hallottam az Európai Parlamentben elmondott felszólalásaiban.)
Itt azok az értékek, melyekért otthon harcoltam szitokszavak:
Tolerancia = azt szeretném, hogy a melegek uralkodjanak
Megegyezés (kompromisszum) = saját elveink feladása
Együttműködés = kollaboráns vagy, lefeküdtél a komcsiknak / fasisztáknak tetszés szerint használható
Antiszemitizmus bírálata = zsidó vagy rosszabb esetben zsidóbérenc
A cigányok is emberek = erről inkább nem mondom el, miket hallottam
És még sorolhatnám, ugyanakkor nem szeretnék még egyszer költözni. A HAZA az ember szívében van. Kultúrájához, idealizált nemzetéhez hű lehet bárhol, bármi körülményben. Ha kell, hatvanévesen is újraépítem életem, s családom jólétét, ha kell, akkor az Északi sark jegén.
De szeretném, hogy mire megvénülök azokat a dallamokat és hangokat halljam körülöttem, melyeket Édesanyám és Nagyanyám dalolt és susogott a fülembe az elmúlt évszázad közepén. Olyan nagy kérés ez?
Olyan nagy kérés az, hogy egy picit jobb világot hagyjunk dédunokáinkra, ne ezt a gyűlölettel teli megosztottat?
Ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, félúton vagyunk. Mózes, 40 évig (szerintem senki se tudja pontosan) vezette népét az Ígéret Földjére. Nekünk kelet-európaiaknak még legalább egy húszas kell, hogy kihaljon a mostani politikusok gárdája, akik a húsosfazekak mellett szocializálódtak.
Mi is ki kell halljunk, s majd talán ha végre KELET-EURÓPA is kifog még egy békés félévszázadot, akkor itt is Ígéretesebb lesz e Föld."
Az utolsó 100 komment: