Magyarország sok szempontból az egyik legjobb hely – írja mai szerzőnk, Pitytor, ám gyorsan hozzá is teszi: csak megélni nem lehet, különösen, ha az eddigi átlagosnál jobb életminőséget a munkanélküliség fenyegeti. Ráadásul egy kisgyermekes anyának gondolnia kell a gyermeke jövőjére is.
„Vidéki városban éltem szülőkkel panelban 20 évig. Az előző rendszerben voltam gyerek, nem éreztem a szegénységet, nem vágytam új cuccokra, valahogy elég volt az, amit kaptunk (pedig igen kevés jutott).
Aztán a szüleim belefogtak egy vállalkozásba, bejött nekik, vettünk családi házat. Az akkortájt igen nagy dolog volt.
Mondhatjuk, hogy a kalandvágy miatt indultam el Angliába, tipikus au pair munkára még az egyetem alatt. Pasi repült, én is London irányába. Ott aztán mondhatni fel kellett nőni, pedig egy idő után már normális munkám volt. Értsd: magán nyelviskolákban tanítottam angol nyelvet külföldieknek.
Közben végeztem az egyetemet itthon (csupa kettessel, de kit érdekelt), külföldi párommal kint éltünk, és dolgoztunk. Sok minden nem volt ideális. Finoman szólva. Én nem akartam kint maradni, mindig csak egy idegen maradtam, nőként, magyarként sokat kellett küzdenem, hogy elfogadjanak.
Nem minden a pénz
Aztán rájöttem, hogy miért is akarok én itt érvényesülni? Volt otthon családom, volt egy lakásom, nem minden a pénz. (Hogy értsétek, 2003-ban, amikor még 400Ft körül volt a GBP, akkor én kb. nettó 600 ezer forintot kerestem fontban).
Azóta nagyon felmentek az albérlet és egyéb költségek árai Londonban, de ahogy hallom a fizetéseké nem. Szóval nem ezen a téren volt a gond.
A párom nem akart Magyarországra jönni én nem akartam Mexikóba menni, gyereket vállalni egy olyan helyre meg nem akartam. Persze volt igényesebb lakás, normálisabb lakótársakkal aranyáron...
Szóval hazajöttem, és itthon kezdtem el dolgozni. Nemsokára megismerkedtem a férjemmel, az utazás iránti szenvedélyünk hozott minket össze. Dél-Amerikában esküdtünk meg 4 éve, van egy 3 éves kisfiunk.
Adjam lejjebb?
Jó életünk volt eddig (érzelmileg és anyagilag is), minden évben többször nyaraltunk olyan helyeken, amikről sokan csak álmodnak (nem dicsekvésképpen mondom, hanem mert itt kezdődik a dilemma). Most a férjem munkahelyén leépítések vannak, lesznek, előbb-utóbb ő is lapátra kerül, ez csak idő kérdése.
Megszoktam egy életszínvonalat, most adjam lejjebb?
Emlékszem még azokra a paneles évekre, nem felejtettem el őket, de azt hiszem, sokat változott a felnőttek igénye, a gyerekeké is. Nekünk nem volt ciki műanyag szandálban flangálni nyáron és ostyát venni a gyógyszertárban, hogy azt rágcsáljuk. A Balatonra is 15 évesen jutottam el először, de valahogy nem éreztem magam lelki sérültnek emiatt.
Azt tudni kell, hogy a férjem egy zseni, számítástechnikával foglalkozik, próbált már itthon munkát keresni, ezen a szinten egyszerűen nincs. Nagyon lejjebb se sok, de megértem, hogy nem akarja szakmailag lejjebb adni.
Én GYES után a kutyának se kellek 4 órában (beszélek felsőfokon angolul, spanyolul), nagyon nyolcban se. Van több éves "multis" pénzügyes szakmai tapasztalatom is. Van egy eladhatatlan házunk a fővárosban, azt is fent kell tartani.
Tehát marad a külföld
A férjem közben megtanult középfokon németül, én most tanulok. Svájc, Ausztria, Németország a lehetőségek, egyikbe se vágyom. Sokat utaztam életemben, ki merem jelenteni: Magyarország sok szempontból az egyik legjobb hely.
Csak megélni nem lehet nálunk. Szeretek itthon lenni, de azt is tudom, hogy eddig nem az átlagemberek életét éltük. A kisfiam állítólag gyorsan alkalmazkodna az új környezethez, én is találnék munkát, ezekben az országokban a nyelvtanárok többszörösét keresik, mint itthon.
A múltkor olvastam valahol, hogy egy szülő a legtöbbet, amit adhat a gyerekének, az a lehetőség, vagyis idővel majd ő eldöntetné, hogy hol szeretne élni és tanulni, ha annyi idős lesz, hogy ezt megtegye.
Kicsit úgy vagyok vele, hogy nekem már mindegy lenne, van honnan lejjebb adni, voltam szegény én is (van az a bankbetét, ami elfogy). Tudom mit jelent külföldön élni, lehúztam 4 évet, nem vágyom rá újra. Családom és férjem családja is itthon van.
Miért ne próbálhatnánk meg?
De aztán meg arra gondolok, hogy a gyerekeimnek majd jobb jövőt tudok biztosítani, mert itthon katasztrófa a helyzet, eddig is láttam és évek óta elszomorított, ha láttam, hogy tehetséges, kisgyerekes családok költöztek külföldre, mert itthon reménytelen volt a helyzetük.
Talán ezért is mondja az egyik felem, hogy menni kell, nekünk 89-ben azt mondták, hogy majd 20 év eltelik és jobb lesz. Igen, nekem jobb volt, de sokaknak nem. Szeretem ezt az országot, de amíg van rá lehetőségem, miért ne próbálhatnánk meg másutt is?
Sokszor elképzelek két szitut a jövőből, hogy milyen lenne: a fiamat majd egyszer megkérdezem, hogy hol szeretne tanulni és azt mondja, hogy a Corvinus-on. Erre én azt mondom neki, sajnos fiam azt nem bírjuk kifizetni, mert anno itthon maradtunk nagy hazaszeretetből.
Vagy elmegyünk külföldre és ugyanezt megkérdezem tőle 15 év múlva és sorolom neki: Bécs, Zürich vagy netán Budapest?"
Az utolsó 100 komment: