Pár napja meglehetős kommentözönt okozott az a vitaindító poszt, mely a nemzetgazdasági miniszter félmillió külföldön élő magyar munkavállalóról szóló szavai kapcsán született. Ennek kapcsán érkezett az alábbi írás Ciprusról, László tollából. (A kép illusztráció.)

"Nem először olvasom az interneten a „külföldre kitántorgott" kifejezést. Nem pontos és nyilvánvalóan helytelen a szóhasználat – gondolhatnánk -, valójában azonban irigységet, rosszindulatot és sértő szándékot takar a kifejezés. Hiúságom nem engedi, hogy szó nélkül hagyjam ezt.

Feltűnt, hogy egy ideje rajtunk – a külföldön dolgozókon – köszörülik a nyelvüket bizonyos online sajtótermékek. Mintegy megbélyegezve a külföldön dolgozókat: A KITÁNTORGOTTAK.

Nem állítom, hogy ez egy szervezett, államilag megrendelt propagandatevékenység a hazai szakképzett és szakképzetlen munkaerő külföldre távozása ellen. Talán csak szimplán a napjainkra jellemző újságírói elbulvárosodás eredménye, de az elmúlt évtizedekben tapasztalható kaotikus politikai állapotokat és annak kommunikációját figyelembe véve felvetődött bennem mindkét eshetőség is.

Alighanem a kettő szorosan összefügg, mégis meglepő módon az elmúlt évek alatt az otthoni látogatásaim során nem tapasztaltam ehhez hasonló ellenszenves megnyilvánulást sem a barátaim, se idegen emberek részéről, mikor beszélgetéseink során szóba került, hogy ki vagyok, mit csinálok, hol élek, illetve dolgozom.

Leginkább a kíváncsiság és a kérdések özöne jellemezte ezeket a beszélgetéseket és nekem szinte be sem állt a szám, órákon át csak beszéltem és beszéltem, kielégítve az információéhséget.

Szinte alig akadt olyan, aki ne mondta volna, hogy már megfordult a fejében, hogy hosszabb-rövidebb időre elmegy külföldre szerencsét próbálni. Én kivétel nélkül támogattam az ötletet, őszintén felvázolva a realitásokat, amelyek gyakran hamar lelohasztották a kedélyeket.

A tömeges külföldre vándorlás ma jelen van és egyesek megpróbálják ezt menekülésnek vagy gyávaságnak beállítani.

TÁNTORGÁSNAK.

Holott nem az, távolról sem.

A be nem teljesült elvágyódás egy jobb élet iránt sokkal inkább nevezhető gyávaságnak vagy gyengeségnek. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy sokaknak családi vagy egészségügyi okokból nincs választási lehetőségük.

A külföldön töltött évek alatt sok rossz „magyaros" tulajdonságom vetkőztem le, hagytam el és helyette a számomra sokkal inkább befogadható és a mindennapjaimat sokkal kellemesebbé tévő pozitív „nyugati" mentalitást tettem magamévá.

Egyenlőnek és szabadnak érzem magam, sokkal inkább, mint korábban bármikor. Megváltozott a kommunikációm a környezetemmel. Türelmesebb és elfogadóbb vagyok, nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb. Jellemzően az tud kihozni még mindig a sodromból, ha Magyarország kerül szóba. Mert ma úgy látom, hogy az én életemben nem fog bekövetkezni az a változás, amitől érdemes volna visszaköltözni.

Nem a politikusoktól várom a változást, hanem a magyar társadalom egészétől. Lehet, hogy sose fogok visszatérni, csakúgy, mint az alábbi linken található tehetséges és kiemelkedően sikeres magyarok százai.

Kevés kivétellel mind külföldön élt és alkotott, az élet úgy hozta, hogy külföldön tudtak kiteljesedni. A lista gyanúsan hosszú.

Tizenegynéhány Nobel-díjasunkból hány is élt és dolgozott Magyarországon? A válasz lesújtó és elgondolkodtató.

Kispestinek tartom magam, nem pedig budapestinek. Ezzel tán sértem a budapestieket? Aligha.

Ciprust minden hibájával együtt szeretem, otthonomnak érzem ugyanúgy, mint Magyarországot. Itt elsősorban azért szeretek élni, mert alkalmazottként nincsenek a mindennapjaimnak nyomasztó terhei. Másodsorban mert sokat süt a nap.

Végül azért, mert alkalmazottként keresek annyi pénzt, hogy különösebb kockázatok nélkül kalandozhatok kedvemre a nagyvilágban és ha néha-néha hozok egy rossz anyagi döntést, az nem vet vissza évekre. Mert anyagilag biztonságot nyújt ez az ország. Nem kell adót csalni, lopni, vagy kiskapukat keresni.

Az utolsó otthoni 135 ezer forintos fizetésemnek (NH hotel chef de partie-ként / részlegvező 2004-ben) kábé négy és félszeresét tántorgom össze havonta (executive sous chef-ként / helyettes főszakács) különösebb megerőltetés nélkül, heti két szabadnappal, napi 8 és fél órás munkaidővel, bónuszként egy 13.-dik (karácsonyi egész) és egy 14.-dik (húsvéti egyharmad) extra fizetéssel. Lehet számolgatni.

Jó-jó, nekem könnyű, mert külföldön dolgozom.

Hányszor hallottam már ezt...

Nos, nem. Nem olyan könnyű.

Európában külföldiként soha nem könnyű érvényesülni, ha alacsony a beosztásod azért, ha magas, akkor meg azért. Mindkét esetben tolerálnod kell a rasszizmust vagy hátrányos megkülönböztetést (IGEN, kimondom), illetve a könyöklő konkurenciát.

Itt nem rugdoshatsz ki embereket, ha nem tetszik a pofája. Együtt kell vele dolgoznod. Itt nem üvöltözhetsz senkivel. Meg kell értetned magad különböző kultúrákból érkező emberekkel: angol, német, albán, srí lankai, bangladesi, ciprusi, görög, bolgár, grúz, örmény, szlovák, lengyel, izlandi, lett, észt, orosz, ukrán, román és még sorolhatnám.

Kell hozzá beszélni angolul – az alapszint nem elég -, itt persze görögül is, az orosz nagy előny... esetleg rendelkezni kell hozzá a nemzetközi hotel standardek ide vonatkozó gasztronómiai ismereteivel, a csirkemájas „rizottó" zöldborsóval, milánói makaróni, meg a rántott sertés agyvelő párolt rizzsel és tartárral nem lesz elég... de hát az nem gond, mert amíg tántorogtam ész nélkül, addig valahogy rám ragadt mindez a tudás. Az első évemben többet láttam itt, mint Magyarországon az azt megelőző 15 év alatt.

Mikor megkérdezik, miért hagytam el Magyarországot, azt válaszolom: „Mert honvágyam volt."

Immár nyolc éve élek külföldön.

Tavaly töltöttem be a 37.-et.

Előttem az élet.

És én inkább nevezném azt tántorgásnak, ami otthon volt és van."