Mindig különös öröm számomra, amikor egy-egy törzskommentelő billentyűzetet ragad, hogy bővebben is kifejtse a hozzászólások során egyébként is már megismert véleményét. Azt gondolom, a Határátkelő történetének Bpetya75 (aki a kezdetektől velünk lévőknek talán már mindig Pedróatya marad...) nagyon fontos része, így aztán nagyon örültem, amikor kérésemre megírta az alábbiakat. Jó beszélgetést hozzá!

„Magyarországról írok. Itt élünk feleségemmel és három lányunkkal Somogy megye egyik falujában. Előző posztomban már írtam a körülményeinkről, most arról szeretnék szót ejteni, hogy mit gondolok a határátkelésről. Visszaolvasva amit írtam, eléggé megmondás-szagú lett, ezért előre leszögezem, nem hiszem azt, hogy nálam lenne a bölcsek köve, a véleményemet írtam le, még ha nem is szerepelnek mindenhol a „szerintem", „véleményem szerint" stb. szavak, kifejezések.

Sokat csörtéztünk már a „ki az igaz magyar" kérdésen. Az egyik szélsőség szerint, aki elmegy hazaáruló, cserbenhagyja az országát, aminek annyit köszönhet, egy másik helyen bele ül a készbe, amit az ottaniak építettek fel. A másik szerint, aki nem megy el, az gyáva, tehetségtelen, vagy a rendszer haszonélvezője és csak irigyen acsarkodni tud azokra, akiknek volt merszük jobbat keresni annál, amit itthon van.

Mint az arany középút bölcsességének lelkes hirdetője, ebben a kérdésben is középtájt találom meg az igazságot. A külföldi munkavállalás fontos szerepet töltött be régebben is az ország életében, hiszen ez volt a módja annak, hogy mások tudásához hozzáférjenek hazánk fiai, lányai, majd azt haza hozva beültessék az itteni gyakorlatba.

Menekülés a gazdasági, szociális körülmények elől

Sajnos az utóbbi 10 évben ez az egészséges folyamat fokozatosan felborult, hiszen egyre kevésbé a tudásvágy, a magam kipróbálása a fő motiváló tényező a kitelepülésnél, meghatározóbbá vált a menekülés a gazdasági, szociális, illetve egyéb körülmények elől. Az ilyen hátterű távozások pedig jelentősen csökkenthetik a későbbi hazaköltözés esélyeit.

Az így elvesztett honpolgárokat pedig kétlem, hogy tökéletesen tudnák pótolni a harmadik világból érkező bevándorlók, akik jórészt amúgy is inkább csak kapunak használják az országot az Ígéret Földje felé...

A külföldön élők...

Beszélgettünk már a külföldön élők felelősségéről is néhányszor. Többetekkel egyetértésben az a véleményem, hogy ez a felelősség – szerencsére nem agyonnyomós formában, de - létezik. Ahogy a lengyeleknél, románoknál, úgy nálunk is egyre jelentősebb lesz az itthon maradottak támogatására küldött pénzek nemzetgazdasági hatása. (Ami azt hiszem, hogy egy elég szomorú tendenciát jelez.)

Aztán ott vannak a mindenek ellenére haza települők, akik tudást, szemléletet, tőkét hoznak haza. Azokról nem is beszélve, akik a saját szerény, vagy nem annyira szerény eszközeikkel külföldön népszerűsítenek magyar termékeket, vagy egyszerűen csak tisztességes munkavégzéssel, magyarságuk felvállalásával öregbítik megtépázott nemzeti hírnevünket.

...és az itthoniak felelőssége

Ezzel párhuzamosan természetesen beszélnünk kell az itthoniak felelősségéről is. Aminek véleményem szerint könnyebb megfelelni, mégis nagyobb jelentőségű lehet. A hazaárulózást például sürgősen el kéne felejteni, még a szülőhazát köpködők esetében is, hiszen többségükből inkább a csalódottság és a kétségbeesés beszél, amit bűn kutyázással elmélyíteni.

Másrészt fontos lenne arra törekedni, hogy a világ dolgaihoz minél nagyobb nyitottsággal közeledjünk, ez elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a hazatelepülők meg tudják vetni a lábukat és át tudják adni a tapasztalataikat. És talán a legfontosabb az lenne, hogy ne szenvedjünk már olyan piszkosul, ha kell, ha nem.

Legyen szemünk a jóra, merítsünk erőt a simogató napsütésből, egy jó ebédből, egy jóindulatú emberből, a Jóistenből, vagy amiből sikerül. Mindennél fontosabb azt felismerni, hogy felelősek vagyunk a sorsunkért, és sokkal több lehetőségünk van jobbá tenni azt, mint amennyi például a nagyszüleinknek jutott.

A közösségek megtartó ereje

A sorsa jobbá tételét van, aki el tudja képzelni és meg tudja valósítani itthon, és van, aki nem. Egyik se jobb vagy rosszabb a másiknál. Minél hamarabb felismerjük, hogy szimbiózisban kell éljünk itthon maradók és kitelepülők, annál hamarabb kezdhetjük el végre építeni ezt az országot.

Én ugyanis bízom abban, hogy nem egy süllyedő hajón élünk. Bízom abban, hogy ez az ország a mindenkori „elit"-től függetlenül menthető, élhetőbbé tehető. Ahogy korábban is írtam már, hiszek az alulról jövő kezdeményezésekben, a kis, összetartó (de mégis nyitott) közösségek megtartó erejében.

Mivel se a makro- se a mikrogazdaságtanhoz nem értek, a nanogazdaságtant is csak mostanában kezdjük jobban kapiskálni, nincs modellem a mocsárból való kimászásra. Csak hitem, illetve hitünk van, hiszen asszonykám is osztozik benne, és az erős. Elég erős ahhoz, hogy az egész családunk sorsát ennek fényében tervezzük.

Hogy ne legyen annyira személytelen a poszt, megosztok veletek egy kis videót, ami a falunk egyik rendezvényét reklámozza. 0:14-nél narancssárga ruhában legkisebb leányunk ropja.